Kis termetű, karikalábú férfi volt, s határozottan hasonlított egy olyan csimpánzhoz, amit sose hívnak meg a teadélutánokra.
Életkorát nem lehetett meghatározni. De cinizmusban és általános életuntságban, ami az egyéniség afféle radiokarbon-kormeghatározása, hozzávetőleg hétezer éves lehetett.
— Kellemes kis szám, ez az útvonal itt — jegyezte meg, amikor egy nedves utcán ballagtak végig a kereskedők negyedében. Megnyomott egy kilincset. Zárva volt. — Ne tágíts mellőlem — fűzte hozzá —, és majd gondoskodom arról, hogy minden rendbe’ legyen veled. Na most, próbáld meg lenyomni sorba’ a kilincseket az utca másik oldalán.
— Á! Értem, Nobbs káplár. Meg kell nézzük, hogy nem hagyta-e valaki nyitva a raktárát — bólogatott Murok.
— Gyorsan kapcsolsz, fiú.
— Remélem, hogy elcsíphetek egy gonosztevőt a bűncselekmény elkövetése közben — lelkesedett Murok.
— Ööö, aha — mondta Nobby tétován.
— De ha nyitva találunk egy ajtót, föltételezem, ide kell hívjuk a tulajdonost — folytatta Murok. — És egyikünknek itt kell maradnia, hogy őrizze a dolgokat, igaz?
— Ja! — Nobby földerült. — Majd én — ajánlotta. — Cseppet se aggódj miatta! Addig te elmehetsz és megkeresheted az áldozatot. Úgy értem, tulajdonost.
Újabb kilinccsel próbálkozott. Elfordult a markában.
— Otthon, a hegyek közt — mesélte Murok — ha elkapunk egy tolvajt, fölakasztjuk a…
Elhallgatott, szórakozottan zörgetve egy kilincset.
Nobby megmerevedett.
— A minél? — kérdezte elszörnyedve egyszersmind lebilincselve.
— Nem jut eszembe — felelte Murok. — Anyám mindig azt mondta, túl jó az nekik, egyébként is. Lopni Helytelen.
Nobby számtalan híres mészárlást élt túl úgy, hogy ott sem volt. Elengedte a kilincset, s barátságosan megveregette.
— Megvan! — kiáltott Murok. Nobby összerándult.
— Mi van meg?
— Emlékszem, hogy minél akasztottuk föl őket — válaszolta Murok.
— Ó! — rebegte elgyöngülve Nobby. — Minél?
— A városházánál — emlékezett Murok. — Néha napokra. Nem fognak többet lopni, azt mondhatom! És máris Erőskarú Bjorn a bácsikád.
Nobby a falnak támasztotta pikáját és füle rejtekéből előkotort egy cigarettavéget. Egy-két dolgot, döntötte el, tisztázni kéne.
— Miért kellett beállnod az őrök közé, fiú? — érdeklődött.
— Folyton ezt kérdezi mindenki — méltatlankodott Murok. — Nem kellett. Akartam. Majd Férfit fog faragni belőlem.
Nobby sose nézett senkinek egyenesen a szemébe. Döbbenten bámult Murok jobb fülére.
— Úgy értem, nem vagy szökésben semmi elől? — tudakolta.
— Miért akarnék elszökni bármi elől?
Nobby kissé összezavarodott. — Á! Mindig van valami. Talán… talán ártatlanul vádoltak valamivel. Mint például, esetleg — vigyorgott —, esetleg a raktárkészlet rejtélyes módon hiányt mutatott bizonyos tételeknél, és igazságtalanul téged hibáztattak. Vagy találtak bizonyos tárgyakat a cuccodban és nem is tudtad, hogy kerültek oda. Ilyesmi. Elmondhatod a vén Nobbynak. Vagy — bökte oldalba Murokot — tán valami más vót az, he? Serse la femm, eh? Bajba juttattál egy lányt?
— Én… — kezdte Murok, s aztán eszébe jutott, hogy igen, az ember vallja be az igazat, még az olyan fura alakoknak is, mint Nobby, aki láthatólag azt se tudja, mi az. És az igazság az, hogy mindig bajba keverte Arankát, bár hogy pontosan miként és miért, az rejtély maradt. Többé-kevésbé minden alkalommal, mikor távozott a lány meglátogatása után a Kővágó-barlangból, hallotta, hogy az apa meg az anya kiabálnak Arankával. A szülők mindig nagyon udvariasak voltak vele magával, de valahogy már annyi, hogy vele látták, elég volt ahhoz, hogy a lány bajba kerüljön.
— Igen — mondta.
— Á! Gyakorta így van — bólogatott bölcsen Nobby.
— Mindig — értett egyet Murok. — Valójában csaknem minden éjszaka.
— Teringettét! — ámult elismerően Nobby. Lepillantott az Óvszerre. — Hát akkor ezért erőltették rád, hogy viseljed?
— Hogy érted?
— Nos, ne aggódj miatta — jelentette ki Nobby. — Mindenkinek megvan a maga kis titka. Vagy nagy, egyes esetekben. Még a kapitánynak is. Ő csak azért van nálunk, mert egy Nő Dekredálta. Ezt mondja mindig a főtörzsőrmester. Dekredálta.
— Egek! — sóhajtott Murok. Nagyon fájdalmasnak hangzott.
— De én azt hiszem, azér’, mer’ mindig kimondja, ami a szívén fekszik. Eggyel többször mondta ki a kelleténél a Patrícius előtt, azt hallottam. Azt mondta, hogy a Tolvajok Céhe nem más, mint tolvajbanda, vagy valami ilyesmit. Ezért került hozzánk. Igaziból nem t’om. — Spekulálva nézegette a kockaköveket, aztán hozzátette: — Szóval akkor hol laksz, fiú?
— Van egy hölgy, akit Mrs. Maroknak hívnak… — kezdte Murok.
Nobby fuldokolni kezdett a félrenyelt füsttől.
— A Gyehennában? — zihálta. — Ott laksz?
— Ó, igen.
— Minden éjjel?
— Hát, valójában minden nappal. Igen.
— És azért jöttél ide, hogy férfit faragjanak belőled?
— Igen!
— Nem hiszem, hogy szeretnék ott élni, ahonnan jöttél — szögezte le Nobby.
— Figyelj — mondta Murok, aki mostanra már semmit sem értett —, azért jöttem, mert Mr. Kencefici azt mondta, hogy ez a legremekebb állás a világon, a törvény betartatása meg minden. Ez igaz, nem?
— Hát, ööö — felelte Nobby. — Ami azt illeti… úgy értem, a Törvény betartatása… úgy értem, valaha, igen, mielőtt lettek volna a Céhek meg izék… a törvény, valahogy, nem igazán, úgy értem, manapság minden sokkal… ó, nem t’om. Alapjában véve csak rázod a kolompod és lehorgasztod a fejed.
Nobby fölsóhajtott. Aztán dörmögött egyet, lekapta a homokóráját az övéről, belekukucskált a sebesen pergő homokszemcsékre. Visszatette, lehúzta a bőr hangtompítót a kolompja harangnyelvéről, s egyszer-kétszer megrázta, nem túl hangosan.
— Éjfélt ütött már az óra — motyogta —, és minden rendben.
— És ez lenne minden, akkor? — kérdezte Murok, amikor a halk visszhangok elhaltak.
— Többé-kevésbé. Többé-kevésbé. — Nobby gyorsan beleszívott a csikkjébe.
— Csak ennyi? Semmi űzőcske a háztetőkön holdvilágnál? Semmi kandeláberen lengedezés? Semmi ilyesmi? — tudakolta Murok.
— Nem hinném — válaszolta nyomatékosan Nobby. — Én sose tettem semmi olyat. Soha senki nem mondott erről semmit nekem. — Megint szippantott egyet sebtiben. — Az ember akár halálos megfázást szerezhet, a háztetőkön űzőcskézve. Szerintem én maradok a kolompnál, ha te nem bánod.
— Én is megpróbálkozhatok vele? — érdeklődött Murok.
Nobby ekkorra már elvesztette lelki egyensúlyát. Ez lehet az egyetlen oka, hogy elkövette a hibát: szótlanul odanyújtotta a kolompot Muroknak.
Murok néhány másodpercig szemlélgette. Utána erőteljesen meglengette a feje fölött.
— Éjfélt ütött már az óra! — harsogta. — És minden rendbeeeeennnnn!
A visszhangok oda-vissza verődtek az utcán s végül legyűrte őket a rettenetes, sűrű csönd. Valahol több kutya ugatott az éjszakában. Egy csecsemő fölsírt.
— Sssss! — sziszegte Nobby.
— Mért, minden rendben van, nem igaz? — értetlenkedett Murok.
— De nem lesz, ha folytatod a csörömpölést azzal az átkozott kolomppal! Add ide!
— Nem értem! — szólt Murok. — Figyelj, van ez a könyvem, amit Mr. Kencefici adott nekem… — A Törvények és Rendeletek után kotorászott.
Nobby odapillantott, aztán vállat vont. — Sose hallottam ezekről — közölte. — És most fogd be a pofád! Nem akarod folytatni ezt a lármázást Mindenféle népséget idevonzhat. Erre gyere!
Megmarkolta Murok karját és végignógatta az utcán.
— Miféléket? — tiltakozott Murok, miközben eltökélten taszigálták előre.
— Rosszféléket — motyogta Nobby.
— De mi vagyunk az Őrség!
— Rohadtul igaz! És mi nem akarunk olyan emberekbe beleakadni! Jusson eszedbe, mi történt Csankkal!
— Nem emlékszem, mi történt Csankkal! — mondta Murok teljesen összezavarodva. — Ki az a Csank?
— Még a te időd előtt — morogta Nobby. Kissé leeresztett. — Szegény hülye. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna. — Fölnézett és szúrósan Murokra meredt. — És most hagyd ezt abba, hallod? Kezd az idegeimre menni. Még hogy tetves holdvilágos üldözés, még mit nem!
Peckesen lépdelt az utcán. Nobby normális mozgásmódja amolyan oldalgás volt, és az egyszerre peckes lépdelés és oldalgás kombinációja fura hatást eredményezett, mintha egy rák bicegne.
— De, de — szólalt meg Murok — ez a könyv azt írja…
— Nem akarok semmit se tudni semmiféle könyvből — morrant Nobby.
Murok végképp elszontyolodott.
— De a Törvény az… — kezdte.
Csaknem végzetesen félbeszakította egy bárd, ami zúgva száguldott elő egy alacsony kapuból mellette s visszapattant a szemközti falról. Ezt szilánkokra hasadó fa és üvegcsörömpölés lármája követte.
— Hé, Nobby! — mondta Murok sürgetőleg. — Ott verekedés folyik!
Nobby rápillantott a kapura. — Naná, hogy folyik — felelte. — Ez törpebár. A legrosszabb fajta. Kerüld el nagy ívben, fiú. Azok a kis rohadékok szeretik felbuktatni az embert, aztán kirugdaljak belőle mind a tizenkét fajta szart is. Csak gyere szépen tovább az öreg Nobbyval, és ő majd…
Megragadta Murok fatörzsnyi karját. Olyan volt, mintha egy épületet próbálna elvontatni.
Murok elsápadt.
— Isznak a törpék? És verekszenek? — kérdezte.
— Mi az hogy! — felelte Nobby. — Egyfolytában. És olyan szavakat használnak, amiket én még drága jó anyámnak se mondanék! Nem szeretnél összeverekedni velük, kibírhatatlan banda… ne menj be oda!