— Róza igéi éppen olyan hatékonyak, mint régen — vetette közbe a lány határozottan.
A varázsló elmosolyodott. Nem mondott semmit, de a lány érezte, hogy a férfi szemében milyen semmiség egy falusi vajákos, hiszen ő annyi nagy tettet és hatalmas erőt látott, tapasztalt. — Ó, ha én nem lennék nő! — sóhajtott föl a lány őszinte szívvel.
A férfi ismét mosolygott. — De hiszen szép nő vagy — mondta egyszerűen, s nem azon a negédes hangon, mint korábban, mielőtt a lány figyelmeztette rá, hogy utálja azt a hangnemet. — Ugyan, miért kellene férfinak lenned?
— Akkor elmehetnék Kútfőre. Láthatnék és tanulhatnék. De miért, miért csak férfiak mehetnek oda?
— Mert így rendelkezett az első főmágus, évszázadokkal ezelőtt — válaszolta a férfi. — Persze, ezen már én magam is eltöprengtem.
— Valóban?
— Gyakran. Amikor az ember nap mint nap csak fiúkat és férfiakat lát a Nagy Házban és mindenütt az iskolában… Tudván, hogy a varázslatok hatására a városi asszonyok még a Kútfőt kiszolgáló földekre sem merik betenni a lábukat. Talán sok évente egyszer, valamely magas rangú hölgy beléphet a Ház külső udvarára. De miért van ez így? Hát minden nő képtelen a megértésre? Vagy talán a Mesterek félnek tőlük, rettegnek a csábítástól? Talán nem, de akkor attól félnek, hogy netán megváltozna a szabály, a törvény, amelynek tisztaságán olyannyira őrködnek…
— A nők is élhetnek szemérmesen, akár a férfiak — szögezte le Szitakötő konokul. Tisztában volt vele, hogy keményen és érdesen beszél, miközben a férfi olyan finoman és szerényen szól hozzá, mégsem tehetett másként.
— Hát persze! — ragyogott föl tisztán Agyar mosolya. — De a vajákosok azért nem mindig szemérmesek, nem igaz? Talán éppen ez az, amitől a Mesterek rettegnek. Lehet, hogy a szüzesség nem is olyan fontos, ahogyan azt Kútfő törvénye előírja. Nem azt szolgálja ez, hogy az erő megőrizze tisztaságát, hanem hogy az övék maradjon. Kitiltják a nőket, kitiltanak mindenkit, aki nem hajlandó magából heréltet csinálni… csak hogy megtarthassák azt az erőt… Ki tudhatná mindezt? Egy varázslónő! Ez pedig megváltoztatna mindent, minden szabályt.
A nő látta, hogy a másik gondolatai előtte járnak, eszméket idéznek és játszanak velük, átalakítják őket, ahogy a tégladarabbal és a pillangóval is történt. Nem tarthatott lépést vele, nem is játszhatott vele, csak bámult rá csodálkozva.
— Te elmehetnél Kútfőre — szólalt meg a férfi izgalomtól csillogó szemmel, merészen, huncut kacsintással. Válaszul a lány könyörgő, szinte rémült hallgatására hozzátette: — Igen, megtehetnéd. Igaz, nő vagy, de van mód a külsőd megváltoztatására. Benned megvan egy férfi bátorsága, akaratereje, szíve. Te beléphetnél a Nagy Házba. Tudom.
— És mit csinálnék ott?
— Amit minden tanuló. Egyedül laknál egy kőcellában, és rendületlenül tanulnád a bölcsességet. Lehet, hogy te nem egészen így képzeled a dolgot, de ezzel is meg kellene békélned.
— Nem sikerülne. Rájönnének. Be sem jutnék. Ott van a kapusmester, te magad mondtad. Nem ismerem a szót, amelyet mondanom kellene neki.
— A jelszót, igen. De én megtaníthatlak rá.
— Megteheted? Ezt szabad?
— Nem törődöm vele, mit szabad — mondta a férfi elkomoruló arccal, amilyennek a lány még sohasem látta. — Maga a főmágus mondta: „A szabályok azért vannak, hogy áthágjuk őket”. A szabályokat az igazságtalanság alkotja, és a bátorság töri meg. És nekem megvan hozzá a bátorságom, ha neked is.
A lány ránézett a férfira. Egyetlen hang nem jött ki a torkán. Fölállt, azután egy pillanat múlva kiment az istállóból, végig a domboldalt félkörívben ölelő úton lefelé. Az egyik kutya, a kedvence, egy nagydarab, ronda véreb, hűségesen baktatott utána. Megállt a lejtőn, kicsivel a mocsaras forrás fölött, ahol tíz évvel azelőtt Rózától megkapta a nevét. Ott állt egy darabig, a kutya leült mellette, és fölbámult az arcába. Egyetlen tudatos gondolata sem volt, csak a szavak ismétlődtek a fejében makacsuclass="underline" „elmehetnék Kútfőre és végre megtudhatnám, ki is vagyok igazán”.
Nyugat felé nézett, a nádasokon, füzeseken és távoli hegyeken túl. A nyugati égbolt teljesen tiszta, üres volt. Nyugodtan állt és úgy érezte, hogy a lelke teljesen beleolvad abba az égboltba, végleg kiszáll belőle.
Halk neszt, tompa klappogást hallott, amint a fekete kanca közelgett a réten át. Szitakötő ekkor visszatért önmagába, odakiáltott a varázslónak, és lefutott hozzá a domboldalon.
A férfi nem tervezett, és nem is igazán óhajtott ilyen kalandot. De nyilvánvaló őrültsége miatt annál jobban tetszett neki, minél többet gondolkodott róla. A kilátás, hogy a hosszú, szürke telet Nyugat-Iriában töltse, súlyos kőként nyomasztotta a lelkét.
Nem volt itt számára semmi, ezen a Szitakötő nevű lányon kívül, aki egyre jobban lefoglalta minden gondolatát. Elsöprő, ártatlan ereje eddig is teljesen lenyűgözte, ám azért tett meg mindent, amit csak a lány kért tőle, mert remélte, hogy egyszer az is enged majd az ő kérésének. Arra gondolt, mégis érdemes lesz végigjátszania ezt a játszmát. Ha Szitakötő most elszökik vele, a játék szinte megnyertnek tekinthető. Ami a dolog tréfás oldalát illeti — mármint, hogy férfinak álcázva bejuttathatná őt Kútfő Iskolájába —, az majdnem biztos kudarcot ígért. Mégis örült neki, mert így megfricskázhatta a mesterek és kisinasaik minden patetikus, túlfűtött pompáját. És ha mégis sikerül, ha csak egy percre is képes bejuttatni egy nőt azon az ajtón… ó, micsoda gyönyörteli elégtétel lenne az!
A pénz persze gondot jelentett. A lány természetesen azt hitte, hogy majd ő, a nagy varázsló egyet csettint az ujjával, és máris átszelik a tengert valami varázshajón, varázsszelek szárnyán. De amikor megmondta neki, hogy helyet kell váltaniuk egy közönséges hajón, a lány habozás nélkül kijelentette: — Itt van a sajtpénzem.
A férfi rajongott az ilyen egyszerű megnyilvánulásaiért. Néha meg is rettent tőle, amit mélységesen restellt. Róla szőtt álmaiban sohasem a lány engedett neki, hanem ő engedett a hatalmas, romboló erejű édességnek, hogy alámerüljön a megsemmisítő ölelésbe. Ezekben az álmokban a lány túlment a felfoghatóság határán, ő maga pedig semmivé zsugorodott. Reszketve és szégyenkezve merült föl ilyesféle álmaiból. Nappali világosságban, amikor láthatta a nő nagy, piszkos kezét, hallhatta csacska, egyszerű beszédét, visszanyerte fensőbbsége érzetét. Szerette volna, ha lett volna valaki, akinek elmondhatná a lány kiszólásait; mondjuk valamelyik régi barátja az enyhelyi Nagy Kapuból, aki biztosan jót mulatna rajtuk. „Itt van a sajtpénzem” ismételgette magában visszaúton Nyugat-Iriába, és fölkacagott. — Igenis megcsinálom! — jelentette ki fennhangon, amire a fekete kanca mintha kíváncsian hegyezte volna a fülét.
Nyírfának azt mondta, hogy üzenetet kapott kútfői tanítójától, a trükkmestertől, ezért azonnal indulnia kell. Hogy miért, azt természetesen nem mondhatja el, de miután odaérkezett, a dolog nem tarthat sokáig. Fél hónap körül oda, ugyanannyi vissza, egyszóval legkésőbb Hanttörés előtt visszatér. És tisztelettel kéri az uraságot, hogy adjon neki némi előleget a fizetése terhére, a hajóút és szállás költségeire. Hiszen egy kútfői varázsló nem hagyatkozhat az emberek jóindulatára — már ami a szükségleteit illeti —, hanem mindenért fizetnie kell, mint bármely más embernek. Nyírfa egyetértett mindezzel, és egy kövér erszényt nyomott a varázsló kezébe útiköltség gyanánt. Ez volt évek óta az első igazi pénz Agyar zsebében: tíz elefántcsont lemezke, egyik oldalán a szökőkúti vidra, a másikon, Lebannen király tiszteletére, a Béke Rúnájának képe. — Üdvözlet, kis pofátlanok — köszöntötte őket, amikor magára maradt. — Ti, no meg az a sajtpénz, megteszitek az útra.