— A formamester küldött értünk — szólalt meg a gyógyfüvesmester. Határozottan zavartnak látszott. Az ablak alatt megpillantott egy növénycsomót, és szórakozottan megjegyezte: — Ez verbéna. Valaki Enyhelyről erre vetődő ültethette ide. Nem is tudtam, hogy előfordul a szigeten. — Alaposan megvizsgálta, és néhány magot beletett egyik szütyőkéjébe.
Irián titokban, de mégis figyelmesen leste a névmestert, hogy megállapíthassa, vajon szintén olyasmivel van-e dolga, amit képnek neveznek, vagy ezúttal hús-vér valójában van jelen. Semmi sem utalt szellemlény-voltára, de a lány mégis azt gondolta, hogy valójában nincs jelen. Amikor a férfi kilépett a napfénybe és nem vetett árnyékot, meg is győződhetett róla.
— Te nagyon messzire laksz innen, uram? — kérdezte tőle.
Az árnykép bólintott. — Félúton hagytam magamat. — Fölpillantott. A formamester közeledett feléjük, most már teljesen éberen.
Köszöntötte őket, majd megkérdezte: — A kapusmester is eljön?
— Azt mondta, talán okosabban tenné, ha most az ajtókra vigyázna — válaszolta a gyógyfüvesmester. Sokzsebes tarisznyáját gondosan becsukta, és végignézett az egybegyűlteken. — De nem tudom, valóban képes lehet-e teljesen elreteszelni az egész hangyabolyt.
— Mi készülődik itt? — mordult föl Kurremkarmerruk. — Sárkányokról hallottam valamit. Eddig nem sokat törődtem vele, de minden toronybéli tanítványom váratlanul eltávozott.
— Elhívta őket — jegyezte meg a gyógyfüvesmester szárazon.
— Valóban? — fordult felé a névtudómester még ridegebben.
— Én csak annyit mondhatok, ahogyan nekem tűnik — vonta meg a vállát a gyógyfüvesmester kelletlenül.
— Hát akkor csak tégy úgy — dörmögte a vén mágus.
A gyógyfüvesmester még mindig tétovázott. — Ez a hölgy nem tartozik a testületünkbe — bökte ki végül.
— Ő hozzám tartozik — jelentette ki Azver.
— Éppen ebben a kritikus időben kellett idejönnie! — méltatlankodott a névmester. — És erre a helyre, ilyen időben senki sem jön véletlenül. Bármelyikünk csak annyit tudhat, amennyi a képeiben megjelenik előtte. A nevek mögött rendszerint más nevek is lappanganak, gyógyító uram.
A sötét szemű varázsló ennek hallatán megbiccentette a fejét. — Nagyon jól van így — mormolta. Láthatóan megkönnyebbült tőle, hogy a többiek ítélete fölülbírálta az övét. — Torion leginkább a többi mesterrel közösködik, meg a fiatalokkal. Titkos találkákat rendeznek belső köreikben. Pletykálkodnak, suttognak. A fiatalabb tanulók félnek. Nem is egy kérdezte tőlem, meg a kapusmestertől, hogy elmehet-e? És mi elengedtük őket. De éppen egyetlen hajó sincs a kikötőben, és nem is jött másik az Alkány-öbölbe az óta, amelyik téged hozott ide, ifjú hölgyem, és ment is tovább mindjárt másnap, Gázlór felé. A szélvigyázómester most mindenkivel szembefordítja a kútfői szelet. Még ha maga a király jönne, ő sem köthetne ki ennél a szigetnél.
— Legalábbis addig, míg meg nem változik a szél — mormolta a formamester.
— Torion azt hangoztatja, hogy Lebannen nem igazi királyunk, mivel nem a főmágus koronázta meg őt.
— Szamárság! Ez nem történelem! — zsörtölődött a névtudó. — Az első főmágus évszázadokkal az utolsó király után érkezett. Akkoriban Kútfő uralkodott a királyok helyett.
— Ó! — sóhajtott föl a formázó. — Nem könnyű a házvezető dolga, amikor vissza kell adnia a kulcsokat a hazatérő tulajdonosnak.
— A Béke Gyűrűje mégis teljes lett — vetette közbe a gyógyfüves türelmes, mégis vibráló hangján. — A jóslat beteljesedett, Mórred fiát megkoronázták, és még sincs békességünk. Vajon hol hibázhattuk el? Miért nem találjuk meg sehogy sem az egyensúlyt?
— Mégis, vajon mire készülődhet Torion? — tépelődött félhangosan a névmester.
— Ide akarja hozni Lebannent — vélekedett a gyógyfüvesmester. — A fiatalok meg folyton az „igazi koronáról” pusmognak. Egy itteni, második koronázásról. Az új főmágus, Torion által.
— Ó, nem! — fakadt ki Irián, és kézjelet formált, hogy a szó ne válhasson tetté. Senki sem mosolygott, sőt a gyógyfüves önkéntelenül maga is megismételte a mozdulatot.
— De hogyan tarthatja a markában mindannyiunkat? — kérdezte a névmester. — Gyógyfüves, te itt voltál, amikor Karvaly és Torion válaszolt Iriot kihívására. Az ő képességei biztosan fölértek Torionéival, azt hiszem. De Iriot arra használta őket, hogy másokat a szolgálatába állítson, teljes függőségbe hajtson. Vajon Torion is ezt csinálja?
— Nem tudom — tétovázott a gyógyfüvesmester. — Csak annyit mondhatok, hogy amikor vele vagyok, odabent a Nagy Házban, úgy érzem, semmi sem lehetséges azzal szemben, ami már egyszer megtörtént. Hogy semmi sem változik. Semmi sem növekszik. Hogy bármilyen gyógyítással is próbálkozom, a betegség mindenképpen előbb-utóbb halálhoz vezet. — Úgy nézett körül, mint egy halálosan megsebzett ökör. — És azt hiszem, ez az igazság. Máshogyan nem nyerhető vissza az egyensúly, csak ha nyugton maradunk. Túlságosan messzire mentünk. Nem volt helyes, hogy a főmágus és Lebannen testi valójában is belépett a halál birodalmába, és vissza is tért onnan. Olyan törvényt sértettek meg ezzel, amelyet nem lett volna szabad. Az állította helyre a törvényt, hogy Torion is visszatért.
— Hogyan! Vissza kellene küldeni őket a halálba? — kiáltott föl a névmester, mire a formamester megjegyezte: — De ki mondhatja meg valójában, hogy mi a törvény?
— Van ott egy kőfal — mormolta a gyógyfüves.
— Annak a falnak nem olyan mély az alapja, mint az én fáim gyökerei — érvelt a formamester.
— Abban igazad van, gyógyító, hogy kibillentünk az egyensúlyból — jegyezte meg Kurremkarmerruk nyers, éles hangon —, de mikor és hol léptük túl a határokat? Mit felejtettünk el, minek fordítottunk hátat, mit hagytunk figyelmen kívül?
Irián egyikükről a másikra nézett.
— Ha az egyensúly megbomlik, nincs többé helye a nyugalomnak. Akkor biztosan tovább romlik a helyzet — vélekedett a formamester. — Mindaddig… — tett gyors varázsmozdulatot mindkét kezével, fölfelé és lefelé intve egymás után.
— Mi lehet annál rosszabb, mint amikor valakit visszahívnak a halálból? — töprengett a névtudó.
— Torion volt közöttünk a legkülönb… bátor szívű, nemes gondolkodású. — A gyógyfüvesmester hangja szinte dühösen csengett. — Karvaly is szerette őt. És így voltunk vele mi is, mindannyian.
— Az elme gőgje ejtette rabul őt — jegyezte meg a névmester. — Az sugallta neki, hogy mindent egyedül is megoldhat. És hogy ezt megtehesse, visszautasította a halálát. Ezáltal pedig magát az életet tagadta meg.
— És ki szegülhet szembe ezzel? — töprengett a formázó. — Én csak itt rejtőzhetem el, a Ligetemben.
— Én pedig a tornyomban — panaszkodott a névmester. — Te pedig, gyógyfüves, a kapusmesterrel együtt, a Nagy Ház csapdájában vagytok. Azokat az erős falakat a gonosz távoltartására építették. Vagy éppen a foglyul ejtésére, ha úgy alakulna a helyzet.
— De mégiscsak négyen vagyunk ellene — jelentette ki nyomatékosan a formamester.
— Ők pedig öten vannak ellenünk — józanította ki őt a gyógyfüves.