Nobby gyorsan háta mögé dugta a kezét — Sose lehessen tudni, uram.
A főtörzsőrmester rábukkant egy csodával határos módon épen maradt pálinkáspalackra a törmelékben, és tartalmának nagy részét Murok szájába erőszakolta.
— Mit fogunk csinálni ezzel a társasággal, uram? — firtatta a vállán keresztül.
— Halvány fogalmam sincs róla — felelte Kadar és leült. Az Őrség zárkája épp csak elég nagy hat nagyon apró embernek, és általában amúgy is csak olyanok kerültek bele. Míg ellenben ezek…
Kétségbeesetten nézett körül. Ott hevert Nyársbahúzó Nork egy asztal alatt és bugyborékoló hangokat adott ki. Ott volt Böhöm Henri. Ott volt Harácsoló Simony, az egyik legrettegettebb kocsmai verekedő a városban. Mindent egybevetve, rengeteg olyan fickó volt ott, akiknek nem lenne érdemes a közelében lenni, amikor magukhoz térnek.
— Elvághatnánk a torkuk, uram — javasolta Nobby, a hátramaradt csatamezők tucatjainak veteránja. Talált egy körülbelül megfelelő méretű öntudatlan verekedőt, és tűnődve távolította el róla a csizmát, ami egész újnak látszott és körülbelül megfelelő méretűnek.
— Az teljességgel helytelen lenne — közölte Kadar. Nem volt biztos benne, hogyan is kell valójában elvágni egy torkot. Mindezidáig ez sosem merült föl lehetőségként.
— Nem — szögezte le. — Azt hiszem, esetleg elengedhetjük őket egy figyelmeztetéssel.
A pad alól nyögés hallatszott.
— Ráadásul — folytatta sietve — a lehető leghamarabb biztonságos helyre kellene vigyük elesett bajtársunk.
— Van ebbe’ valami — értett egyet a főtörzsőrmester. Nagyot húzott a pálinkából, az idegei megnyugtatása végett.
Kettejüknek sikerült Murokot fölemelni maguk közé, és támolygó lépteit fölirányítani a lépcsőn. Kadar, majd’ összerogyva a teher alatt, Nobbyt keresve körbenézett.
— Nobbs káplár — recsegte —, miért rugdalja az embereket, amikor azok a földön gyengélkednek?
— Ez a legbiztonságosabb módja, uram — felelte Nobby.
Nobbynak valamikor régen meséltek a sportszerű küzdelemről és hogy nem szabad az elhullott ellent ütni, s akkor építő gondolatokat szentelt annak, hogy ezek a szabályok hogyan alkalmazhatóak egy négy láb magas egyén esetében, akiknek gumiszalagszerű izomtónusa van.
— Nos, hagyja abba! Azt akarom, hogy dorgálja meg a gonosztevőket — utasította a kapitány.
— Hogyan, uram?
— Hát… — Kadar kapitány elhallgatott. Akármi legyen, ha tudja. Még sose tett ilyet.
— Csak tegye meg! — csattant föl. — Ugye, nem kell mindent én mondjak meg magának?
Nobby ott maradt egyedül a lépcső tetején. A padló felől általános motyogás és nyögdécselés jelezte, hogy a fickók ocsúdóban vannak. Nobby sebesen gondolkodott. Feddőleg megrázta sajtrudacska ujját.
— Legyen ez számotokra intő lecke! — szólt. — Ne csináljatok ilyesmit többet!
És elfutott.
A szarufák sötétjében a Könyvtáros tűnődve vakarózott. Az élet határozottan telis-tele meglepetésekkel. Érdeklődve fogja figyelni a fejleményeket. Elmélázva meghámozott lábával egy mogyorót, és ellendült, bele a sötétségbe.
A Legfőbb Nagymester magasba emelte kezét.
— Megvannak-é a Végzet Tömjénfüstölői rituálisan fenyítve, hogy elűzendjék a Gonosz és Szabad Gondolkozást ebből a Fölszentelt Körből?
— Aha.
A Legfőbb Nagymester leengedte kezét.
— Aha? — kérdezte.
— Aha — felelte boldogan Reterátbúvár Testvér. — Magam csináltam meg.
— Elvileg azt kellene mondanod „Biza, ó, Legfőbb Lény” — közölte a Legfőbb Nagymester. — Istenek bizony, már épp elégszer mondtam, hogy ha ti nem vagytok hajlandóak átvenni a dolog szellemét…
— Igen, hallgass oda arra, amit a Legfőbb Nagymester mond neked! — intette Őrtorony Testvér szúrós pillantással a megtévedt Hittestvért.
— Órákat töltöttem azoknak a füstölőknek a fenyítésével — morogta Reterátbúvár Testvér.
— Csak folytassa, Ó, Legfőbb Nagymester — kérte Őrtorony Testvér.
— Hát, na jó — mondta a Nagymester. — Ma éjjel megpróbálkozunk egy újabb kísérleti megidézéssel. Bízom benne, hogy szereztetek alkalmas nyersanyagot, ugye, testvéreim?
— …csak sikáltam és csiszetöltem, na, nem mintha köszönetet kapna érte az ember…
— Minden el van sikálva, Legfőbb Nagymester — jelentette Őrtorony Testvér.
Valóban, ismerte el a Legfőbb Nagymester, ez valamivel jobb gyűjtemény. A Hittestvérek nyilvánvalóan igyekeztek kitenni magukért. A díszhelyet egy világító kocsmacégér kapta, amelynek eltávolítása, gondolta a Legfőbb Nagymester, ki kellett volna érdemeljen valamiféle városi kitüntetést. E pillanatban az E betű szörnyű rózsaszín volt s véletlenszerűen meg-megvillant.
— Azt én kerítettem — büszkélkedett Őrtorony Testvér. — Azt hitték, hogy épp megjavítom vagy valami, de fogtam a csavarhúzóm és…
— Igen, remek munka — vágott közbe a Legfőbb Nagymester. — Kezdeményező készségről árulkodik.
— Köszönöm, Legfőbb Nagymester — ragyogott Őrtorony Testvér.
— …ledörzsöltem a bőrt is a tenyeremrő’, tiszta vörös meg repedezett. És még a három talléromat se kaptam sose vissza, senki se nem mondott még annyit se…
— És most — szólt a Legfőbb Nagymester, fölemelve a könyvet — bele fogunk fogni a kezdésbe. Kuss legyen, Reterátbúvár Testvér!
Multiverzumszerte minden városnak van olyan része, ami Ankh-Morpork Gyehennájához hasonlít. Általában a legöregebb rész az, keskeny utcái hűségesen követik a középkori tehenek csapásait a folyóhoz menet, és olyan neveik vannak, mint például Mészárszék, Bérkaszárnya, Csempész Sikátor…
Ankh-Morpork nagy része egyébként is ilyen. Ám a Gyehenna még inkább, afféle fekete lyuk a megrögzött törvénytelenségben. Fogalmazzunk így: még a bűnözők is félve közlekednek ezeken az utcákon. Az Őrség sose teszi ide be a lábát.
Most azonban véletlenül betették. Nem túl szilárdan. Fárasztó éjszaka volt, és sokszor kellett idegeik szilárdításához folyamodniuk. Mostanra olyannyira szilárdak lettek, hogy mind a négyen a másik háromban bíztak, hogy azok majd tartják az irányt, őt meg függőlegesen.
Kadar visszaadta a palackot a főtörzsőrmesternek.
— Szégyellje, je, je — kicsit töprengett — magát! — egészítette ki. — Részeg eggy elöl, elöl, elöljáráró prancsnok jelenlétébe’.
A főtörzsőrmester szólni próbált, de csak esszek sorával tudott előrukkolni.
— Tegye magát őrzetbe’! — parancsolta Kadar kapitány, visszapattanva egy falról. Rámeredt a falazatra. — Ez a fal rám támadt — nyilatkozta. — Hah! Asszed, kemény vagy, he! Hát, én meg a Törvénynek a, a, bisztossa vagyok, jobbhatőlemtudod, és mi nem tűrünk semmi, semmi, semmi.
Vontatottan pislogott egyet-kettőt.
— Mija, amiből mi semmit se tűrünk, tőrmster? — tudakolta.
— Kockázat, uram? — tapogatózott Kolon.
— Nem, nem, nem. Másik izé. Mindegy. Különben meg, nem tűrünk semmise senkitől. — Tétova látomások ügettek át tudatán egy szobáról tele tipikus bűnözőkkel, őt gúnyoló fickókról, olyan népségről, akiknek puszta létezése évek óta megbotránkoztatja és hergeli őt, ahogy szanaszét hevernek és nyögnek. Nem volt egészen tisztában vele, miként történhetett ez, de valami csaknem elfeledett része, valami sokkal fiatalabb Kadar csillogó mellvérttel és nagy reményekkel, egy olyan Kadar, akiről azt hitte, már rég belefulladt az alkoholba, hirtelen nyugtalankodni kezdett.