Egyszer megkérdezte Nyírfától, miféle hely az. — Iria — felelte a gazda —, úgy értem, Ó-Iria. Jog szerint engem illetne. De a körülötte dúló évszázados marakodás és viszálykodás után öregapám inkább a sorsára hagyta, hogy véget vessen a reménytelen pörösködésnek. Az ottani gazda ugyan máig huzakodna velem, ha nem lenne folyton olyan részeg, hogy beszélni sem tud. Évek óta nem is láttam az öreget. Egy lánya van neki, azt hiszem.
— Szitakötő a neve, ő végez minden munkát. Láttam egy percre tavaly. Magas és olyan szép, akár egy virágzó gyümölcsfa — szólt közbe a legkisebb lány, Rózsa, aki eddigi, tizennégy esztendőnyi élete során majd' minden idejét fürkészéssel töltötte. Kínozta a köhögés. Anyja kétségbeesett, könyörgő pillantást vetett a varázslóra. Ezúttal csak meg kellett hallania ezt az iszonyú köhögést! Agyar rámosolygott a leánykára, mire az anya szíve hevesen földobogott. Biztosan nem mosolyogna ilyen vidáman, ha Rózsa köhögése valóban komoly betegséget jelentene.
— Semmi közük hozzánk azoknak az alakoknak odafönt az öreg háznál — vetette közbe a ház ura savanyú képpel. A tapintatos varázsló nem kérdezett többet. Viszont látni szerette volna a virágzó gyümölcsfához hasonlóan szép leányzót, rendszeresen ellovagolt hát Ó-Iria mellett. Megállt volna a faluban is, hogy kérdezősködjön, de nem volt hol megállnia, és senki sem válaszolt volna a kérdéseire. Egy kancsal tekintetű vajákos asszony pillantott csak rá, és már el is tűnt a kunyhójában. Ha fölmegy a házhoz, biztosan találkozik egy egész falkányi pokolbéli ebbel, és valószínűleg egy részeg öregemberrel is, gondolta a varázsló. Az ügy mégis megéri a kockázatot, tépelődött. Őrjítően unalmas volt számára a nyugat-iriai élet, és különben sem riadt vissza soha egy kis kalandtól. Fölkocogott hát a dombra, mire a kutyák valóban körülugrálták, és hisztérikus ugatás közepette kapkodtak a lova lábai után. A kanca ágaskodott és kirugdalt a fenevadak felé, és csak azért nem bokrosodott meg, mert lovasa lecövekelte egy megállító varázsigével és a karja erejével. A kutyák most már az ő lába után kapkodtak, s már azon volt, hogy szabadjára engedi a lovat, amikor valaki az üvöltő falka közé rontott, szitkozódott, és szíjjal verte vissza a dögöket a helyükre. Mikor a csatakos, vadul lihegő hátast végre sikerült megfékeznie, valóban olyan szépnek látta a lányt, mint egy virágzó gyümölcsfát. Nagyon magas volt és nagyon izzadt, keze, lába, szája, szeme, orra nagy; a fején poros, kócos hajtömeg. — Helyetekre! Vissza a házba, piszkos dögevők, undok szukafiak! — ordítozta a nyüszítő, hátráló kutyák felé.
A varázsló megtapogatta kezével a jobb lábát. Az egyik kutya szemfoga fölhasította a nadrágja szárát, amelynek szövetén átütött a vér.
— Megsérült? — kérdezte a lány. — Ó, ezek az alattomos férgek! — simogatta végig a kanca jobb első lábát. Visszahúzott kezén a ló verejtékével keveredett vér csillant. — No, jól van, jól van — mormolta. — Derék lány vagy, bátor szívű. — Az állat lehajtotta fejét, és egész testében megremegett a megkönnyebbüléstől.
— Mi a fenének tartotta ott, állva a kutyák között? — förmedt a lány mérgesen a férfira. Odatérdelt a ló lába mellé és fölnézett a varázslóra, aki a nyereg magasából nézett vissza rá, mégis valahogy magát érezte kicsinek és nyomorultnak.
A lány nem várt választ. — Majd én fölvezetem — mondta és talpra állt. A gyeplőszár után nyúlt. Agyar érezte, a nő azt várja tőle, hogy leszálljon. Miközben úgy is tett, megkérdezte: — Olyan komoly? — És a ló lábára nézett, ahol csak némi véres habot látott.
— No, gyere hát, kedves — suttogta az ifjú hölgy… nem a férfinak. A kanca bizalommal telve poroszkált utána. Végigmentek a domboldalon körben futó durva ösvényen egy öreg, kővel és téglával kirakott padozatú istállóhoz, amelyben nem voltak lovak. Csak füstifecskék laktak benne. Ott cikáztak a tető fölött, és szakadatlanul pletykálkodtak sebes nyelvükön.
— Tartsa nyugodtan! — mondta a fiatal nő, és otthagyta a varázslót azon az elhagyatott helyen, kezében a gyeplővel. Kis idő múltán visszajött egy jókora vödörrel és nekiállt, hogy egy szivaccsal lemossa a kanca lábát. — Vegye le róla a nyerget! — mordult oda, és hangjában ott bujkált a hangosan ki nem mondott „maga bolond”! Agyar engedelmeskedett. Félig bosszantotta, félig csodálattal töltötte el a lány nyers, óriási ereje. Már egyáltalán nem tűnt a szemében virágzó almafának, de mégis szép volt, a maga nagydarab, haragos módján. Az állat teljesen alárendelte magát neki. Ha a lány rászólt: — Tedd odébb a lábad! — odébb tette a lábát. Közben az ifjú hölgy alaposan végigcsutakolta, visszatette rá a nyeregtakarót, és kivezette a napsütésre. — Nem lesz semmi baja — jelentette ki. — Van a lábán egy hasított seb, de ha naponta négyszer-ötször megmossa sós vízzel, simán begyógyul. Sajnálom. — Az utolsó szót is őszintén, bár indulatosan mondta ki, mintha még mindig az járna az eszében, hogyan engedhette a férfi, hogy egy helyben álló lovát, ilyen csúnyán megmarják a kutyák. Ekkor nézett a másik szemébe először egyenesen. Tiszta tekintete narancsbarna színű volt, mint a sötét topáz vagy a borostyánkő. Különös szeme volt… éppen egy magasságban a varázslóéval.
— Én is sajnálom — reagált a férfi szándékos, megjátszott könnyedséggel.
— Ez a ló a nyugat-iriai gazdáé. Ezek szerint maga a varázslója?
A férfi szertartásosan meghajolt. — Agyar vagyok Enyhely nagy kikötőjéből, szolgálatára. Szabadna…
— Azt hittem, hogy Kútfőről való — vágott közbe a lány.
— Onnan is — felelte a férfi visszanyert önbizalommal. A nő csak meredt rá azzal a különös tekintetével, amely éppoly megfejthetetlen, akár egy birkáé, gondolta magában a férfi. Ekkor a lány váratlanul kitört: — Ott élt? Ott tanult? Ismeri a főmágust?
— Igen — mosolyodott el a másik. Aztán elfintorodott, és egy pillanatig a lábszárára szorította a tenyerét.
— Maga is megsebesült?
— Semmiség — dörmögte a varázsló. Valóban, szinte bosszantó, de a sebe már nem is vérzett. A nő megint az arcába nézett.
— Mi… milyen ott… Kútfőn?
A férfi — éppen csak egy kicsit sántikálva — odament egy közeli tuskóhoz, és letelepedett rá. Kinyújtotta a lábát, megmasszírozta a sérült részt, és fölnézett a lányra. — Hosszú időbe telne elmesélnem, milyen is ott, Kútfőn — válaszolta. — Persze, azért örömmel megtenném.
— Igen, varázsló, vagy majdnem az — dünnyögte Róza. — Kútfői varázsló. Nem szabad kérdésekkel zaklatnod — folytatta nem is indulatosan, hanem inkább burkolt félelemmel.
— Őt nem zavarja — nyugtatta a nőt Szitakötő. — Csak éppen alig válaszol néha valamit. Elmesélte nekem, milyen ott. Keresztülmész a városon… Alkány városán. Van ott egy utcára nyíló ajtó… vagy inkább kapu… de mindig zárva van. Úgy néz ki, mint egy közönséges ajtó. — A vajákos némán hallgatta. Képtelen volt ellenállni a titkok csábításának, és elfojtott vágyai feltörésének. — És ha bekopogtatsz, odajön egy ember, egy külsőre szintén közönséges ember. Aztán próbára tesz. Mondanod kell egy szót… egy jelszót, mielőtt beengedne. Ha nem tudod, soha nem lépheted át azt a küszöböt. De ha mégis bejutsz, megláthatod, hogy az egészen másféle ajtó. Szarvakból készült, rajtuk egy fa kifaragva, a kerete meg egy agyar, egyetlen foga egy sárkánynak, aki réges-régen élt, sokkal Vandór-Akbé, Mórred vagy egyáltalán az emberek előtt. Itt a Szigetvilágban, eleinte csak sárkányok voltak. Az agyart az Onn-hegyen találták, Enyhely szigetén, a világ közepén. A fa leveleit pedig olyan finoman faragták ki, hogy átsejlik rajtuk a napsugár, mégis olyan erős, hogy ha a kapusmester becsapja, nincs varázsige, amely megnyithatná. Azután a kapusmester teremről-teremre vezet, míg teljesen össze nem zavarodsz, mire végre kiértek a szabadba. A Szökőkút udvarára, a Nagy Ház legmélyebb bugyrában. Ez az a hely, ahol a főmágusnak kellene lennie, ha ott lenne…