— Nem tudom.
Az asszony megállt és rábámult.
— Nem mondott neki árat?
— Árat? — lobbant fel a büszkeség a férfiban. Azután eszébe jutott, hogy kinek nem szabad lennie, és szerényen tette hozzá: — Nem. Nem mondtam.
— Minden ártatlanságra mondom — Ajándok hangja sziszegett —, meg fogja nyúzni magát! — Beleöntött egy kannányi gőzölgő vizet a dézsába. — Még elefántcsontja is van — folytatta. — Mondja meg, hogy azt kér a munkáért! Tíz napig éhezett odakint a hidegben, hogy meggyógyítsa az állatait! Szán csak a rezet ismeri, de Éger elefántcsonttal is fizethet. Már elnézést, hogy a dolgaiba ártom magam, jóuram! — Az özvegy kirohant két vödörrel a kúthoz. Az utóbbi időben semmire sem használta már a patakvizet. Bölcs asszony volt, és kedves. A férfi elgondolkodott, hogy vajon miért élt ő oly sokáig, a kevésbé kedves emberek között?
— Majd meglátjuk — válaszolta Éger másnap —, hogy valóban meggyógyultak-e. Ha kibírják a telet, tudja, akkor tényleg biztosak leszünk benne, hogy a kúrálása igazi. Nem mintha kételkednék benne, de így igazságos, tudja? Nem várhatja el, hogy kifizessem, amit kifizetnék magának, ha nem fogott a kuruzslása, és később az állatok megdöglenek. Csak megelőzöm a bajt! De persze, azt sem akarom, hogy nincstelenül várakozzon. Adok előleget, hogy kihúzza addig is, amíg biztosan rendbe jönnek a dolgaink, tudja?
A rezek mennyiségét nem lehetett tisztességesnek nevezni. Iriot előretartotta kezét, és a tenyésztő hat rézérmét számolt bele, egyesével. — Ennyi! Így igazságos és kerek — tette hozzá lelkesen. — Aztán meg ránézhetne az egyesztendős ökrökre a hosszútavi legelőn, a következő néhány napban.
— Nem — válaszolta Iriot. — Szán csordája nagyon rosszul nézett ki, amikor elmentem. Ott van rám szükség.
— Na nem, ott nincs, Pomat uraság! Amíg kint volt a keleti mezőkön, jött egy vajákos, egy gyógyító, a déli partról járt már itt, és Szán felbérelte. Dolgozzon nekem, és jól megfizetem. Nemcsak rézzel, talán, ha az állatok jól lesznek.
Iriot nem mondott igent vagy nemet, vagy köszönetet akár, csak szó nélkül otthagyta Égert. A tenyésztő nézett utána egy ideig, majd kiköpött. — El veled! — mormolta maga elé a szitokszót.
A bajok előérzete erősebben támadt a férfira, mint bármikor, mióta megérkezett a Magas-lápra. Küzdött ellene. Hatalommal bíró ember jött, hogy meggyógyítsa a lábasjószágot; egy másik mágiatudó. Éger elmondása alapján egy varázsló. Csak egy varázsló, nem mágus. Csak egy vajákos gyógyító. Nem kell tartania tőle. Nem kell félnie a hatalmától, de meg kell látogatnia, hogy biztos legyen a dolgában. Ha ugyanazzal foglalkozik ott, amivel ő, akkor nem lehet baj. Még együtt is dolgozhatnak. Ha ugyanazt csinálja. Ha valóban csak egy vajákos, és nem ártani kíván. Ahogyan ő maga.
Leballagott Tisztakút egyetlen és igencsak egyenetlen utcáján Szán házához, amely nagyjából középen állhatott, szemben az ivóval. Szán, egy nyakas fickó úgy a harmincas éveiben, épp egy férfival beszélgetett az ajtóban, egy idegennel. Amikor meglátták őt, tekintetük nyugtalanná vált. Szán befordult a házba, és az idegen követte.
Iriot tétován odaballagott a bejárathoz. Nem ment be, csak beszólt a nyitott ajtón: — Szán uraság! Az állatokról lenne szó, amiket a folyók közt legeltet. Már ma kimehetnék. — Nem tudta, miért mondta ezt. Nem ezt akarta mondani.
— Ó! — jött oda Szán az ajtóhoz, és hümmögött egy kicsit. — Nem kell, Pomat uram. Ez itt Napfény mester, azért jött, hogy elbánjon a marhavésszel. Korábban is kikúrálta már néhány állatomat, körömrothadás volt akkoriban. Meg amilyen fáradtnak maga kinéz, miután egyedül végigjárta Éger marháit, tudja…
A varázsló is kikukkantott Szán mögül. Ayett, ez volt a neve. Kicsiny hatalom rejtezett benne, az is romlott a tudatlanságtól és a visszaélésektől és a hazugságoktól. De a féltékenység, mint máglya lobogott lelkében. — Már vagy tíz éve járok ide — mondta, közben tetőtől-talpig végigmérte Iriotot. — Aztán valaki idesétál északról, elveszi a dolgomat, és vannak, akik nagyon civódnának az ilyesmi miatt. De a civódás nem jó a varázslók között. Mer' maga afféle, hatalommal van, nemde? Hát én is. Ahogy azt az itteni jónépek is jól tudják.
Iriot próbálta kimondani, hogy nem akar civódást. Próbálta elmondani, hogy kettőnek is elég tennivaló akad a környéken. Próbálta elmondani, hogy nem akarja elvenni a munkáját. De mindezen szavak semmivé foszlottak a másik lángoló féltékenységétől, elégtek, még kimondatlan.
Ayett egyre szemtelenebb tekintettel bámult a hebegő férfira. Valamit mondani kezdett Szánnak, de Iriot összeszedte magát és közbevágott.
— Magának… — kezdte — el kellene mennie. Vissza, ahonnan jött. — Az utóbbi szavak kimondása közepette bal kezével a levegőbe hasított, mintha késsel vágna, és Ayett hátrazuhant, felborított egy széket, és csak bámult bambán.
Csak egy gyenge kis vajákos volt, csaló kuruzsló, néhány hitvány varázslattal. Vagy legalábbis annak tűnt. És ha rejtőzködik, eldugja hatalmát, mikor vetélytársat érez? Meg kellett állítania, kötöznie kellett, meg kellett neveznie. Iriot kimondta a megkötés szavait, és a rettegő alak lekuporodott, összehúzta magát, reszketett és vékony, magas hangon felsírt. Rossz, rosszat teszek, én vagyok gonosz, nem ő, ez jutott Iriot eszébe. Megállította a varázslatot, visszafogta a szavakat, küzdött ellenük, de végül mégis elkiáltott egyet. És Ayett teste megvonaglott, megrázkódott, a férfi hányni kezdett, és Szán csak bámult, és próbálta kimondani, hogy: — El veled! El veled! — És bántalom nem esett. De a tűz már ott lángolt Iriot kezében, és égette a szemét, amikor megpróbálta elfedni tekintetét a kezével, és égette a nyelvét, amikor beszélni próbált.
Jó ideig senki sem mert a közelébe menni. Összerogyott Szán küszöbe előtt. Úgy hevert ott, mint valami halott. De a délről jött gyógyító azt mondta, hogy nem halt meg, és veszélyes, mint egy vipera. Szán mindenkinek elmondta, hogy Pomat hogyan átkozta meg Napfényt, hogy iszonytató szavakkal zsugorította egyre összébb, és kínozta is velük, mintha izzó vassal bántotta volna. Egy szempillantás alatt elmúlt ugyan a dolog, de a fickó beteg maradt utána, de hát ki nem lett volna az, és mindeközben valami fény vette körül Pomatot, valami bizonytalanul pislákoló fény, és az árnyékok ugráltak körötte, és a hangjában nem maradt semmi emberi. Iszonytató volt az egész.
Napfény mondta nekik, hogy szabaduljanak meg tőle, de nem maradt ott, hogy megnézze, tényleg megteszik-e. Visszasietett a déli úton, amerről jött, miután felhajtott egy pint sört az ivóban. Közben elmondta, hogy nincs hely két varázslónak egy faluban, és majd visszajön, talán, amikor az a fickó, bárki is legyen, elment.
Senki sem merte megérinteni. Messziről bámulták a Szán küszöbe előtt heverő emberkupacot. Szán felesége hangosan zokogva mászkált fel s alá az utcában. — Rossz jel! Rossz jel! — siránkozott. — A babám is holtan születik majd, tudom én azt!
Bogyó ment és odahozta húgát, miután meghallgatta Napfény történetét az ivóban, és azután Szán változatát is, és persze több másik elmondást is, amelyek azóta születtek. A legjobb az volt, amiben Pomat megnövekedett tíz láb magasra, és egy villámmal egy szénkupacra taszította Napfényt, mielőtt habzani kezdett a szája, elkékült és összeesett.
Ajándok sietve érkezett. Egyenesen Szán küszöbéhez lépett, az emberkupac fölé hajolt, és rátette a kezét. Mindenki lélegzetvisszafojtva mormolt: — El veled! El veled! — Kivéve Rőt legkisebb lányát, aki félreértette a jeleket, és vékony hangján így kiáltott: — Segítsünk, gyorsan!