A kupac megmozdult, és lassan felemelkedett. Látták, hogy a gyógyító az, ahogy ők ismerték, ugráló lángnyelvek és árnyak nélkül, bár nagyon betegnek tűnt. — Jöjjön! — szólt neki Ajándok és talpra segítette, támogatta, miközben lassan végigmentek az utcán.
A falusiak a fejüket rázták. Ajándokot mindig is bátor nőnek ismerték, de van olyan dolog a világon, ami már vakmerőség. Vagy mégiscsak bátor, mondták később az ivóban, de nem úgy, ahogy kell, és rosszkor, ugye? Senkinek se kellene beleártania magát a varázslók dolgába, ha nem született bele. És nem kellene varázslófélékkel közösködni. Ezt mindig elfelejti valaki. Olyanok, mint minden ember, de valójában mégsem olyanok. Mintha a gyógyító nem tudna ártani! Frisset csinál a romlott ételből, és meggyógyítja a nyüves jerkét. Ez még rendben is lenne. De keresztezd csak az útját, és máris megnézheted magad! Tűz meg árnyak meg átkok jönnek a semmiből! Fura dolgok ezek! Az a fickó is mindig fura volt. Honnan jött egyáltalán? Tudja valaki?
Az asszony ágyba dugta, lehúzta cipőjét, és hagyta aludni. Bogyó későn ért haza és ittasan, mint mindig, és elesett és beverte a homlokát a kandalló vasába. Véresen és dühöngve kiabált Ajándokkal, hogy tegye ki a sarlatánt a jégre, azonnal rúgja ki. Azután belehányt a hamuba, és elaludt a kandallónak dőlve. Az asszony ráhempergette a matracára, lehúzta a cipőjét és hagyta aludni. Bement a kisszobába, hogy megnézze a másikat. Lázasnak tűnt, és Ajándok a homlokára tette a kezét. A férfi kinyitotta szemét, egyenesen az asszony szemébe nézett, kifejezéstelenül. — Emer — suttogta, és újra lehunyta szemét.
Ajándok iszonyodva hátrált el az ágytól.
Később, a saját ágyában, már sötétben, csak feküdt és gondolkodott: Biztosan ismeri a mágust, aki a nevemet adta. Vagy valamikor kimondtam a nevem. Talán hangosan kimondtam álmomban. Vagy valaki megmondta neki. De hát senki sem tudja. Soha senki nem tudta a nevem, csak a mágus és anyám. És ők már meghaltak… meghaltak… Biztosan álmomban mondtam ki…
De tudta, hogy nem így történt.
Kis olajlámpást tartott maga elé, a fény vörösre festette az ujjait, és arannyal vonta be arcát. A férfi az igaz nevén szólította. Ajándok hagyta aludni.
Az idegen reggelig aludt és úgy riadt fel, mint aki betegségből ébred, gyengén és elkínzottan. Az asszony képtelen volt félni tőle. Úgy találta, a férfi semmire sem emlékszik a faluban, a varázslóval történtekből. Még arra a hat rézre sem emlékezett, amelyek szétszóródtak az ágyában, és amelyeket valószínűleg végig az öklébe szorítva tartott.
— Kétségtelenül Éger adta fizetségképpen — mondta Ajándok. — Az a tuskó!
— Azt mondtam neki, hogy megnézem az állatait… a folyók közti legelőn, ugye? — kérdezte amaz, nyugtalanul. Az űzött kifejezés visszatért arcára, és hirtelen felkelt.
— Üljön csak le! — húzta vissza az asszony. Az utazó leült, de továbbra is ideges maradt.
— Hogyan tudna gyógyítani, ha maga is beteg? — kérdezte Ajándok.
— Hogy máshogy?
De újra megnyugodott, simogatni kezdte a szürke macskát.
Ajándok bátyja jött be. — Gyere ki! — kérte az asszonyt, amint belépett, látván, hogy a gyógyító az ágyon szendereg. Kimentek a ház elé.
— Nem tűröm ezt tovább — jelentette ki Bogyó. Hirtelen megszállhatta a házigazdaszellem. Homlokán nagy, sötét seb tátongott, szeme bedagadt, és keze inkább reszketett, mintsem remegett.
— És hová mégy? — kérdezte a nő.
— Neki kell mennie!
— Ez az én házam. Golyó háza. Maradhat. Mész vagy maradsz, rajtad áll.
— Az is rajtam áll, hogy ő megy vagy marad. És megy. Nemcsak neked van itt szavad! Mindenki azt mondja, hogy mennie kell. Nem kell ide.
— Ó, persze! Meggyógyította a csordák felét, és kifizették érte hat rézérmével, most már mehet. Valóban, milyen igazságos! Addig tartom itt, amíg akarom, és ezzel le is zárhatjuk a dolgot.
— De nem fogják megvenni tőlünk a tejet és a sajtot — nyafogott Bogyó.
— Ki mondta?
— Szán felesége. Meg minden asszony.
— Akkor majd elviszem a sajtot Orábiba — válaszolta a nő. — Majd ott eladom. A fenébe, bátyám, menj és mosd már ki azt a sebet! És válts inget! Bűzlesz, mint egy istálló. — És az asszony visszament a házba. — Ó! — szólt halkan, és zokogni kezdett.
— Mi a baj, Emer? — kérdezte a gyógyító, felé fordítva sovány arcát és különös tekintetét.
— Nem jó ez így, tudom, hogy nem jó! Semmi sincs rendben egy részeges mellett — válaszolta az asszony. Megtörölte szemét a kötényével. — Mi törte meg ennyire magát? — kérdezte. — Talán az ital?
— Nem — válaszolta amaz sértődés nélkül, talán meg sem értve teljesen a kérdést.
— Hát persze, hogy nem. Bocsánatát kérem!
— Talán azért iszik, mert másvalaki szeretne lenni — jegyezte meg a férfi. — Hogy változtasson…
— Azért iszik, mert iszik, és kész — mondta Ajándok. — Van, akivel így van. Kint leszek a bódéban. Bezárom az ajtót, jó? Lehet… lehet, hogy idegenek mászkálnak majd a környéken. Pihenje ki magát. Hideg van odakint. — Biztos akart lenni benne, hogy a férfi bent marad és nem esik bántódása, és senki sem fogja zaklatni. Később bemegy majd a faluba, szót vált néhány értelmesebb emberrel, és véget vet a hitvány szóbeszédeknek, ha tud.
Amikor bement, Éger felesége, Rőt, és még többen mások is egyetértettek abban, hogy a varázslók összezördülése a munka miatt nem új dolog, és nem kell tovább foglalkozni vele. De Szán és a felesége és az ivóba járók nem fogják annyiban hagyni a dolgot, merthogy a marhavész mellett ez volt az egyetlen dolog, ami érdeklődést keltett ezen az elhagyatott vidéken. — Amellett — tette még hozzá Rőt —, amikor rezeket számolt valaki markába, a férjemet sohasem tartotta vissza a tudat, hogy esetleg elefántcsonttal is fizethetne.
— Élnek még a marhák, amelyikeket megérintette?
— Amennyire én látom, igen. És azóta egy sem betegedett meg.
— Mert igazi varázsló, Rőt — mutatott rá Ajándok szenvedélyesen. — Tudom.
— Pont ez a baj, drágám — felelte Rőt. — És ezt is tudod. Nem neki való hely ez. Nem a mi dolgunk, hogy ki ez a férfi, de hogy miért jött ide, azt meg kellene kérdezned tőle.
— Hogy meggyógyítsa az állatokat — válaszolta Ajándok.
Még három nap sem telt el Napfény távozása óta, amikor újabb idegen érkezett: egy férfi lovagolt fel a déli úton, jó lovon, és szállás után érdeklődött az ivóban. Átküldték Szán házához, de Szán felesége sikítozni kezdett, amikor meghallotta, hogy újabb idegen áll az ajtóban, és azt kiáltozta, hogy ha Szán beengedi ezt a másik boszorkányembert, akkor a babájuk kétszeresen is holtan születik majd.
— Nos, hát akkor mégsem. — Az idegen kényelmetlenül érezte magát. — Nem tudnék segédkezni egy idő előtti szülésnél. Akad talán egy szoba az ivó felett?
— Küldjétek a bódéhoz — szólt közbe Éger egyik tehenészlegénye. — Ajándok mindent hazavisz, amit talál. — Szavait halk nevetgélés és mormolás követte.
— Visszafelé, arra — mutatta a korcsmáros.
— Köszönet érte — felelte az utazó és elvezette lovát, amerre mutatták az utat.