Keményre főzte a három friss tojást és velük együtt azt is, amelyik már ott pihent az éléskamrában. Azután mindet betette egy tarisznyába négy almával és egy tömlő gyantás borral együtt, arra az esetre, ha egész éjjel kint kellene maradnia. Köszvényesen megrázkódott, ahogy magára terítette nehéz köpönyegét, felkapta botját, szólt a tűznek, hogy aludjon ki, végül kilépett az ajtón.
Már nem tartott tehenet. Megállt és tűnődve nézett a baromfiudvar felé. Mostanában róka látogatja a gyümölcsöst. De a csirkéknek szedegetnie kell majd valamit, ha ő távol lesz. Tegyék hát próbára a szerencséjüket, mint bárki más. Kicsit kinyitotta a kapujukat. Bár az eső már nem volt több némi ködpermetnél, a szárnyasok ott maradtak összebújva a tyúkól eresze alatt, vigasztalhatatlanul búslakodva. Király sem kukorékolt aznap reggel.
— Van bármi mondanivalótok? — kérdezte tőlük Illő.
Barna Kalóz, a kedvence, megrázta magát és kárált egy kicsit. A többiek hallgattak.
— Hát akkor, vigyázzatok magatokra! Láttam a rókát teliholdkor — fejezte be mondandóját a mágus, és útjára indult.
Menet közben elgondolkodott; erősen próbált visszaemlékezni. Próbálta elméjébe idézni mindazt, mit tanítója mondott egyszer bizonyos dolgokról. Különös dolgokról, oly különösekről, hogy nem is tudta eldönteni, vajon igaz varázslóságról vagy csupán boszorkányságról van szó, ahogy Kútfőn tesznek különbséget. Olyan dolgokról, melyekről Kútfőn biztosan sohasem hallottak még, s ezekről ő sem beszélt ott, talán attól tartva, hogy az ottani mesterek megvetik majd, mert komolyan vesz ilyen szavakat. Talán mert tudta, hogy úgysem értették volna meg, vagy talán mert ezek gonti dolgok voltak, gonti embereknek szóltak. Leírva nem szerepeltek még Buzgó tudáskönyveiben sem, amelyek pediglen Nemestől, Perregál nagyszerű mágusától származtak. Ezek a dolgok szóban terjedtek csupán. Hazai igazságok voltak.
— Ha olvasnod kell a hegyben — így mondta tanítója —, akkor menj el a Sötét-tóhoz, Szemere legelője fölé. Ott megláthatod az utat. Meg kell találnod a középpontot. Látni fogod, hogyan lépj be.
— Belépni? — suttogta Illő, akkor még fiatal fiúként.
— Mit tehetnél kintről?
Illő sokáig hallgatott ezután, majd megkérdezte: — Hogyan?
— Így. — És Buzgó kitárta hosszú karjait, majd az ég felé emelte azokat egy olyan igeszövés mozdulatainak kezdeteként, melyekről Illő később megtudta, hogy az átalakulás nagyszerű varázslatához tartoznak. Buzgó elmondta a szükséges szavakat, úgy elferdítve, ahogy csak a mágiatanítók tudják, amikor nem kívánják megidézni magát a varázslatot. Illő mindig is hallás után tanult, emlékezett a szükséges dolgokra. Amikor Buzgó befejezte, ő csendesen elismételte a szavakat, gondolatban csupán, és ügyetlenül próbálta elvégezni a szükséges mozdulatokat. Egyszer csak megállt, félbehagyta az egészet.
— De ezt nem lehet visszacsinálni! — kiáltott fel meglepetten.
Buzgó bólintott. — Visszafordíthatatlan.
Illő nem ismert olyan átalakítóvarázst, amelyet nem lehetett visszafordítani, kimondatlanná tenni, kivéve talán a Szétválasztás Szavait, melyek csupán egyetlen egyszer hangoztak el.
— De miért…?
— Szükség esetére — válaszolta tanítója.
Illő tudta, hogy hiába is kérne magyarázatot. Az effajta varázslat megidézése nem túl gyakori dolog; kevés esélye volt rá, hogy valaha is használnia kell. Hagyta a szörnyű varázst, hadd süllyedjen elméje mélyére, hadd rejtezzen el az ezer hasznos vagy szépséges vagy szükséges trükk és bűbáj leple alá, Kútfő törvényei és tudománya, s Buzgó ráhagyományozott könyveinek bölcsessége mögé. A kegyetlen, rémületes, hasztalan varázs hatvan esztendeig bújt meg tudata egy sötét sarkában, mint valami rég elfeledett házacska alapköve egy hatalmas, kivilágított és kincsekkel telt nemesi lak pincéjének mélyén.
Az eső elállt, bár a csúcsot még mindig köd rejtette el, és az erdőben felhőfoszlányok ölelték át a fákat. Bár nem volt olyan fáradhatatlan gyalogló, mint Csendes — aki képes lett volna akár az egész életét kint tölteni és a Gont-hegy vadonját járni —, de Illő is Re Albi szülötteként látta meg a világot, és úgy ismerte a környékbeli ösvényeket, mint saját magát. Lerövidítve az utat lefordult Fasírt kútja mellett, és még dél előtt kiért Szemere legelőjére, egy termékeny padkára a hegyoldalban. Egymérföldnyivel lentebb, immáron napfényben fürödve, ott álltak a tanyaházak, amiket egy domb védett a széltől. A dombon juhok hada mozdult, mint valami felhő árnyéka. Gonti Kapu és öble nem látszott onnan, úgy elrejtőzött az ázott, összevissza dombok közé.
Illő barangolt egy ideig, mielőtt rátalált arra, amit Sötét-tónak is lehetett nevezni. Kicsiny és sáros ösvény vezetett egy nádas mélyére, a vízhez, mocsárszerű bizonytalanságát, csak kecskepaták nyomai törték meg. Maga a víz valóban sötét volt, annak ellenére, hogy a fényes ég alatt, és jóval a tőzeges talaj felett gyűlt össze. Illő a kecskék nyomait követte — magában morogva, amikor lába belesüppedt a sárba és majd' kificamodott a bokája —, hogy ne essen el. A vízpart meredélyén nyugodtan megállt. Előregörbedve megdörzsölte bokáját. Figyelt.
Tökéletes csend vette körül.
Szél sem fútt. Madár sem dalolt. Sem távoli bégetés vagy mekegés vagy bármiféle kiáltás. Mintha az egész sziget elcsendesedett volna. Légy sem zümmögött.
Nézte a sötét vizet. Semmit sem tükrözött vissza.
Vonakodva előrelépett, csupasz lábbal és lábszárral. Köpönyegét egy órával korábban feltekerte és tarisznyájába dugta, amikor a nap kisütött végre. Nád között lépkedett. A fenék lágyan, hívogatón tartotta fogva egy-egy hosszú pillanatra. Semmi zajt nem csapott, ahogy lassan bement a tavacska közepére, még a mozgása által keltett hullámkörök is aprók, hamar elenyészők voltak. A víz hosszan sekély maradt. Azután óvatos talpával nem lelte többé a tófeneket, és megállt.
A víz megremegett. Először a csípőjén érezte, csak csiklandozó simogatásként, mintha valami szőrme érintené; azután látta is, a tavacska széltében-hosszában az egész felszín remegett. Nem a körkörös fodrozódás volt ez, amit ő keltett, és ami már el is halt azóta, hanem különös borzongás, didergés, rázkódás, újra meg újra.
— Hol? — kérdezte suttogva, azután kimondta a szót hangosan is, azon a nyelven, mit minden dolog megért, amelynek nincs más nyelve.
Csak a csend válaszolt. Azután egy hal szökkent fel a fekete, rázkódó vízből, egy fehéres-szürke, alkar-hosszú hal, és ugrás közben felkiáltott, halk, de tiszta hangon, ugyanazon a nyelven: — Javed!
A vén mágus ott maradt még egy ideig. Fejben összeszedte Gont-sziget mindazon neveit, melyeket az esztendők sokasága alatt megismert: a lejtőkét, a szirtekét és a szorosokét, és egy perc múltán már tudta, merre lesz Javed. Azt a helyet hívták így a Teremtés Nyelvén, ahol a gerincek kettéválnak, épp Gonti Kapu felett, bent az összevissza dombság mélyén. Nem jó hely. Egy ott összpontosuló földrengés lerombolhatja a várost, összezárná az öbölpart karjait, egyszerre zúdítana árhullámot és földcsuszamlást az épületekre. Illő megremegett a gondolatra, bőre együtt borzongott a vízfelszínnel.
Megfordult és kiment a partra, sietősen, nem óvatoskodott lépéseivel és nem foglalkozott vele, hogy megtöri a csendet lihegésével. Kivergődött az ösvényre, át a nádason, míg végül talpa szilárd talajt és érdes füvet ért, meghallotta a szúnyogok zúgását és a tücskök ciripelését. Ott leült a földre, lezökkent, mert lábai remegtek.