A Patrícius biccentett.
— Foglalkozni fogok az üggyel pillanatnyilag — mondta. Remek ez a szó. Mindig elbizonytalanítja az embereket. Sose voltak egész biztosak, vajon úgy értette-e, hogy azonnal foglalkozni fog vele, vagy majd röviden teszi. És soha senki nem merte megkérdezni.
Van Pad visszatáncolt.
— Teljes elégtétel, ne feledje! Fönn kell tartsam a pozícióm — tette hozzá.
— Köszönöm. Ne hagyja, hogy föltartsam — udvariaskodott a Patrícius, ismét egyéni fordulatot adva a beszélt nyelvnek.
— Helyes. Jó. Köszönöm. Rendben van — felelte a tolvaj.
— Elvégre, olyan rengeteg tennivalója van — folytatta Lord Vetinari.
— Nos, természetesen úgy van. — A tolvaj tétovázott. A Patrícius utolsó megjegyzésében fullánkok rejlettek. Azon kapja magát az ember, hogy várja, mikor fog belédöfni.
— Ööö — nyögte, valami nyomravezető jelben reménykedve.
— Mármint olyan sok ügy intézésével kapcsolatban.
Pánik szállta meg a tolvaj arcvonásait. Randomizált bűntudat árasztotta el tudatát. Nem arról volt szó, hogy mit követett el, hanem az volt a kérdés, melyikre jött rá a Patrícius. A férfinak mindenütt van szeme, bár egyik sem olyan félelmetes, mint az a fagyoskék, pont az orra fölött.
— Én, ööö, nem egészen tudom követni… — kezdte.
— Különös céltárgyválasztás. — A Patrícius fölemelt egy ív papírt. — Például, egy kristálygömb, egy jövendőmondó tulajdona a Csellengés utcából. Egy kicsiny kegyszer Offler, a Krokodilisten, templomából. És így tovább. Limlomok.
— Sajnálom, de tényleg nem tudok… — mondta a főtolvaj. A Patrícius előrehajolt.
— Csak nem engedély nélküli tolvajlás? — kérdezte.[7]
— Máris utána fogok nézni! — dadogta a főtolvaj. — Számíthat rá!
A Patrícius édesen rámosolygott. — Tudom, hogy számíthatok rá — közölte. — Köszönöm a látogatást. Ne habozzék távozni!
A tolvaj kisasszézott. Mindig így megy ez a Patríciussal, merengett keserűen. Eljössz hozzá egy teljesen ésszerű panasszal. És a következő pillanatban háttal somfordálsz kifelé, hajlongva, és már az megkönnyebbülést okoz, hogy szabadultál. Oda kell ítéld a pálmát a Patríciusnak, ismerte el kelletlenül. Ha nem teszed, úgyis küldi az embereit, hogy fogják és vegyék el.
Amikor elment, Lord Vetinari megrázta a kicsiny bronzcsöngőt, ami a titkárát rendelte be. Az illető neve, kézírása ellenére, Farkas Rossab. Megjelent. Kivont pennával.
Azt meg kell hagyni, hogy Farkas Rossab nett. Mindig azt a benyomást keltette, hogy épp most készült el. Még a haja is annyira le volt simítva és beolajozva, hogy úgy nézett ki, mintha csak rá lenne festve.
— Úgy tűnik, az Őrségnek valami baja van a Tolvajok Céhével — közölte a Patrícius. — Van Pad itt járt és azt állította, hogy az Őrség egyik tagja letartóztatta őt.
— Mi okból, uram?
— Nyilván mert tolvaj.
— Az Őrség egy tagja? — firtatta a titkár.
— Tudom, tudom. De legyen szíves, intézze el, jó?
A Patrícius magában mosolygott.
Mindig nehéz volt Lord Vetinari ugyancsak egyedi humorának mélyére hatolni, ám a kivörösödött képű, mérges tolvaj látványa újra meg újra fölmerült benne.
A Patrícius egyik legnagyszerűbb hozzájárulása Ankh-Morpork megbízható működtetéséhez, még kormányzásának elején, az ősi Tolvajok Céhének törvényesítése volt. A bűnözés mindig is létezett, így érvelt, s ennél fogva, ha már mindenképp lennie kell, akkor legalább legyen szervezett bűnözés.
És így a Céhet fölbátorította, hogy bújjon elő az árnyékból s építsen nagy Céhházat, foglalja el helyét a városi banketteken, s hozzon létre gyakorlóiskolát — ahol a részvevők fizetett munkaidőben okulhatnak —, Városi igazolványokat meg Céhbizonyítványokat meg mindent. Az Őrség fölszámolásáért cserébe a tolvajok — megpróbálva megőrizni komolyságuk — beleegyeztek, hogy az évenként meghatározandó szinten tartják majd a bűnözést. Ily módon mindenki tud majd előre tervezni, jelentette ki Lord Vetinari, és a bizonytalanság egy része eltávolítható abból a káoszból, ami az élet.
És aztán, egy kicsivel később, a Patrícius ismét berendelte a főbb tolvajokat és azt mondta, ó, mellesleg van még valami más is. Na már most, mi is volt az? Á, igen…
Tudom, hogy kik vagytok. Tudom, hogy hol laktok. Tudom, hogy milyen lovon lovagoltok. Tudom, hova jár a feleségetek fodrászhoz. Tudom, hogy azok az édes gyermekeitek, mennyi idősek is most, szavamra, hogy repül az idő, tudom, hogy hol játszanak. Szóval ne feledjétek el, amiben megegyeztünk, rendben? És mosolygott.
Ők is azt tették. Ímmel-ámmal.
És valójában kiderült, hogy ez mindenki szempontjából igen kielégítő. A főtolvajok nagyon rövid idő alatt pocakot eresztettek és elkezdtek címerpajzsot csináltatni maguknak, és füstös odúk helyett, amiket amúgy se kedvelt senki, tisztes épületekben találkozni. Számlák és elismervények szövevényes rendszere gondoskodott arról, hogy, noha mindenki részesült a Céh figyelmében, senkinek se jusson túl sok belőle, és ez nagyon is elfogadható volt — legalábbis azoknak a polgároknak, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a Céh által kért, igazán méltányos felárat a zavartalan életért. Volt erre egy fura, külföldi szó: biztos-irtási-köszvény. Senki se tudta, hogy eredetileg mit is jelentett, de Ankh-Morpork a magáévá tette.
Az Őrségnek ez nem tetszett, de az a puszta igazság, hogy a tolvajok sokkal jobban csinálták a bűnmegelőzést, mint az Őrség valaha is. Elvégre, az Őrség kétszer olyan keményen kellett dolgozzon, hogy csak egy kicsit is csökkenjen a bűnözés, míg ellenben a Céhnek csupán annyit kellett tennie, hogy valamivel kevesebbet dolgozik.
És így a város fölvirágzott, miközben az Őrség, mint egy haszontalan nyúlvány, egy maréknyi munkaképtelenre sorvadt, akiket szellemi képességei teljes birtokában senki soha nem venne komolyan.
Az lenne az utolsó dolog a tőlük megkívánt teendők közül, hogy fejükbe vegyék a bűnözés elleni harcot. Ám a főtolvajt hátrányos helyzetben látni mindig megéri a kellemetlenséget, a Patrícius úgy érezte.
Kadar kapitány rendkívül tétován kopogott az ajtón, mert minden egyes koppantás visszhangzott a koponyájában.
— Szabad!
Kadar levette sisakját, hóna alá gyömöszölte, s belökte az ajtót. A nyikorgás tompa fűrész volt egyenesen a homloklebenyén át.
Mindig kényelmetlenül érezte magát Farkas Rossab jelenlétében. Ami azt illeti, Lord Vetinari jelenlétében is kényelmetlenül érzi magát — de az más, az visszavezethető a származásra. Na meg persze a közönséges félelemre. Míg ellenben Rossabot Gyehennabeli gyerekkoruk óta ismeri. A fiú már akkor is nagy reményekre jogosított. Sose volt bandavezér. Sose bandavezér. Nem volt meg ahhoz se az állóképessége, se az ereje. És, különben is, mi a pláne a bandavezérségben? Minden bandavezér mögött ott tolong két helyettes az előléptetésért acsarogva. A bandavezérség nem hosszú távú kilátásokkal kecsegtető állás. Viszont minden bandában van egy sápadt ifjú, akinek megengedik a csatlakozást, mert ő az, aki mindig előáll az okos ötletekkel, általában öregasszonyokkal és be nem zárt boltokkal kapcsolatban; ez volt Rossab természetadta helye a dolgok rendjében.
Kadar akkoriban a középmezőnybe tartozott, a fejbólintó-jános fejhangú megfelelője. Vézna kiskölyökként emlékezett Rossabra, aki mindig mögöttük, a sarkukban járt, megörökölt naciban, afféle szökellő, fura járással, amit azért talált ki, hogy lépést tudjon tartani a nagyobb fiúkkal, s örökké friss ötletekkel hozakodott elő, meggátolandó, hogy elfoglaltság híján a többiek szövetkezzenek ellene, ami egyébként a szokásos fölüdülést jelentette, ha semmi érdekesebb nem adódott. Remek kiképzés volt ez a felnőttkor viszontagságaira, és Rossab ügyessé vált benne.
7
A Patrícius által bevezetett figyelemre méltó újítások egyike az volt, hogy