A lány abbahagyta a tekingetést, és egy darabig elgondolkodva baktatott Agyar mellett. Szép volt a mozgása, merész és kecses, a fejét fölszegte.
— Azt mondod, hogy egy mágusnak engedelmeskednének? De te nem vagy még igazi mágus.
— Ez csak formaság. Mi, magasabb rangú bűbájosok is viselhetünk pálcát, ha kútfői ügyekben járunk el… amint most én is teszem.
— Azáltal, hogy engem odaviszel?
— Mivel viszek nekik egy tanulót, igen. Nagy tehetségű tanulót. — A lány nem kérdezett többet; sohasem vitatkozott. Ez volt egyik legfőbb erénye. Aznap este, mialatt a tengerparti szállóban vacsoráztak, szokatlan lágysággal kérdezte Agyartól. — Szóval, nagy tehetségem van?
— Véleményem szerint igen — felelte a varázsló.
A lány eltöprengett. A beszélgetés néha keserves lassúsággal alakult. — Róza is folyton azt hajtogatta, hogy van erőm — szólalt meg végül —, de nem tudta megmondani, miféle. És én… én is tudom, hogy van, de azt nem, miben rejlik.
— Éppen azért mégy Kútfőre, hogy megtudd — emelte rá poharát a férfi. Pillanatnyi késéssel a lány is így tett és rámosolygott. Olyan kedvesen, hogy a varázsló önkéntelenül hozzátette: — És amit találsz, talán pontosan az lesz, amit keresel.
— Ha így lesz, az csakis neked köszönhető — mormolta Szitakötő. E pillanatban tiszta szívéért szerette őt a férfi, és megfogadta magában, hogy a jövőben nem megy messzebb, holmi gáláns tréfánál.
Szobájukat a zsúfolt fogadóban meg kellett osztaniuk még két utazóval, de ezúttal a férfi csupa szemérmes gondolatot forgatott a fejében, amin mellesleg jót nevetett magában.
Másnap reggel letörte egy növény friss hajtását a konyhakertben, és varázsszóval látszólag fényes, erős pálcává alakította. A tetején rézdísz, a hossza éppen a magasságával azonos. — Milyen fából van? — kérdezte Szitakötő meglepetten, s amikor a férfi nevetve válaszolta: — Rozmaringból — maga is szívből fölnevetett. Nekivágtak a mólónak, hátha találnak maguknak hajót déli irányba, amely a varázslót és inasát elvinné a Bölcsek-szigetére. Hamarosan rá is bukkantak egy súlyos tehergályára, amelynek kapitánya a varázslót szívességből, az inasát pedig fél áron a hajójára fogadta. Bár ez elvitte a sajtpénz felét, viszont a saját kajüt fényűzésében lehetett részük, mivel a Tengeri Vidra terjedelmes, szilárd fedélzetű kétárbocos volt.
Mialatt a hajó gazdájával tárgyaltak, egy szekér zörgött végig a mólón hozzájuk, és a fedélzetre rakták róla az ismerős boroshordókat. — Azok ott a mieink — jegyezte meg a varázsló. — Ront városába mennek — felelte a kapitány. — Iriából — tette hozzá Szitakötő lágyan.
A lány visszanézett a szárazföld belseje felé. Ez volt az egyetlen eset, amikor a férfi láthatta visszapillantani őt.
A hajó szélvetője közvetlenül vitorlabontás előtt jött föl a fedélzetre. Nem kútfői mágus, hanem egy viharvert, középkorú fickó, kopott tengerészköpenyben. Üdvözlésére a varázsló halvány kékes fényt villantott a pálcája végén. A bűbájos tetőtől talpig végigmérte. — Ezen a hajón egy ember kormányozza az időjárást; ha nem én vagyok az, már megyek is.
— Egyszerű utas vagyok csupán, Zsákfolt mester. Örömmel bízom a te kezedre a szeleket.
A bűbájos ekkor Szitakötőre nézett, aki szálfaegyenesen állt mellettük, egyetlen szó nélkül.
— Jól van — vetette oda a bűbájos, és ez volt az utolsó szava a varázslóhoz.
Az út során azonban nemegyszer elbeszélgetett Szitakötővel, ami kissé zavarba ejtette a varázslót. A lány tudatlansága és bizalmassága veszélyeztethette őt magát és ezáltal a férfit is. Miről pusmoghatnak azzal a zsákdarabbal? Meg is kérdezte. — Arról, mi lesz majd belőlünk — válaszolta Szitakötő.
Agyar értetlenül rámeredt.
— Mindannyiunkból. Útból, Fennútból, Enyhelyből és Gázlórból… és Kútfőből. Minden szigetek valamennyi lakójából. Azt mondja, hogy múlt ősszel, amikor Lebannen király koronázására került sor, az ifjú uralkodó elküldött Gontra a főmágusért, koronázná meg, de ő nem ment el Enyhelybe. És nem volt új főmágus, magát kellett tehát megkoronáznia. Némelyek szerint ez nem helyes, és ezáltal nem is teljesen törvényesen foglalja el a trónt. Mások az híresztelik, hogy maga a király az új főmágus. De ő nem varázsló, csupán király. Ezért megint mások szerint ismét közelednek a Sötét Idők, amikor nem lesz jog és igazság, a varázslás pedig rossz célokat szolgál.
— Ez a vén szélkergető mesélte neked mindezt? — csodálkozott el a mágus.
— Ez csak afféle közbeszéd, azt hiszem — vonta meg a vállát Szitakötő, sötét egyszerűséggel.
De a szélvarázsló legalább tudta a dolgát. A Tengeri Vidra sebesen száguldott dél felé. Volt ugyan részük nyári viharokban, tajtékzó tengerben, de igazi vad vihar vagy rossz szél sohasem tört rájuk. Kitettek és fölvettek rakományt O-sziget északi kikötőiben, Ilienben, Lengében, Kameryben, O-Kapuban. Ezután fordult a hajó nyugatnak, hogy Kútfőre szállítsa utasait. Nyugat felé tekintve Agyar valami tompa ürességet érzett a gyomra tájékán, mivel jól tudta, milyen erősen őrzik Kútfőt. Tudta, hogy sem ő, sem a szélvarázsló nem tehetne semmit, ha a kútfői varázsszél ellenük fordulna. És ha ez bekövetkezne, Szitakötő biztosan megkérdezné: Miért? Miért fordul ellenük a Bölcsek-szigetének szele?
Agyar elégedetten figyelte, hogy a szélvarázsló is izgul, amint ott áll a kormányos mellett. Folyton az árboc csúcsára tekinget, hogy a legcsekélyebb nyugati fuvallatra is kurtíttassa a vitorlákat. De a szél kitartóan fújt észak felől. Hamarosan zivatar is érkezett a hátán, ami elől a varázsló levonult a kabinjukba, de Szitakötő odafönt maradt a fedélzeten. Félt a víztől. Ezt mondta is a férfiúnak. Nem tudott úszni. — Borzalmas dolog lehet a fulladás — mondogatta. — Ha nem lélegezhet az ember… — És összerázkódott az ijesztő gondolattól. Ez volt az egyetlen megnyilvánulása bármiféle félelmének. Nem szerette az alacsony, zsúfolt kabint, ezért egész napját odafönt töltötte, és a melegebb éjszakákon ott is aludt. A varázsló nem is próbálta a kajütbe csábítani őt, tudta, hogy ezzel úgysem menne semmire. Hogy megszerezhesse a lányt, uralkodnia kell fölötte. És azt is megteszi majd, csak érkezzenek meg végre Kútfő szigetére.
Fölkapaszkodott a fedélzetre. Lassan derült az ég, a lenyugvó nap nyugaton szétkergette a felhőket. Az ég rőtarany színben ragyogott föl, egy hegy tetejének íve mögött.
Agyar vágyakozó gyűlölettel nézte azt a hegyet.
— Az ott a kútfői domb, öcsém — mondta a szélvarázsló Szitakötőnek, amint ott álltak egymás mellett a hajó korlátjánál. — Hamarosan befutunk az Alkányöbölbe. Ott más szél nincs, csak amilyet ők akarnak.
Mire jó mélyen befutottak a tágas öbölbe és horgonyt vetettek, besötétedett. — Majd reggel szállunk partra — fordult a varázsló a kapitányhoz.
Szűk kabinjukban ülve várta őt Szitakötő. Ünnepélyesen, mint mindig, de most különös izgalom is csillogott a szemében. — Majd reggel megyünk ki a partra — közölte vele is a szándékát Agyar, amit a lány beleegyező bólintással nyugtázott. — A külsőm megfelel? — kérdezte aggódva.
A férfi leült keskeny priccsére, és végigmérte a saját keskeny priccsén kuporgó lányt. Nem nézhettek egyenesen egymás szemébe, mivel nem volt elegendő hely a térdüknek. O kikötőjében a varázsló tanácsára Szitakötő vett magának egy tisztességes inget és nadrágot, hogy jobban hasonlítson a Nagy Iskola leendő tanulójának képéhez. Szélcserzett arcát tisztára mosta. A haját befonta és kontyba tűzte, akárcsak a varázsló. A kezét is megmosta… most ott pihent mellette lazán a holmiján. Nagy erős kéz, gondolta Agyar, valóban, akár egy férfié.