— Időnként szívesen kiporolnám a gúnyáját — jegyezte meg az asszony, és visszament a munkájához.
Az utazó nem is tudta, milyen fáradt volt, amíg nem talált menedéket. Egész nap csak szunyókált a tűzhely mellett, a szürke macska társaságában, miközben Ajándok a munkáját végezve sürgött-forgott, és időnként étellel kínálta. Szegényes, gyér táplálékkal, de ő mégis lassan, minden falatot nagyra értékelve fogyasztotta el. Estefelé a fiútestvér ismét elment, és az özvegy sóhajtva jegyezte meg: — Biztosan hatalmas adósságot csinál, mert van egy bérlőnk. Persze, nem a maga hibája.
— Ó, talán mégis — felelte Iriot. — Az én hibám. — De a nő megbocsátott; és a szürke, szendergő macska súlya, kedves teherként nehezedett a férfi ölébe. Az állat álmai megjelentek elméjében: sík mezők képe, ahol a többi négylábúval beszélget, és a félhomályos éjszakák emlékei. A macska ugrott egyet, tejet kapott, lágy és mély hangon dorombolt. Nem voltak hibák és vétkek, csak nagy-nagy ártatlanság. Nem volt szükség szavakra. Itt nem találhattak rá. Nem is járt itt igazán, hogy is találhattak volna rá? Nem kellett kimondania semmilyen nevet. Senki sem létezett körötte, csak az özvegyasszony, a macska, és a lobogó tűz. Átjött a halott hegyen, fekete utakon, de itt a patakok már lassan folydogálnak a legelők között.
Az a férfi biztosan őrült, és ő nem is tudta igazán, miért engedte be vagy hagyta, hogy maradjon, mégsem volt bizalmatlan, és nem is félt tőle. Mégis, mit számít, ha őrült? Kifinomult ember, és talán bölcs is lehetett valaha, mielőtt az történt vele, ami történt. És nem is annyira őrült. Biztosan őrült egy kicsinykét, őrült néha. Valahogy semmi sem egész benne vagy vele, még az őrültsége sem. Nem emlékezett a névre, amin bemutatkozott, és az embereknek azt mondta, szólítsák Pomatnak. Biztosan nem emlékszik az ő nevére sem, mindig csak asszonyomnak szólítja. De lehet, hogy csak udvariasságból. Ő is jóuramnak szólította illemből, és mert sem a Sirály, sem a Pomat név nem illett rá egészen. A pomat, ahogy ő hallotta, valami kicsiny állatka lehet éles fogakkal és hang nélkül, de a Magas-lápon biztosan nem él ilyesmi.
Így gondolkodott Ajándok, és még az is felmerült benne, hogy talán az állatok kikúrálását is csak őrültségében találta ki a férfi. Nem úgy viselkedett, mint a gyógyítók, akik mindenféle füvekkel, varázslatokkal és kenőcsökkel jöttek. De miután pihent pár napot, Pomat megkérdezte, hogyan jut el a tenyésztőkhöz, és elment megkeresni őket. Még fájó lábbal, de Golyó cipőjében. Ettől az asszony szíve megenyhült irányában.
Este tért vissza, sántábban, mint azelőtt, mert persze Szán kiment vele a Hosszúmezőre, ahol marháinak java részét legelteti. Itt egyedül csak Égernek volt lova, több is, de azokat a tehenészeinek tartotta fenn. Az asszony vendége elé tett egy vödör meleg vizet és egy tiszta törölközőt, hogy mossa meg szegény lábát, azután még azt is megkérdezte, hogy szeretne-e megfürdeni, amit a férfi szívesen elfogadott. Vizet melegítettek hát, és megtöltötték a vén dézsát, és az asszony bement a kisszobába, amíg vendége megfürdött a kandalló előtt. Mire kijött, Pomat már mindent szépen rendbe tett, a törölközők ott függtek a kandalló felett. El sem tudta képzelni, hogy egy férfi hajlandó törődni az efféle dolgokkal, és ki várná ezt el egy gazdag embertől? Talán nem voltak szolgái ott, ahonnan jött? Nem is volt vele több gond, mint a macskával. Kimosta a saját ruháit, még az ágyneműjét is egy napos reggelen, és kiakasztotta száradni, mielőtt szállásadónője észrevehette volna, mit csinál. — Nem kellett volna, jóuram, megcsináltam volna a magaméval együtt — mondta az özvegy.
— Nem kellett volna — visszhangozta a férfi azon a távoli hangon, amelytől úgy tűnt, mintha nem is értené a hozzá intézett szavakat; de azután így folytatta: — Maga nagyon sokat dolgozik.
— Ki nem? Szeretek a sajttal foglalkozni. Érdekes dolog ez is. És még jól tartom magam. Egyedül attól félek, hogy ha megöregszem és elgyengülök, akkor nem tudok majd felemelni egy sajtos kast vagy formát. — Szavai kíséretében még kerek, izmos karját is megmutatta, kezét ökölbe szorítva, mosolyogva közben. — Nagyon is jó ez egy ötvenöt esztendős asszonynak! — tette még hozzá. Butaság volt az egész dicsekvés, de Ajándok mindig büszkén beszélt karjainak erejéről, fiatalos mozgékonyságáról és jelentős jártasságáról.
— De így gyorsabb — próbált még mentegetőzni a férfi, komoly arccal.
Csodálatos volt, hogy az idegen mennyire értett a tehenekhez. Amikor együtt mentek ki, és az asszonynak segítség kellett, a férfi kiválóan helyettesítette Bogyót, és ahogyan Ajándok öreg barátnéjának, Rőtnek mesélte nevetve, a férfi talán ravaszabbul közelített a lábasjószághoz, mint Golyó vén kutyája. — Beszél hozzájuk és megesküdnék rá, hogy az állatok megértik valami módon. Az üsző meg úgy követi, mintha valami bábu lenne, amit maga után húz. — Bármit is végzett kint a legelőkön a marhákkal, a tenyésztők és a legények csupa jót beszéltek róla. Persze, ők szívesen belekapaszkodtak bármilyen ígéretbe. Szánnak már a fél csordáját elvitte a marhavész. Éger meg sem tudta mondani, mennyi állatot veszített már el. Mindenhol tetemek hevertek. Ha nem lett volna annyira hideg, a Magas-láp már minden bizonnyal rothadó hús szagától bűzlött volna. Senki sem mert inni a vizekből, csak ha előbb egy óráig forralták, vagy a kutakból jött, az özvegyéből vagy a falu közepén állóból, amely nevet adott a helységnek.
Egyik reggel Éger egy tehenésze lovagolt be az udvarba, felnyergelt öszvért vezetett kantáron. — Éger uraság azt mondta, hogy Pomat uraság meg tudja majd ülni. Ki kellene menni a keleti mezőkre, és az megvan úgy tíz-tizenkét mérföld — mondta a fiatal fickó.
A vendég kijött a házból. Egy fényes és ködös reggelen történt ez, a lápot csillámló párafelhők fedték. Az Andád a ködök felett lebegett, hatalmas és megtört formaként az északi égen.
A gyógyító mit sem szólt a tehenészlegényhez, csak egyenesen az öszvérhez lépett, amelynek talán Szán nagydarab nősténye lehetett az anyja, apja pedig Éger fehér csődöre. Maga az öszvér fehéres aranyderes volt, fiatal még, kedves pofával. A férfi beszélt hozzá vagy egy percig, belesuttogott az állat nagy, formás fülébe, és a homlokát simogatta.
— Mindig ezt csinájja — mondta a legény Ajándoknak. — Beszél hozzájuk. — Hangjában egyszerre bujkált csodálkozás és megvetés. A férfi Bogyó egyik ivócimborája volt, de viszonylag illemtudó fiatalember, legalábbis egy tehenészhez képest.
— És meggyógyítja a marhákat?
— Hát, nem tünteti el egycsapásra az egész marhavészt, de mintha meggyógyítaná azokat az állatokat, amelyikek még nem kezdtek el botladozni. És amelyikek még nem kapták el, azokat meg aszondja, hogy távol tartja tőlük. Úgyhogy az uraság szerteküldi minden legelőre, hogy csinájja, amit tud. Soknak már így is túl késő.
A gyógyító ellenőrizte a hevedereket, meglazított egy szíjat, és felmászott a nyeregbe, nem szakértő módon, de az állat egyáltalán nem ellenkezett. Hátrafordult inkább hosszú fehér fejével, és lovasára nézett gyönyörű szemeivel. A férfi elmosolyodott. Ajándok még sohasem látta mosolyogni.