— A varázslók többre képesek — vélekedett a leányka.
— Senki sem képes ennél többre — mormolta Róza.
Szitakötő erősen megcsóválta a fejét, hogy a nyakcsigolyái beleroppantak, és türelmetlen mozdulattal nyújtotta ki hosszú kezét-lábát. — Nos, akkor megteszed? — kérdezte.
Róza egyet bólintott.
Éjjeli sötétben találkoztak az Iria-domb alatti mezőn… jóval napnyugta után, és jóval napkelte előtt. Róza halvány lidércfényt gyújtott, hogy megtalálják a mocsaras réten átvezető ösvényt a forráshoz, amely meder nélkül bugyogott kicsiny nádgyűrűjében. A hűvös sötétségben, pár pislákoló csillag és a dombhajlat alatt levetkőztek, és belegázoltak a sekély vízbe. Lábuk mélyen belesüllyedt a bársonyos iszapba. — Elveszem a nevedet, gyermek! — fogta meg a lányka karját a vajákos asszony. — Már nem vagy gyermek… és nincs neved.
Nem moccant semmi.
— Egy nő kapja meg most a nevét. Irián vagy!
Még egy pillanatig moccanatlanul álltak. Akkor az éjszakai szellő meglegyintette csupasz vállukat. Borzongva jöttek ki a vízből, megszárítkoztak, ahogy tudtak, azután mezítláb, kimerülten botorkáltak ki a mezőre, gyökereken bukdácsolva az éles nádlevelek között. Miután kiértek, Szitakötő szaggatott, ingerült hangon suttogta: — Hogy adhattad nekem ezt a nevet?
A vajákos nem válaszolt semmit.
— Ez nem igaz! Ez nem az én igaz nevem! Azt reméltem, hogy a nevem majd fölébreszti az igaz énemet is. De ettől csak rosszabb lett. Rosszul csináltad! Hiszen csak egy vajákos vagy! Elhibáztad! Hiszen ez az ő neve! Neki jár. Olyan büszkén viseli, az ostoba birtokával és bolond nagyapjáéval együtt. Nem akarom! Nem kell nekem! Még mindig nem tudom, ki vagyok én igazán. Nem vagyok Irián! — A nevet kiejtve hirtelen elhallgatott.
A javasasszony még mindig nem szólt semmit. Némán ballagtak egymás mellett a sötétben. Végül Róza mégis megszólalt panaszos, ijedt hangon: — Csak úgy jött.
— Ha bármikor, bárkinek elárulod, megöllek! — sziszegte Szitakötő.
Erre a vajákos asszony megtorpant. — Elárulni bárkinek? — nyávogta, akár egy macska.
Szitakötő is megállt. — Sajnálom — sóhajtotta egy pillanat múlva. — De valahogy úgy érzem, mintha… elárultál volna.
— Az igaz nevedet mondtam ki. Nem is olyan, amilyenre eleve gondoltam. Nekem magamnak is idegen valahogy. Olyan, mintha valamit félbehagytam volna. De ez a te neved. Ha netán cserbenhagyna, az is az igazsághoz tartozik. — Rövid tétovázás után Róza nyugodtabb, hűvösebb hangon folytatta: — Ha akarod az erőt, amellyel elárulhatsz engem, Irián, én megadom neked… az én igaz nevem Etaudisz.
Ismét különösen meglebbent a szellő. Mindketten reszkettek, a foguk vacogott. Szemtől szemben álltak a sötét mezőn, alig látták egymás halvány árnyképét. Szitakötő előrenyújtotta kezét, és megragadta a vajákosnőét. Szoros, hosszú öleléssel zárták a karjukba egymást, aztán sietve mentek tovább. A javasasszony faluszéli kunyhója, Iria örökösnője pedig a dombtetőn álló romos háza felé, ahol a kutyák — akik viszonylag nyugodtan elengedték — most olyan bősz ugatással és üvöltéssel fogadták, amire félmérföldes körben mindenki fölriadt álmából. Kivéve a ház urát, aki csontrészegen hortyogott kihűlt kandallója előtt.
II. Agyar
Nyugat-Iria ura, Nyírfa, nem birtokolta az öreg házat, viszont övéi voltak az ősi birtok közepén a legtermékenyebb földek. Apja, akit jobban érdekelt a szőlő és a kert, mint a rokonokkal való viszálykodás, igazán vonzó birtokrészt hagyott rá. Az ifjú gazda embereket fogadott föl a gazdaság irányítására, a bognárműhelybe és a fuvarozáshoz, míg maga élvezte a gazdagságát. Feleségül vette Útfél város ura öccsének csinos lányát, és végtelen gyönyörűségére szolgált, hogy ezáltal a lányai félig nemesi származásúak lettek. Abban az időben divat volt, hogy a nemesi udvarokban saját varázslót tartottak. Igazi mágust bottal, szürke köpönyeggel, a Bölcsek-szigetén szerzett tudással, így hát Nyugat-Iria ura is hívott egyet magához Kútfőről. Meg is lepődött rajta, milyen egyszerű a dolog, ha rendesen megfizeti az árát.
Az Agyar nevű fiatalembernek valójában még nem volt sem varázslóbotja, sem köpönyege. Meg is mondta, hogy akkor válik majd véglegesen varázslóvá, ha visszamegy Kútfő szigetére. A Mesterek azért küldték ki a nagyvilágba, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, mivel az Iskola minden leckéje sem elegendő ahhoz, hogy bárki megszerezhesse általa, a varázslói ranghoz megkövetelt tudást. Nyírfa kicsit kétkedve hallgatta mindezt, de az ifjú megnyugtatta, hogy kútfői tanulmányai fölruházták őt mindazzal a varázstudománnyal és mágikus erővel, amelyek szükségesek lehetnek Nyugat-Iriában vagy Út egész szigetén. Ennek bizonyítására előidézte, hogy szarvascsorda suhanjon át az ebédlőn, nyomában csapatnyi hattyúval, majd eltűnjenek a déli és az északi falon át. Végül ezüstmedencéből szökőkút fakadt az asztal közepén, s amikor az uraság és családja — követve a varázsló példáját — merített belőle, kiderült, hogy a legzamatosabb bor. — Angládi bor — somolygott az ifjú szerény, mégis valahogy öntelt mosollyal. Eddigre már teljesen meghódította a ház asszonyát és leányait. Nyírfa is azt gondolta magában, hogy a varázslóinas megéri az árát, bár ő saját szőlőinek fanyarkás vörösborait jobban kedvelte. Azoktól ugyanis jól berúghatott, ha eleget ivott belőlük, míg ez a sárgás lé alig több, holmi mézes víznél.
Ha a fiatal varázsló valóban tapasztalatokat keresett, igencsak kevésre számíthatott Nyugat-Iriában. Valahányszor Nyírfa vendégeket fogadott Medertorokból vagy a szomszédos uradalmakról, ismét megjelent a szarvascsorda, a hattyúcsapat és az aranyló borsugár. A langyos tavaszi estéken ezenkívül igazán látványos tűzijátékokat is produkált. Ám ha a kertészek vagy szőlészek jöttek a kéréseikkel, nem növeszthetné-e a varázsló idén valamivel nagyobbra a körtéket vagy űzné el a szürkerothadást a déli szőlőkből, Nyírfa gazda így förmedt rájuk: — Egy kútfői varázsló nem süllyedhet idáig. Menjetek a falusi vajákoshoz, dolgozzon meg érte, hogy itt lehet. Amikor a legkisebb lányuk szamárköhögésbe esett, a ház asszonya még akkor sem merte zavarni az ifjú mágust. Inkább suttyomban elküldött Rózáért, hogy jönne föl a hátsó ajtón át, és csinálna valami szert vagy dúdolna el egy bűvös éneket, amellyel visszaállíthatná a gyermek egészségét. A varázsló eközben mintha észre sem vette volna a lányka betegségét, a körtefákat vagy a szőlőket. Csak a maga dolgaival foglalkozott, amint az illik is egy tanult mesterhez. Napjait a környék bejárásával töltötte, kecses fekete kancája hátán, amelyet a gazdájától kapott, miután tudatta vele: nem azért jött ide Kútfőről, hogy a vidéki dűlőutak porában gázoljon, vagy éppen sarát dagassza gyalogszerrel.
Útja néha elvezetett egy dombtetőn, a hatalmas tölgyek között álló öreg udvarház közelében. Ha letért a faluba vezető útról a domboldal felé, nyomban falkányi nagypofájú kutya vetette felé magát hörögve és vicsorogva. A kanca rettegett a kutyáktól, ágaskodott, hányta-vetette magát, ezért a varázsló inkább betartotta a tisztes távolságot. Viszont volt érzéke a széphez, fél szemmel mindig megbámulta a kora nyári délután fátyolos fényében szundikáló öreg épületet.