Terry Pratchett
Őrség! Őrség!
Ajánlás
Hívhatják őket Palotaőrségnek, Városi Milíciának, vagy Járőrnek. Akármi legyen is az elnevezésük, rendeltetésük bármely hősies fantasy műben ugyanaz: körülbelül a Harmadik Fejezet táján (vagy amikor úgy tíz perce megy már a film) berontanak a szobába, egyesével rátámadnak a hősre, és lemészárolják őket. Soha senki nem kérdezi meg tőlük, hogy akarják-e.
Ezt a könyvet ezeknek a derék fickóknak ajánlom.
Valamint Mike Hanisonnak, Mary Gentle-nek, Neil Gaimannek és az összes többieknek, akik támogatták és kinevették a K-tér fogalmát; nagy kár, hogy sosem használtuk a Puha Fedelű Schrödiger Könyvet…
Ez az a hely, ahová a sárkányok elmentek.
Itt hevernek…
Nem holtan. Nem álomban. Nem várakozva, mert a várakozás reményt sejtet. Esetleg a szó, amit keresünk, az a…
…szunnyadóban.
És bár az általuk elfoglalt tér nem olyan, mint a normális tér, azért szorosan összezsúfolódnak. Nincs olyan négyzethüvelyk, amit ne töltene be egy karom, egy mancs, egy pikkely, egy farok vége, ezért az összbenyomás olyan, mint azoké a trükkös rajzoké, és a szemgolyód végül rádöbben, hogy az egyes sárkányok közti tér valójában egy másik sárkány.
Esetleg emlékeztethetnek téged egy doboz szardíniára, már ha azt gondolod, hogy a szardíniák óriásiak és pikkelyesek és büszkék és önteltek.
És, föltehetőleg, valahol akad egy konzervnyitó.
Egy teljesen más térben, Ankh-Morporkban, a városok legvénebbikében és legnagyobbikában és legmocskosabbikában, épp kora reggel volt. Gyéren szemerkélt a szürke égből, központozva a folyó felől érkező s az utcákon kígyózó ködöt. Különböző fajta patkányok jártak el éjszakai ügyeikben. Az éjjel nedves leple alatt orgyilkosok orgyilkoltak, tolvajok tolvajkodtak, ledérek lopkodtak a tolongásban, és így tovább.
És Kadar kapitány az Éjjeli Őrjáratból lassan végigimbolygott az utcán, puhán belerogyott a csatornába az út szélén az Őrszoba mellett, s ott feküdt, miközben fölötte fura, fényből készült betűk sercegtek a nedvességben s változtattak színt…
A város azeggy, azeggy, azeggy hogyhíjják. Izé. Nő. Avolt az. Nő. Virágzó, ősöreg, évszázados. Bepaliz téged, hagyja, hogy izébe, szerelembe ess vele, aztán úgy kirúg, hogy a, a, azizéd. Izé, nem ér földet. Ujj. Talp. Láb. Lábad se éri a földet. Ezt teszi veled a bestia. Ő egy… olyan izé, t’odmi, hölgykutya. Nőstény. Tyúk. Szuka. És aztán meggyűlölöd őt, és pont amikor azt hiszed, kiverted már a, ki a… te, te akármidből, akkor kitárja hatalmas, dübörgő, rohadt szívét és kibillent téged az egyen, egyen, egyen, izé. Súlyodból. Aha. Úbbizony. Sose tudod, hol állsz. Fekszel. Az egyetlen, amiben biztos vagy, hogy nem engedheted el. Mert, mert ő a tiéd, másod sincs, még a kanálisában se…
Nedves sötétség leplezte a Láthatatlan Egyetemnek, a varázslóság legrangosabb iskolájának, tiszteletreméltó épületeit. Csak fakó oktarin pislákolás látszott az új Nagyenergiájú Mágia Épület apró ablakaiból, ahol az éles elmék a világegyetem szövedékét fürkészték, akár tetszett neki, akár nem.
És persze égett a fény a Könyvtárban is.
A Könyvtár a mágikus szövegek multiverzumszerte legnagyobb gyűjteménye. Az okkult tanok köteteinek ezrei terhelik polcait.
Azt beszélik, hogy mivel a hatalmas mágiamennyiségek komolyan eltorzítják a földi világot, a Könyvtár nincs alávetve a téridő általános törvényeinek. Azt mondják, hogy végtelenül folytatódik. Úgy hírlik, hogy napokig bolyonghatsz a távoli polcok közt, hogy arrafelé valahol a tudományos kutatók elveszett törzsei tanyáznak, hogy az elfeledett falfülkékben különös dolgok settenkednek és más, még náluk is furább dolgokra leselkednek.[1]
Távolabbi köteteket kereső, előrelátó diákok gondot fordítottak arra, hogy krétanyomokat hagyjanak a polcokon, amikor egyre mélyebbre kószáltak a dohos sötétbe, és megkérték barátaik, hogy induljanak fölkutatásukra, amennyiben nem kerülnének elő vacsorára.
És, mert a varázst csak kevéssé lehet megkötni, maguk a Könyvtári könyvek többek puszta rostpépnél és papírnál.
Nyersmágia sercegett gerincükből, ártalmatlanul földelve magát a rézrudakba, amiket pont ezért szögeztek oda minden egyes polcra. Kék tűz halvány csipkézete kúszta be a könyvespolcokat és egy hang hallatszott, amolyan papírszerű zizegés, olyasmi, amit kelthetne egy éjszakára elült seregélytelep. Az éj csöndjében a könyvek egymással beszélgettek.
Valaki lármás horkolása is hallatszott.
A polcokról sugárzó fény nem annyira megvilágította, mint inkább hangsúlyozta a sötétséget, ám lila villózásában egy esetleges megfigyelő épp hogy ráismerhetett volna egy ősöreg és ütött-kopott íróasztalra, pont a központi kupola alatt.
A horkolás ez alól érkezett, ahol egy rongyos pokrócdarab épp csak eltakarta azt, ami egy halom homokzsáknak látszott, ám valójában egy felnőtt hím orangután volt.
Ő a Könyvtáros.
Mostanra már nem sokan tettek megjegyzést arra, hogy emberszabású majom. Átváltozását egy mágikus baleset okozta — állandó eshetőség ott, ahol ilyen sok nagy erejű könyvet tartanak együtt —, és általában úgy tartották, hogy könnyen megúszta. Elvégre, alapjában véve ugyanaz az alakja. És engedélyezték neki, hogy megtartsa az állását, amiben amúgy is jeleskedett, bár az „engedélyezték” nem a legmegfelelőbb szó. Az a mód, ahogy képes volt fölhúzni a fölső ajkát, hogy előtárjon rengeteg, hihetetlenül sárga fogat, többet, mint amennyit az Egyetemi Tanács valaha is látott bármely szájban, valamiképp biztosította, hogy a dolog soha ne kerüljön igazán szóba.
De most újabb nesz hallatszott, az ajtó nyikorogva nyílásának idegen zaja. Lábak csusszantak a padlón s tűntek el az összebújó polcok közt A könyvek méltatlankodva sutyorogtak, és némelyik nagyobbacska grimoire láncait csörgette.
A Könyvtáros aludt tovább, álomba ringatta az eső susogása.
Kanálisa ölelésében, fél mérfölddel arrébb, Kadar kapitány az Éjjeli Őrjáratból kinyitotta száját és nótára fakadt.
Most egy feketébe öltözött alak surrant kapualjból kapualjba bukva az éjféli utcákon, s elért egy komor és félelmetes bejárathoz. Nincs az a kapu, ami erőfeszítés nélkül lehetne ennyire zord, ez nyilvánvaló. Úgy nézett ki, mintha az építészt behívatták volna, hogy különleges utasításokat kapjon. Valami vészjóslót akarunk sötét tölgyfából, mondták neki. Szóval tegyél egy visszatetsző vízköpőszerűt a kapuboltozat fölé, adj neki becsapódást, olyat, mint egy óriás lépésének hangja, és tedd világossá bárki számára, de tényleg, hogy ez nem az a fajta ajtó, ami bimbamozni kezd, amikor megnyomod a csöngőt.
Az alak bonyolult kódot kopogott el a sötét asztalosmunkán. Kinyílt egy aprócska, rácsos kukucskáló és kilesett egy gyanakvó szem.
— „A jelentőségteljes bagoly huhog az éjben” — mondta a látogató, megpróbálva kicsavarni az esővizet a köntöséből.
— „Mégis számos szürke úr megy búsan gazdátlan férfiakhoz” — intonálta egy hang a rács másik oldalán.
— „Éljen, éljen a fránya bányakánya lánya” — riposztozta a csöpögő alak.
— „A fejszés számára minden hozzá folyamodó ugyanolyan magas”.
— „Mégis, kétségnek nélküle, rózsa rejlik a tövisben.”
1
Ez mind nem igaz. Az igazság az, hogy még a közönséges könyvek nagy gyűjteményei is eltorzítják a teret, amint azt könnyedén megerősítheti bárki, aki valaha is megfordult egy tényleg régimódi antikváriumban, olyanban, ami úgy néz ki, mintha M. Escher tervezte volna egyik rossz napján, és több lépcsője van, mint emelete, meg kis ajtóban végződő polcsorai, amik nyilvánvalóan túl kicsik ahhoz, hogy átlag méretű emberi lény beléphessen rajtuk. Az idevágó egyenlet ez: Tudás = hatalom = energia = anyag = tömeg; egy jó könyvesbolt valójában egy előkelő Fekete Lyuk, ami tud olvasni.