Bunyós elkísérte őket, vissza a barakkokhoz. Lágy hangján Gelluk jó éjszakát kívánt Vidrának. Bunyós szokás szerint bezárta a fiú mögött a téglafalú helyiség ajtaját, miután adott neki egy cipót, egy hagymát és egy korsó vizet.
Vidra, mint mindig, összekuporodott a varázskötelékek súlyos nyomása alatt. Szomjasan ivott. A hagyma erős, evilági íze jólesett, mindet megette.
Mikor a befalazott ablak habarcsának résein keresztül a szobába hatoló halovány fény teljesen elhalt, Vidra nem merült el a minden éjjel feltörő üres szenvedésben, ehelyett éber maradt, és egyre inkább elkerülte a fáradtság. A Gelluk jelenlétében felserkent és felerősödött zűrzavar és izgalom lassan lecsillapodott elméjében. Valami kiemelkedett belőle, közelebb lebegett, letisztult. A kép, amelyet lent látott a bányában, árnyékos, mégis éles; azután a rabszolga a torony legfelső kamrájában, a nő, üres mellekkel és begyulladt szemekkel, aki mérgező nyálat köpött és megtörölte száját, és csak állt ott, várta a halált. Ránézett egy pillanatra.
Akkor és ott tisztábban látta a rabszolgát maga előtt, mint a toronyban. Akkor és ott tisztábban látta a rabszolgát maga előtt, mint bárkit bármikor. Látta a sovány karokat, a feldagadt könyököt és csuklót, a gyermeki termetet. Mintha ott állt volna mellette, a börtönében. Mintha eggyé váltak volna. A nő ránézett. A rabszolga szemein keresztül látta magát.
Látta a varázslatok energiaszálait, melyek fogva tartották. A sötétség súlyos kötelékeit, vonalak gubancos útvesztőjét maga körül. Látta a kivezető utat a rácsomózódott hurkok közt, csak körbe kellett fordulnia, és kezével szétválasztotta a szálakat; kiszabadult.
Már nem látta a nőt maga előtt. Egyedül volt, szabadon állt börtönében.
Minden gondolat, mely már napok vagy hetek óta nem volt képes felbukkanni, zúgva száguldott át elméjén. Gondolatok és érzések rohanták meg, szenvedélyes harag, bosszúvágy, szánalom és büszkeség támadott reá.
Először a hatalom és a bosszú dühödt képzetei uralkodtak el rajta: kiszabadítja a rabszolgákat, varázslattal kötözi le Gellukot és bedobja egy finomítókemencébe. Lekötözi és megvakítja és otthagyja a legfelső kamrában, hogy higanygőzt szívjon, amíg bele nem pusztul… De amikor haragja lecsillapodott, feje kitisztult és gondolatai csendesebben folytak, tudta, hogy nem győzhetné le a nagy hatalmú és ravasz mágust, még ha őrült is. Bár lenne bármi reménye, hogy kijátssza ellene őrületét, és saját vesztébe vezesse!
Latolgatott. Amíg Gellukkal volt, végig tanulni próbált tőle, próbálta megérteni, amit a mágus mondott. Hirtelen bizonyossá vált, már tisztán látta, hogy Gelluk elképzeléseinek, a mohón átadott tanításnak semmi köze nem volt a hatalmához, vagy bármely igaz hatalomhoz. A bányászat és a finomítás csakugyan nagyszerű mesterségek a maguk jelentésével és titkos fogásaival, de Gelluk mintha mit sem tudott volna e művészetekről. Beszéde a Főkirályról és a Vörös Anyáról csupán szavak halmaza volt. És nem a megfelelő szavak halmaza. De Vidra honnan tudhatta ezt meg?
Egész hangáradatában Gelluk egyetlen szót említett az Öreg Beszédből, a mágusok varázslatait alkotó nyelvből; turres. Azt mondta, ondót jelent. Saját varázslóság-ajándékának köszönhetően Vidra felismerte, hogy ez az igaz jelentése. Gelluk szerint a szó higanyt is jelent, de Vidra tudta, hogy téved.
Szerény mentorai megtanították a Teremtés Nyelvének minden szavára, melyet ismertek. Nem volt köztük sem az ondó, sem a higany neve, de a fiatalember ajkai szétnyíltak, nyelve magától mozdult. — Ayezur — szólt halkan.
Hangja nem a sajátja volt. A kőtoronyban látott rabszolga hangján szólalt meg. Ő volt az, ki megsúgta neki a higany igaz nevét, és kimondta azt Vidra ajkaival.
Azután egy percig csendes maradt. Vidra testével és elméjében egyformán, életében először kezdte megérteni, miben rejlik valódi hatalma.
Ott állt a bezárt szobában, a sötétségben, és tudta, hogy szabadon fog járni, mert már kiszabadult. Diadalérzet viharzott végig lelkén.
Egy idő után megfontoltan, óvatosan visszalépett a varázskötelékek csapdájába, leült a priccsre és tovább gondolkodott. A bebörtönöző varázs még mindig körötte lebegett, de már nem volt hatalma felette. Beleléphetett és kiléphetett belőle, mintha csupán festett vonalak lennének a padlón. A szabadságáért érzett hála, nyugodt áradatként töltötte el.
Azon gondolkodott, mit tegyen, és hogyan tegye meg azt. Nem volt biztos benne, hogy ő idézte-e meg a nőt, vagy amaz jött el hozzá a saját akaratából. Nem tudta, hogyan mondhatta ki az Öreg Beszéd egy szavát az ő ajkaival. Nem tudta, mit csinált az imént, vagy hogy a nő mit tehetett meg vele, és szinte teljesen biztos volt benne, hogy bármely varázslat megjelenése, azonnal felkeltené Gelluk éber figyelmét. Ámde végül meggondolatlanul és aggodalommal telve — minthogy az effajta varázslat csupán szóbeszéd volt azok közt, kik a varázslóság fogásaira tanították —, elszólította a nőt a kőtoronyból.
Elméjébe idézte az asszony képét, és látta, ahogyan korábban is, ott, abban a kamrában, és megszólította; és ő eljött.
A jelenés a börtönvarázs pókhálószerű szálain kívül állt és Vidrát nézte, és láthatta is, minthogy a helyiséget lágy, kékes, forrás nélkül való fény töltötte be. A nyers húsig kisebesedett ajkai remegtek, de csak hallgatott.
Vidra szólalt meg, igaz nevét mondva: — Medra vagyok.
— Anieb — suttogta a nő.
— Hogyan szabadulhatunk ki?
— A neve.
— Még ha tudnám is… Amikor vele vagyok, nem tudok beszélni.
— Ha veled lennék, tudnám használni.
— Nem tudlak szólítani.
— De én el tudok jönni.
A jelenés körülnézett, és Vidra felpillantott. Mindketten tudták, hogy Gelluk megérzett valamit, és felébredt. Az ifjú érezte, hogy a kötelékek megfeszülnek, szorosabbra húzódnak, és a régi árny újra rázuhant.
— Eljövök, Medra — szólt a jelenés. Felemelte kicsi, ökölbe szorított kezét, tenyérrel felfelé kinyitotta, mintha felajánlana valamit. Azután eltűnt.
A fényt is magával vitte. Vidra egyedül maradt a sötétben. A varázslatok hideg szorítása torkon ragadta és fojtogatni kezdte, lekötötte kezét, mellkasára nehézkedett. A fiú összekuporodott, levegő után kapkodott. Nem tudott gondolkodni; nem tudott emlékezni. — Maradj velem! — suttogta, azt sem tudván, hogy beszél egyáltalán. Rémült volt és nem tudta, mitől rémült meg. A mágustól, a hatalomtól, a varázslattól… Minden sötétségbe borult. De a testében — ha nem is az elméjében — ott lángolt a tudás, amit többé képtelen volt megnevezni. Valamiféle bizonyosság, mintha apró lámpást tartott volna kezében, földmélyi barlangok útvesztőjében járva. Belső látásával belekapaszkodott a fénymagba.
A fuldoklás fáradt, gonosz álmai jöttek, de nem tudták megragadni elméjét. Mélyet sóhajtott. Végül elaludt. Esőfátyollal fedett, hosszú hegyoldalakról álmodott, és a fény átragyogott a homályon. A szigetek felett úszó felhőkről álmodott, és egy magas, kerek, zöld dombról, amely ködben és napfényben állt a tenger szélén.
A magát Gelluknak nevező mágus és a magát királynak szólíttató kalóz évek óta összedolgozott, támogatták és növelték egymás hatalmát, mindketten a másikat hitték szolgának.
Gelluk biztos volt benne, hogy nélküle Eleresztett hitvány birodalma hamar összeomlana, és valamelyik ellenséges mágiatudó egy fél varázslattal elsöpörné a királyt. De hagyta Eleresztettet, hadd játssza az uraságot. A kalóz megfelelt a mágusnak, aki hozzászokott már ahhoz, hogy kielégítik a kívánságait, idejét szabadon oszthatja be, s szükségleteihez és kísérleteihez végtelen utánpótlást kap rabszolgákból. Könnyű volt fenntartani a védelmeket, amelyeket Eleresztett személyére, felfedezőútjaira és fosztogatásaira mondott, és a bebörtönöző varázslatokat, amelyekkel a rabszolgákat és a kincseket tartotta a helyükön. E varázslatok összeszövése más kérdés volt, hosszú és kemény munka. De már a helyükre kerültek, és Enyhelyen nem volt olyan mágus, aki semlegesíthette volna őket.