— Mehetünk? — kérdezte a legénytől, aki intett Ajándoknak és már el is indult, kis termetű kancája horkantott egyet. A gyógyító követte. Az öszvér puhán, kényelmesen lépdelt hosszú lábaival, fehérsége szinte ragyogott a reggeli verőfényben. Ajándok úgy képzelte, egy herceg valahogy így léptet el, mint a mesékben, és figyelte, ahogy a lovasok hamarosan eltűnnek az egyik ködfellegben, a téli puszta homályos barnasága mélyén, belevesznek a fehér csillámlásba, eltávolodnak.
A legelőkön nehéz munka folyt. — Ki nem dolgozik itt keményen? — Ezt kérdezte Emer és megmutatta kerek, erős karját, kemény, vörös kezét. Éger, a tenyésztő elvárta a gyógyítótól, hogy maradjon kint a mezőkön addig, míg meg nem érintett minden élő állatot a hatalmas csordában. Két tehenészt is küldött, segítségképpen. Valami táborfélét vertek egy földre terített pokrócból és egy félsátorból. A lápvidéken azonban nem sok égetnivaló akadt, csak alacsony bozót meg száraz nád, így a tűz a vízforraláshoz is épp csak lobogott, és mindig túl kicsi maradt ahhoz, hogy az ember rendesen megmelegedjen mellette. A tehenészek körbelovagoltak és próbálták egybeterelni a marhákat, hogy ne kelljen egyesével utánamenni minden, a fagyos füvet legelészve kóborló állatnak. Nem bírták azonban sokáig egyben tartani a bandát, megdühödtek, és a gyógyítóval is kiabáltak, hogy miért nem halad gyorsabban. Ő pedig furcsállotta, hogy nincs türelmük az állatokhoz, amelyeket tárgyakként kezeltek — mint ahogy a tutajos bánik a folyón leúsztatott cölöpökkel —, mindet erővel irányították.
És vele sem voltak türelmesek, mindig sürgették, hogy fejezze már be; de nem úgy önmagukkal, a saját dolgaikkal. Amikor egymás közt beszélgettek, mindig kényelmesen tervezgették, hogy mit fognak csinálni a városban, Orábiban, ha megkapják a bérüket. Az idegen hamar megismerte Orábi szajháit, Százszorszépet és Aranyost, és azt is, akit Égő Bokornak neveztek. A tehenészeknek szorosan egymás mellett kellett ülniük, mert mindannyiuknak szükségük volt a melegre, amit a kis tűz kiadhatott magából. Pomat érezte, hogy a fiatalok nem fogadták be maguk közé, és ő sem akart ott lenni velük. Érezte, hogy kicsit félnek a varázslótól és féltékenyek is rá, de mindenekfelett megvetik és lenézik. Öreg volt, idegen volt, nem közülük való. A félelmet és a féltékenységet ismerte, és próbálta elkerülni, de a megvetést megjegyezte. Örült, hogy nem közülük való, hogy nem akarnak szólni hozzá. Félt, hogy valamiképpen ellenükre tehet.
A következő jeges reggelen felébredt, amikor a másik kettő még a takarójába csavarodva aludt. Tudta, merre lehetnek a legközelebbi marhák, és megkereste őket. Betegségük már igencsak ismerős volt. Érezte a keze lángolásán, és — az előrehaladottabb eseteknél — a gyomra émelygésén. Az egyik fiatal ökör mellett, amelyik már le is heveredett, szédülés és hányinger támadta meg. Nem is lépett közelebb, csak elmormolt néhány szót a haldoklás megkönnyítésére, és ment tovább.
Az állatok hagyták, hogy közöttük járkáljon, holott elvadultak már, és nem kaptak mást az emberi kéztől, mint herélést és taglót. Kedvét lelte bizalmukban, és büszke volt rá. Nem kellett volna, de ő büszke volt. Ha meg akarta érinteni valamelyik termetes állatot, nem kellett mást tennie, mint megállni mellette és beszélni hozzá egy kicsit, miközben a beszélni nem tudók nyelvén — Ulla —, megnevezte a teremtményt. — Ellu. Ellua. — Csak álltak közönyösen, néha az egyik vagy a másik hosszan nézte őt. Néha egyikük odaballagott könnyed, hanyagul méltóságos lépteivel, és belelehelt a férfi nyitott tenyerébe. Amelyek odamentek hozzá, azt mindet meg tudta gyógyítani. Ráhelyezte kezeit a merev szőrű, forró horpaszokra és nyakakra, és tenyerén keresztül gyógyító erőt áramoltatott az állatokba, közben hatalommal bíró szavakat ismételgetett. Egy idő után az állatok megrázták magukat, vagy fejükkel odaböktek kicsit, vagy egyszerűen csak továbbléptek. Ő meg csak leeresztette kezét maga mellé, és állt még ott egy ideig, kiüresedve és kimerülten. Azután egy másik közeledett, nagy, kíváncsi, szégyenlősen bátor, sárral borított állat, és ő érezte a betegséget, ahogy elzsibbasztja, megcsiklandozza tenyerét vagy forrósággal borítja el kezét, esetleg szédül tőle. — Ellu — szólt és odament, ráhelyezte kezeit, mígnem újra hűvös, nyugodt egészséget érzékelt, mintha hegyi patakba nyúlt volna.
A legények arról vitáztak, hogy meg szabad-e enni a marhavésztől elpusztult ökör húsát. Az élelem, amit magukkal hoztak, már induláskor is csekélynek tűnt, most pedig kezdett végképp elfogyni. Ahelyett, hogy húsz vagy harminc mérföld lovaglás árán újra felpakoljanak, inkább abból a fiatal ökörből akartak vágni egy-két darabot, amelyik a minap hunyt el.
Pomat korábban rávette őket, hogy forraljanak fel minden vizet, amit meg akarnak inni. Akkor pedig így szólt: — Ha megeszitek azt a húst, akkor előbb-utóbb szédülni fogtok. Azután vakon botladoztok majd, míg végül úgy pusztultok el, mint ezek az állatok.
Szitkozódtak és gúnyolódtak, de hittek neki. Ő maga sem tudta, igazat mondott-e. Igaznak tűnt, amikor kimondta. Talán csak bosszantani akarta őket. Talán csak meg akart szabadulni tőlük.
— Lovagoljatok vissza! — mondta nekik. — Hagyjatok csak itt. Egy embernek még legalább három vagy négy napra elég ez az élelem. Azután meg visszavisz az öszvér.
Nem kellett győzködnie őket. Ellovagoltak és mindent hátrahagytak: a takarókat, a sátrat, a vasfazekat. — Hogy visszük ezt mind vissza? — kérdezte hátasától. Az csak nézett szomorúan a két póni után, majd horkantott egyet. Máris hiányolta a társaságot.
— Előbb be kell fejeznünk a munkát — mondta neki a férfi, és az állat szelíden rábámult. Minden állat türelmes, de a lófélék türelme csodálatos dolog, önkéntes adomány. A kutyák hűségesek, türelmükben sok az engedelmesség. A kutyák rendszeretők, urakra és alattvalókra osztják fel a világot. De a lovak mind urak. Beleegyeznek a közös munkába. A férfi emlékezett rá, amikor valaha a nagydarab, vaskos lábú igáslovak között járt, félelem nélkül. Érezte leheletüket a vállán, a fején. Régen volt már. Odalépett a csinos öszvérhez és beszélt hozzá, kedvesnek nevezte, simogatta és becézgette, hogy ne érezze egyedül magát.
Még hat napon át tartott, mire végigment a keleti legelőkre kicsapott csordán. Az utolsó két napon, lovagolva kereste meg az elszórtan kószáló kis csoportokat, amelyek szinte a hegyoldalig is elvándoroltak. Sokuk még nem fertőződött meg; őket könnyedén megvédelmezte. Az öszvér a csupasz hátán vitte, és kényelmessé tette az utazást. Ennie azonban már nem volt mit. Mire visszalovagolt a faluba, már egészen elnehezedtek a tagjai, és elgyengült a térde. Sokáig tartott, míg Éger istállóitól hazaballagott, merthogy az öszvért ott kellett hagynia. Emer boldogan üdvözölte, és megfeddte, és próbálta megetetni, de ő azt mondta, hogy még nem bír enni. — Ahogy ott voltam a betegségtől sújtott mezőkön, a betegséggel körülvéve, magam is betegnek éreztem magam. Nemsokára megint lesz majd étvágyam — magyarázta.
— Maga megőrült! — hordta le az asszony. Nagyon dühös volt, de ez a harag törődésből fakadt. Miért nem eredhet mindig törődésből a harag?
— Legalább fürdött volna! — folytatta.
A férfi sejtette, milyen szaga lehet, és megköszönte a figyelmeztetést.
— Mennyit fizet Éger mindezért? — kérdezte Ajándok, miközben vizet tett fel melegedni. Még mindig ingerült volt és nyersebben beszélt, mint szokott.