III. Azver
Ott hagyta a sarkon. Egy szűk, nyomasztó, valahogy nyirkosnak tűnő utcácska sarkán, amely arcnélküli falak között vezetett egy még magasabb falban nyíló faajtó felé. Fölruházta varázsigéjével, amitől a lány valóban férfinak látszott, bár nem érezte magát annak. Búcsúzóul megölelték egymást, hiszen végül is barátok voltak, társak, és a férfi valóban mindent megtett érte. — Bátorság! — búcsúzott Agyar, és útjára bocsátotta a lányt. Az fölballagott az utcán, és megállt az ajtó előtt. Visszanézett, de a társa már elment.
Kopogtatott.
Kis idő múlva hallotta a retesz kattanását. Az ajtó kinyílt. Közönséges külsejű, középkorú férfi állt előtte. — Mit tehetek érted? — kérdezte halkan. Nem mosolygott, de kellemes volt a hangja.
— Beengedhetne a Nagy Házba, uram.
— Ismered talán a járást? — Mandulavágású szeme élénken, de mintha nagy messzeségből és hosszú évek távolából nézett volna rá.
— Ez az odavezető út, uram.
— És tudod, kinek a nevét kell kimondanod, mielőtt beengednélek?
— A magamét, uram. Irián vagyok.
— Valóban? — kérdezte a kapusmester.
A kérdés kis szünetet idézett elő. Szitakötő szótlanul állt egy percig. — Ez az a név, amelyet falunk vajákosnője, Róza adott nekem Út szigetén, az Iria hegy lábánál fakadó forrás vizében — mondta ki végül az igazat.
A kapus végtelennek tűnő ideig nézett rá. — Akkor ez a neved — fogadta el végül. — De lehet, hogy nem a teljes neved. Azt hiszem, másik is van.
— Nem tudok róla, uram. Talán itt majd azt is megtudhatom — tette hozzá hosszú szünet után.
A kapusmester könnyedén biccentett. Halvány mosolya félhold alakú ráncot vésett az arcára. Félreállt. — Lépj hát be, leányom — mormolta halkan.
És a lány átlépte a Nagy Ház küszöbét.
Varázslóbarátjának igéje úgy csúszott le róla, mint valami pókháló. Önmaga volt megint, és annak is látszott.
Követte a kapust, végig a kikövezett folyosón. Csak a végén fordult vissza kicsit, hogy egy pillantást vethessen a magas ajtó csontfehér lapjába vésett fa, ezernyi levelén átszűrődő fényre.
A folyosón végigsiető szürke köpönyeges fiatalember, a közeledtükre megtorpant. Rámeredt Iriánra, kurtán bólintott és továbbsietett. A lány utánafordult. A fiatalember is visszanézett.
Homályos, zöldes fénygolyó suhant végig a folyosón szemmagasságban, látszólag a fiatalember nyomában. A kapusmester intett a kezével, mire a fénypamacs kikerülte őt. Irián félreszökkent és ijedten lehajolt, de még így is hűvös bizsergést érzett a haja tövén, amint a fénygolyó elsiklott a feje fölött. A kapus körülnézett… arcán szélesebbre terült a mosoly. Bár nem szólt egy szót sem, a lány érezte, hogy ügyel rá, törődik vele. Fölegyenesedett hát, és a nyomába szegődött.
A férfi megállt egy tölgyfaajtó előtt. Kopogtatás helyett valami jelet vagy rúnát rajzolt rá a pálcája hegyével. A pálca valamiféle könnyű, szürkés színű fából készült. Az ajtó kinyílt. — Gyertek be! — szólt ki mögüle egy mélyen zengő hang.
— Kérlek, várj itt egy kicsit, Irián — kérte vezetője, és belépett a helyiségbe, sarkig tárva hagyva maga mögött az ajtót. A lány könyvespolcokat látott odabent, rajtuk rengeteg könyvvel, újabb könyvhalmokat az asztalokon, tintatartókat, mindenféle irományokat, két-három, íróasztal előtt kuporgó legénykét és azt a deres hajú embert, akivel a kapusmester beszélt. Látta, hogyan változik meg a férfi arca, amint futó, meglepett pillantást vetett felé; figyelte, amint halk hangon, izgatott kérdéseket tesz föl a kapusnak.
Mindketten odaléptek hozzá. — Kútfő elvarázsolómestere… Irián, Út szigetéről — mutatta be őket egymásnak a kapusmester.
Az elvarázsoló nyíltan végigmérte a lányt, akinél valamivel alacsonyabb volt. Azután a kapusra és megint a lányra nézett.
— Bocsásd meg ifjú hölgy, hogy előtted beszélek — szólalt meg —, de kénytelen vagyok rá. Jól tudod, kapusmester, hogy sohasem kételkednék az ítéleted helyességében, de a szabály teljesen világos. Meg kell tőled kérdeznem, miért szegted meg, és engedted be ide ezt a nőt?
— Mert erre kért — válaszolta amaz.
— De… — Az elvarázsoló szava elakadt.
— Mikor kért utoljára egy nő bebocsáttatást az Iskolába?
— Tudják, hogy a szabály tiltja a belépésüket.
— Te is tisztában voltál ezzel, Irián? — fordult a lányhoz a kapus.
— Igen, uram — válaszolta a lány.
— Nos, akkor mi szél hozott ide? — szegezte neki a kérdést az elvarázsoló szigorúan, de kíváncsiságát sem rejtve véka alá.
— Agyar mester mondta nekem, hogy férfinak álcázhatnám magamat. Bár én azt gondoltam, meg kellene mondanom, ki vagyok. Én is vállalnám a szüzességi fogadalmat, uram.
A kapusmester fáradt mosolyának ívére két, félhold alakú ránc ereszkedett. Az elvarázsoló arckifejezése szigorú maradt, de valahogy tétován pislogott és kisvártatva megjegyezte: — Biztos vagyok benne… igen… hogy a becsületes beismerés valóban a leghelyesebb. Miféle mesterről is beszélsz?
— Agyarról — mormolta a kapus. — Egy ifjú Enyhely kikötőjéből, az enyhelyi Nagy Kapuból. Három éve engedtem be, azután tavaly engedtem ki. Nem emlékszel rá?
— Agyar! A fiú, aki a trükkmesternél tanult? Ő is itt van? — kérdezte az elvarázsoló Iriánt bosszúsan. A lány mereven állt, és nem szólt semmit.
— Az Iskolában nincs — mosolygott a kapusmester.
— Bolonddá tett, ifjú hölgyem. Bolondot csinált belőled, hogy bennünket is azzá tehessen.
— Nekem azért volt szükségem rá, hogy elvezessen ide és elárulja, mit kell mondanom a kapu őrének — válaszolta Irián. — Én nem azért jöttem, hogy bárkit bolonddá tegyek, hanem hogy megtanuljam azt, amit tudnom kell.
— Gyakran elgondolkodtam rajta, miért is engedtem be azt a fiút — morfondírozott félhangosan a kapusmester. — Lassacskán azért megértek belőle valamit.
Az elvarázsolómester ránézett, majd némi töprengés után megkérdezte: — Mi jár a fejedben, barátom?
— Arra gondolok, hogy Irián Út szigetéről nem csupán azért jött ide, hogy megtudja, amit neki magának tudnia kell, hanem hogy mi is rájöjjünk arra, nekünk mit kell tudnunk. — A kapusmester is teljesen nyugodt hangon szólt most, arcáról eltűnt a mosoly. — Azt hiszem, ezt a kérdést együtt kell megtárgyalnunk, mind a kilencünk részvételével.
Ezt a kijelentést az elvarázsoló nyílt megdöbbenéssel fogadta, de nem vonta kérdőre miatta a társát. Mindössze ennyit szólt: — De nem a tanulók előtt!
A kapusmester egyetértően bólintott.
— A hölgy pedig megszállhat a városban — sóhajtott föl az elvarázsoló megkönnyebbülten.
— Miközben mi a háta mögött tárgyalunk róla?
— De csak nem akarod behozni őt a tanácsterembe?
— A főmágus is behozta Arrent.
— De Arren nem más volt, mint leendő Lebannen királyunk.
— És kicsoda Irián?
Az elvarázsoló egy darabig hallgatott, majd nyugodtan, tiszteletteljesen mondta: — Mit gondolsz, barátom, mit kell tennünk a tudásért? Kicsoda ez a nő, hogy ezt kéred számára?
— És kik vagyunk mi — kérdezett vissza a kapusmester —, hogy elutasítsuk őt, mielőtt tudnánk, kicsoda egyáltalán?
— Egy nő! — hördült fel az idézőmester.
Irián közben órákig várakozott a kapusmester cellájában. Alacsony, világos, csupasz szobácska volt, kicsi, fatáblás ablaka a Nagy Ház konyhakertjére nézett. Csinos, jól ápolt kert volt, benne zöldségek, virágok, gyógynövények hosszú sorai, távoli végében pedig bogyós cserjék és gyümölcsfák. Köpcös, sötét bőrű ember bukkant föl a kertben két fiú társaságában. Hozzáláttak az ágyások gyomlálásához. Irián lelke megkönnyebbült, amint a szorgoskodásukat figyelte. Szeretett volna segíteni nekik. Nehéz volt a magányos várakozás ezen az idegen helyen. Egyszer bejött hozzá a kapus. Hozott egy tálcán hideg sült húst, kenyeret és gyöngyhagymát. A lány evett, mert a mester azt mondta neki, hogy egyen, de a rágás és nyelés nagyon nehezen ment. A kertészek közben elmentek, így most nem volt más látnivalója, mint a hosszú káposztasorok, ugrándozó verebek, olykor egy kánya az égen, és a kerten túli fák halk szellőben lengedező lombjai.