Egy korán sötétedő téli napon utazó állt meg két ösvény szélseperte kereszteződésében, merthogy egyik sem tűnt elég ígéretesnek. Csupán tehenek nyomai kerülgették a nádasokat, és az utazó nézelődött, hátha meglátja a követendő irány valami jelét.
A hegyről lefelé sétálva házakat látott itt is, ott is a lápvidéken, egy falut nem túl messze. Úgy vélte, afelé a falu felé tart, de valahol rossz irányba fordulhatott. Az ösvények szélén magas nádszálak meredeztek, így a bárhol megcsillanó fényt sem láthatta meg. Valahol a lába közelében víz lottyant halkan. Cipőjét rég elhasználta már, amikor az Andád csúcsát kerülte meg a durva, fekete lávakő-utakon. A talpak teljesen elvékonyodtak, és mindkét lába sajgott már a lápos ösvények nedves hidegétől.
Nagyon gyorsan besötétedett. Délről ködféleség emelkedett fel, és befeketítette az eget. Csupán a hegy hatalmas, homályos tömege körül ragyogtak tisztán a csillagok. Szél susogott a nádasokban halkan, szomorún.
Az utazó csak állt a kereszteződésben, és visszafütyült a nádasban susogó szélnek.
Valami megmozdult az ösvények egyikén, valami nagy és sötét tömeg a sötétségben.
— Ott vagy, kedves? — kérdezte az utazó. Az Öreg Beszéd szavaival szólt, a Teremtés Nyelvén. — Gyere hát közelebb, Ulla! — folytatta, és az üsző tett egy vagy két lépést az idegen felé, a neve felé, és az ember odasétált hozzá. Érintésével jobban érzékelte a nagy fejet, mint látásával. Megsimogatta a selymes bemélyedést a szemek között, és megvakargatta a homlokot a fejletlen szarvak tövénél. — Szépséges vagy — mondta neki, és ahogy a nagyobb, melegebb testnek dőlt, megérezte az állat leheletének fűszagát. — Vezetnél, kedves Ulla? Elvezetnél oda, ahová mennem kell?
Szerencséjére tanyasi üszőre lelt, s nem egy szabadon kószáló állatra, amely csak még mélyebben bevezette volna az ingoványba. Ez az Ulla átugrotta a kerítést, de miután vándorolt valamennyit, kezdett visszavágyódni a pajtába, anyja mellé, akitől időnként még el-ellopott egy pofányi tejet; és szívesen vezette haza az utazót. Lassan, de céltudatosan lépdelt, követte az egyik csapást, és a férfi vele ment, kezét az állat hátán tartotta, amikor az ösvény elég széles volt kettejüknek. Amikor az üsző térdig érő patakon gázolt át, az utazó a farkát fogta, hogy vezettesse magát. Az állat kivergődött a sáros partra és kiszabadította farkát, de megvárta, míg az ember utánamászik, talán még nála is esetlenebbül. Csak ezután cammogott tovább kényelmesen. A férfi ráakaszkodott és az oldalán lógott, hogy felmelegedjen valamelyest, mert a patak hidege szinte csontig hatolt, és nagyon didergett.
— Múúú — szólt vezetője halkan, elnyújtottan, és az utazó halovány, sárgás fény kis négyzetét látta meg baloldalt, nem is túl messze.
— Köszönet néked! — mondta és kitárta az előttük álló kaput az üszőnek, amely el is ballagott üdvözölni az anyját. Eközben az idegen a sötét udvaron keresztül elbotladozott az ajtóhoz.
Biztosan Bogyó állt az ajtóban, de az asszony nem értette, hogy miért kopogtatott. — Gyere be, te bolond! — kiáltott ki, de a következő kopogtatásra letette a varrnivalót, és az ajtóhoz lépett. — Tán máris részeg vagy? — kérdezte, azután meglátta az idegent.
Először királynak gondolta, de legalábbis úrnak, vagy egyenesen a dalokból kilépő Maharionnak, ahogy a magas férfi ott állt, szálfaegyenesen, szépségesen. Azután koldusnak tartotta, eltévedett embernek koszos ruházatban, ahogy az az alak remegő karokkal ölelgette ott magát.
Az utazó így szólt: — Eltévedtem. Talán már a faluban lennék? — Hangja rekedt volt és érdes, egy koldus hangja, de nem egy koldus kiejtésével.
— Az még fél mérfölddel arrébb van — válaszolta Ajándok.
— És fogadó is van?
— Nincs, csak Orábiban, tíz-tizenkét mérfölddel délebbre. — A nő eltűnődött egy pillanatra. — Ha szállás kell éjszakára, van egy üres szobánk. Vagy Szánnak biztosan van, ha bemegy a faluba.
— Itt maradnék, ha lehet — válaszolt az idegen szinte hercegi felhanggal, bár fogai össze-összekoccantak, és az ajtófélfába kapaszkodott, hogy talpon tudjon maradni.
— Vegye le a cipőjét — szólt az asszony. — Teljesen átázott. Jöjjön már be! — Félreállt és így folytatta: — Üljön le a tűzhöz! — És oda is vezette Golyó helyére, a kandalló mellé. — Felszítom kicsit a tüzet — tette még hozzá. — Kér egy kis levest? Még meleg.
— Köszönöm, asszonyom! — mormolta az idegen, és lekuporodott a tűz mellé. A nő hozott neki egy bögre erőlevest. Mohón, de óvatosan itta meg, minthogy rég elszokott már a forró ételektől.
— Átjött a hegyen?
Amaz csak bólintott.
— Mi dologból?
— Ide tartottam — válaszolta a férfi. Már kevésbé remegett. Csupasz lába szomorú látványt nyújtott, véraláfutásokkal, feldagadtan, agyonázva. Az asszony szólni akart, hogy tegye a tűz mellé, de aztán mégsem mondta ki. Abban már bizonyos volt, hogy nem koldust fogadott be.
— Nem sokan jönnek ide, a Magas-lápra — jegyezte meg az asszony. — Csak házalók, meg effélék. De télen még ők sem.
A férfi befejezte levesét, és visszaadta a tálkát. A nő visszaült a helyére, az olajlámpás melletti székre, a kandalló jobb oldalára, és újra ölébe vette a varrást. — Melegedjen át, aztán megmutatom az ágyát — mondta. — Abban a szobában nincs tűz. Milyen volt az időjárás fent, a hegyen? Azt beszélik, havazik is már.
— Csak némi zápor — válaszolta az idegen. Az asszony végignézett rajta, most már jobban látta, a lámpa és a tűz fényében. Nem volt fiatal, lefogyhatott, és nem is volt olyan magas, mint először gondolta. Finom arca volt, de mintha valami hiányzott volna róla. — Összetörtnek tűnik — gondolta —, összetört embernek.
— Miért jött a lápra? — kérdezte. Joga volt megkérdezni, minthogy beengedte a házába, bár kissé kényelmetlenül érezte volna magát, ha erőltetnie kell a kérdést.
— Azt mondták, valami marhavész öli a lábasjószágot. — Most, hogy a hideg már nem tette reszelőssé és vacogóssá, hangja a maga gyönyörűségében zengett. Mint a mesemondóké, amikor a hősökről és a sárkányvitézekről beszélnek. Talán maga is mesemondó lehet, vagy netán énekes? De nem; a marhavészről beszél.
— Olyasmi.
Talán segíthetek az állatokon.
— Gyógyítóféle?
Amaz csak bólintott.
— Akkor nagyon jó, hogy jött. Az a kórság szörnyű. És egyre rosszabb lesz.
Az utazó hallgatott. Az asszony látta, hogy lassacskán megmelegszik, tagjai elfeledik a hideg okozta görcsöket.
— Tegye közelebb a lábát a tűzhöz — szólt az asszony hirtelen. — Van itt egy régi cipő, a férjemé volt. — Ezt nehezen mondta ki, de valahogy mégis megkönnyebbült tőle. Amúgy is, miért tartogatná még Golyó cipőjét? Bogyónak túl kicsi, neki meg túl nagy. A ruháit már elosztogatta, de a cipőt megtartotta, nem is tudta, minek vagy kinek. Úgy tűnik, épp ennek a fickónak. A dolgok maguktól is megoldódnak, ha kivárjuk az idejét. — Magának adom — mondta. — A magáé tönkrement.
A férfi rápillantott. Sötét tekintete mélységesnek tűnt, olvashatatlannak, mint a lovaké.
— Meghalt — magyarázta a nő kérdés nélkül. — Két éve már. Mocsárláz vitte el. Arra is vigyázni kell errefelé. A vízben van. Most a bátyámmal lakom itt. Bent van a faluban, az ivóba ment. Tejből élünk, én csinálom a sajtot. A mi csordánk még nem beteg. — És közben gonoszságűző jelet vetett magára. — Közel tartom őket. Kint a legelőkön nagyon elterjedt a marhavész. Talán a hideg megállíthatja.