Csendes csak mosolygott. Elégedett volt magával.
Néhány esztendővel korábban jött el Illő kunyhójához. Azaz mégsem, húsz vagy huszonöt éve is lehetett az már. Jó ideje. Igazán kisfiús volt; hosszú lábakkal, kócos fejjel, kerek arccal. Összeszorított száj, tiszta tekintet. — Mit akarsz? — kérdezte tőle a mágus jól tudván, mit akart: amit minden kisfiú akart. Akarattal nem nézett bele abba a tiszta tekintetbe. Illő jó tanító volt, a legjobb Gonton, és ezt tudta is. De már belefáradt a tanításba, nem akart újabb inast láb alatt. És veszélyt érzett.
— Tanulni — suttogta a fiú.
— Menj el Kútfőre! — válaszolta a mágus. A fiú cipőt és jóféle bőringet viselt. Biztosan össze tudta volna szedni valahonnan a hajóútra valót.
— Már voltam.
Erre Illő végignézett rajta. Se köpeny, se bot.
— Megbuktál? Elküldtek? Elszöktél?
A fiú fejrázással felelt minden kérdésre. Lesütötte szemét, száját is megint összeszorította. Csak állt ott, erőt gyűjtött, csendben szenvedett. Nagy levegőt vett, egyenesen a mágus szemébe nézett.
— A mesterségemet itt lelem meg, Gonton — válaszolta, még mindig alig hangosabban a suttogásnál. — Az én mesterem Helész.
A mágus, akinek igaz neve Helész volt és ugyanolyan nyugodtan állt, mint eddig, mereven szemezett a fiúval, míg végül az utóbbi félrenézett.
A csendben Illő a fiú nevét kereste, és két dolgot látott egyszerre: egy fenyőtobozt és a Zárt Száj rúnáját. Még tovább kutatva, mint hangot hallotta meg elméjében a nevet; de nem mondta ki.
— Belefáradtam a tanításba és a beszédbe — válaszolta. — Csak csendet kívánok. Így megfelel?
A fiú bólintott egyet.
— Akkor nekem Csendes leszel — folytatta a mágus. — Alhatsz a beugróban a nyugati ablak alatt. A fáskamrában van egy régi szalmamatrac. Szellőztesd ki. Ne hozd be vele az egereket. — És ezután elsétált a Bukófal felé, dühösen a fiúra, hogy jött, és magára is, hogy engedte maradni; de nem a harag nyomta igazán a szívét. Hosszúkat lépett — akkoriban ez még ment —, tűrte a tengeri szél rohamait, és a reggeli nap sugarai még épp csak kibukkantak a hegy roppant tömege mögül. Kútfő mágusaira gondolt, a mágiaművészet mestereire, a rejtélyek és a hatalom tudóira. Túl sok volt nekik a fiú, talán? Akkor nekem is túl sok lesz, ezt gondolta és elmosolyodott. Békés ember volt, de nem bánta, ha néha adódik egy kis veszély.
Megállt és érezte a talajt a talpa alatt. Mezítláb volt, mint általában. Kútfői diákként még ő is cipőt viselt. De azután hazajött Gontra, Re Albiba, mágusbottal a kezében, és rögtön lerúgta cipőjét. Megállt és csak arra figyelt, milyen érzés újra csupasz talppal érezni a nyers földet és a köveket a szirt tetejére vezető ösvényen, a sziklatömeget az ösvény alatt, és a sziget gyökerét mélyen, az örök sötétségben. A vizek alatti sötétségben, ahol minden sziget gyökere összeér és eggyé válik. Így mondta Buzgó, a tanítója, és így mondták a kútfői mesterek is. De ez akkor is az ő szigete maradt, az ő sziklája, az ő ösvényének pora. Mágiája innen nőtt ki. „A mesterségemet itt lelem meg,” ezt mondta a fiú, de a lényeg mélyebben rejlett holmi mesterségnél. Ez talán olyasmi, amit megtaníthat neki: azt, ami mélyebben rejlik a mesterségnél. Ezt ő maga is itt tanulta meg Gonton, még mielőtt Kútfőre ment.
És a fiúnak bottal kellett volna jönnie. Miért engedte el Nemmeziz bot nélkül, üres kézzel, mint valami inast vagy vajákost? Az ilyen hatalomnak nem kellene figyelmeztetés, irányítás nélkül kikerülnie a világba.
— A tanítómnak sem volt botja — gondolkodott tovább Illő. — A fiú talán tőlem akar egyet? Gonti tölgyet egy gonti mágus kezéből? Hát, ha kiérdemli, kap tőlem egyet. Ha zárva tartja a száját. És ráhagyom a tudáskönyveimet is.
Ha ki tudja takarítani a tyúkólat és megérti Danemer glosszáit, és zárva tartja a száját.
Az új tanítvány kitakarította a tyúkólat és megkapálta a babot, megtanulta Danemer glosszáinak értelmezési módját, emellett az Angládi arkánumot is forgatta, és mindvégig zárva tartotta a száját. Csak figyelt. Hallgatta, amit Illő mondott; néha Illő gondolatait hallgatta. Megtette, amit a mágus elvárt tőle, és azt is, amiről Illő nem tudta, hogy elvárja. Ajándéka messze túlmutatott Illő irányításán, de ezzel együtt mégis jól tette, hogy Re Albiba ment, és ezt mindketten tudták.
Eközben Illőnek apák és fiúk jutottak eszébe időnként. Ő maga vitában állt apjával, egy fürkészvarázslóval, mert Buzgót választotta mentorának. Apja azt üvöltötte, hogy Buzgó tanítványa nem az ő fia többé, ettől kezdve haragot táplált és engeszteletlen halt meg.
A mágus látott már fiatal férfiakat sírva fakadni, amikor megszületett első fiuk. Látott már szegényeket, akik egy esztendőnyi keresetet ajánlottak fel a boszorkányoknak az egészséges fiú ígéretéért, és látott egy gazdag embert, aki megérintve aranycicomás pólyába fektetett babájának arcát így szólt: — Én halhatatlanságom! Látott már férfiakat, akik megverték, elnyomták és megalázták, leköpték és elgáncsolták fiaikat, mert gyűlölték a saját halálukat, amely bennük testesült meg. És látta a viszonzott gyűlöletet a fiak tekintetében, a fenyegetést, a sajnálattól mentes megvetést. És mindezt látva Illő megértette, miért nem békült ki apjával soha.
Látta egyszer, ahogy apa és fia együtt dolgozik hajnalhasadtától napnyugtáig; az öreg egy vak ökröt vezetett, a középkorú férfi pedig az ekeszarvat fogta, egyetlen szó nélkül egész nap. Amikor hazaindultak, az öreg egyszer fia vállára tette a kezét.
Örökké emlékezett erre. Eszébe jutott akkor is, amikor téli estéken, a kandalló fényénél azt a sötét arcot figyelte, amely egy nagy tudáskönyv fölé hajolt, vagy meglátott egy varrnivaló inget. A szemek lesütve, a száj zárva, a lélek figyel.
— Egyetlen egyszer az életben, ha szerencsés, a mágus talál valakit, akihez beszélhet. — Nemmeziz mondta ezt Illőnek egy vagy két esztendővel azelőtt, hogy megválasztották főmágusnak. Akkoriban ő volt a formamester, és Illő őt kedvelte meg leginkább a tanítók közül. — Úgy hiszem, ha maradnál, Helész, sokat beszélgethetnénk.
Illő egy ideig képtelen volt válaszolni a kimondatlan kérésre. Azután dadogva, hamis bűntudattal a túlzott megtiszteltetés és a hitetlenkedés miatt azt felelte: — Maradnék én, mester, de Gonton lesz dolgom. Bár itt lenne inkább, melletted…
— Ritka ajándék, hogy valaki tudja a helyét, mielőtt minden helyet bejárt volna. Nos, időnként küldj nekem egy-egy tanítványt. Kútfőnek szüksége van a gonti varázstehetségre. Úgy hiszem, errefelé gyakran elfelejtünk dolgokat, fontos dolgokat, amelyeket érdemes lenne megtartani emlékezetünkben…
És Illő tanítványokat küldött az iskolába, hármat vagy négyet, ifjúkat tehetséggel ehhez vagy ahhoz; de akire Nemmeziz várt, az a maga akaratából jött és ment, és Illő nem tudta, mit gondolnak róla Kútfőn. És Csendes, persze, nem mondta el. Valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy az ifjú két-három esztendő leforgása alatt megtanulja azt, ami másnak hat-hét évbe kerül, és amit sokan sohasem tanulnak meg. Csendesnek ez csupán alapozás volt.