— Nem látszol férfinak — jelentette ki a varázsló. — A lány arca megnyúlt. — Nekem nem. Számomra sohasem tűnhetsz férfinak. De ne aggódj. Ők biztosan annak néznek majd.
Szitakötő aggódó arccal bólintott.
— Az első próba a legfőbb próba, kedvesem — magyarázta neki a férfi. Minden éjjel, amikor egyedül feküdt a kabinban, erre a beszélgetésre készült. — Az átjutás azon a kapun, a Nagy Házba való belépés záloga.
— Ezen sokat gondolkodtam magam is — vágta rá a lány sietve, őszintén. — Nem mondhatnám meg mégis egyenesen, ki vagyok? Ha te is ott vagy és mellettem szólhatsz… mondhatnád, hogy nő létemre is vannak bizonyos képességeim… én pedig vállalhatnám az esküt, a szüzességet, és külön is élhetnék, ha azt akarják, hogy…
— Nem, nem, nem, nem — rázta a fejét a varázsló az egész monológ alatt. — Reménytelen, kilátástalan. Veszélyes…
— Még ha te…
— Még ha én szólnék is érted. Nem hallgatnának meg. Kútfő törvénye tiltja, hogy nők bármiféle magasabb tudásra tegyenek szert, hogy megismerjék a teremtés szavainak akár egyikét is. Ez mindig is így volt. Meg se hallgatnának. Meg kell hát mutatni nekik, és mi mutatjuk meg nekik, te meg én. Majd megtanítjuk őket. Szedd össze a bátorságodat, Szitakötő! Nem gyöngülhetsz el, nem gondolhatod: „Ó, ha szépen megkérem őket, nem tagadhatják meg, hogy beengedjenek”. De igenis megtehetik. És meg is teszik. Ha pedig leleplezed magad, megbüntetnek. És engem is. — Külön hangsúlyozta a magára vonatkozó szavakat, közben magában mormolva: „Megelőztem!”
A lány csak nézett rá kiismerhetetlen tekintetével. — Akkor mit kell tennem? — kérdezte végül.
— Megbízol bennem, Szitakötő?
— Igen.
— Megbízol bennem teljesen, a végsőkig… tudva, hogy én ebben az ügyben sokkal nagyobb kockázatot vállalok a tiédnél?
— Igen.
— Akkor meg kell nekem is mondanod a szót, amit majd a kapusmesternek mondasz.
A lány rámeredt. — De hiszen én azt hittem, hogy majd te mondod meg nekem a… jelszót.
— A jelszó, amelyet kér majd tőled nem más, mint a saját igaz neved.
Hagyta, hogy a mondottak leülepedjenek egy kicsit, majd lágy hangon folytatta: — És ahhoz, hogy a hasonlatosság igéjét rád alkalmazhassam, méghozzá olyan biztosan és tökéletesen, hogy még Kútfő mesterei is férfinak nézzenek, semmi másnak… nekem is tudnom kell az igaz nevedet. — Megint elhallgatott. Amíg beszélt, saját magának is úgy tűnt, hogy minden szava igaz. Meghatott és kedves hangon folytatta tehát: — Megtudhattam volna már régen, de nem akartam használni azokat a trükköket. A bizalmadat szerettem volna megszerezni, hogy te magad áruld el nekem.
A lány lenézett a térdére kulcsolt kezére. A kabin lámpásának halvány, rőt fényében a szempillái finom, hosszú árnyékot vetettek az arcára. Fölnézett, most egyenesen a férfi szemébe.
— A nevem Irián — suttogta.
A férfi elmosolyodott. A lány nem.
Agyar nem szólt semmit. Valójában nagy zavarban volt. Ha sejtette volna előre, hogy ilyen könnyen megy majd, már napokkal, hetekkel ezelőtt megkaparinthatta volna a lányt és vele az erőt, amelynek birtokában azt tehet vele, amit csak akar. Pusztán megjátszhatta volna ezt az őrült tervet. Akkor nem adja fől a fizetését, mindennél fontosabb tekintélyét. Akkor nem indul el erre az útra, és nem lohol a céljáért egészen Kútfőig. Most már látta, hogy az egész terv bolondság. Tudta, képtelen annyira álcázni a lányt, hogy a kapusmestert akár egy percre is megtévessze. Az egész terv — hogy majd megalázza Kútfő mestereit, ahogyan azok is megalázták őt — nem volt több holdkóros ötletnél. A lány becsapásának vágyától űzve, maga esett a neki ásott csapdába. Keserű szájízzel döbbent rá, hogy végig hitt a saját hazugságaiban, s végül belegabalyodott saját, finoman szőtt hálójába. Egyszer már bolondot csinált magából Kútfőn, és most visszajött, hogy megismételje. Mélységes, marcangoló düh kerítette hatalmába. Semmi, de semmi jó nem volt ebben az egészben.
— Mi a baj? — kérdezte Szitakötő. A lány mély, fátyolos hangja ellágyította. Tenyerébe szorította az arcát, úgy küzdött a könnyek szégyene ellen.
Szitakötő Agyar térdére tette a kezét. Most első ízben érintette meg őt egyáltalán. A férfi tűrte a súlyos, meleg érintést, amelyért már oly hosszú ideje epekedett, hiába.
Bántani akarta a lányt. Kirobbantani őt borzalmas, tudatlan kedvességéből, de végül mindössze ennyit volt képes kinyögni: — Én csak szerelmeskedni akartam veled.
— Tényleg?
— Miért? Azt hitted, én is csak az egyik heréltjük vagyok? Hogy önmagamat kasztráltam igékkel, hogy szent lehessek? Mit gondolsz, miért nincs varázsbotom? Mit gondolsz, miért nem vagyok az Iskolában? Te mindent elhittél, amit mondtam neked?
— Igen — bólintott a lány. — Sajnálom. — Keze még mindig a férfi térdén pihent. — Szerelmeskedhetünk, ha annyira akarod — mondta halkan.
A férfi mozdulatlanná dermedt ültében.
— Ki vagy te? — kérdezte végül a lánytól.
— Nem tudom. Éppen azért jöttem ide, Kútfőre, hogy végre megtudjam.
Agyar kiszabadította magát, és fölállt. Görnyedten. Egyikük sem tudott teljesen kiegyenesedni az alacsony kabinban. Kezét ökölbe zárva majd kinyitva állt háttal a lánynak, olyan távol tőle, amennyire csak lehetett.
— Nem tudod meg. Itt minden hazugság, csalás. Vénemberek játszadozása cifra szavakkal. Én nem szálltam be ebbe a játékba, azért jöttem el. Tudod, mit csináltam? — mesélte diadalmas vigyorral villantva ki a fogait. — Egy lányt, egy városi lányt vittem a cellámba. Abba a piciny, szűzies cellámba. Parányi ablaka egy mellékutcára nyílt. Mindenféle varázsige nélkül. Nem boldogulhat az ember az igéivel, mialatt körülötte mindnyájan a mágiájukat űzik. De ő jönni akart és jött is. Kötélhágcsót dobtam ki az ablakon, azon mászott föl. És éppen a sűrűjében voltunk, amikor azok a vénemberek beléptek. Kirúgtam őket! Ha téged bevinnélek, akkor is kizavarnám őket. A saját leckéjüket adtam föl nekik.
— Nos, én mégis megpróbálom — suttogta a lány.
A varázsló rámeredt.
— Nem pontosan azért, amiért te — folytatta —, de mégis akarom. Megtettük ezt a hosszú utat, s ráadásul a nevemet is tudod.
Ez igaz volt. A lány neve Irián. Úgy sütötte őt, mint a tűz, mint valami eleven parázs az agyában. Tudata képtelen volt megtartani. Tudása képtelen volt fölhasználni. Nyelve képtelen volt kiejteni.
A lány fölnézett rá. Kemény, éles arcvonásait meglágyította a lámpás gyönge fénye. — Ha csak a velem való szerelmeskedés vágya kényszerített minderre — mondta halkan —, akkor megtehetjük. Ha még most is akarod.
A férfi szava elakadt, csak megrázta a fejét. Néhány pillanat múltán már nevetni is tudott. — Attól tartok, hogy elszalasztottuk… ezt a lehetőséget. A lány harag, indulat, szégyen nélkül nézett szembe vele.
— Irián — szólalt meg Agyar. A név most könnyen, édesen és hűvösen fordult meg a nyelvén, mint a friss forrásvíz a kiszáradt szájban.
— Irián, íme, megmutatom neked, mit kell tenned, hogy bejuss a Nagy Házba…