— Mongyak, mongyak, mongyak magának valamit, tőrmster? — kérdezte.
— Uram? — Mind a négyen szelíden visszapattantak egy másik falról és újabb lassú, rákszerű keringőbe kezdtek a sikátoron keresztbe.
— Eza város. Eza város. Eza város, tőrmster. Eza város eggy, ezeggy, ezeggy Nő, tőrmster. Abbiza. Egy Nő, tőrmster. Vénséges, kikent-kifent egykori szépség, tőrmster. Dehaszerelembeeselvele, akkor, akkor, akkor, úkkirúghogyalábadse…
— Eggy nőszemél? — firtatta Kolon.
Izzadó képe eltorzult a gondolkodás erőfeszítésétől.
— De nyóc mérföld széles, uram. Van nekije egy folyója, hosszába’. Csomó, csomó háza meg bigyók, uram — fejtegette.
— Á! Á! Á! — Kadar megfenyegette egy bizonytalan ujjal. — Sose, sose, sose monttam, hogy kicsike nő, ugye? Lássa be! — Meglengette a palackot. Újabb véletlenszerű gondolat robbant ki tudata habjai közül.
— Akárhogyis, megmutattuk nekikik — jelentette ki izgatottan, miközben négyesük megkezdte a rézsútos sasszézást vissza a szemközti fel felé. — Megmutattuk, nem’gaz? Tanítottunk nekik egy olyan feledést, amit nemegyhamar fognak elleckézni, he?
— Úgyvan — helyeselt a főtörzsőrmester, bár nem túl lelkesen. Még mindig elöljárójának nemi élete járt a fejében.
De Kadar olyan hangulatban volt, hogy nem kellett neki bátorítás.
— Hah! — kiáltotta a sötét sikátoroknak. — Nem tetszett, mi? Lenyelni azízelítőt a saját, saját, saját, békaizétekből! Hát, most aztán bátorszaratokba szállhat a csizmaságotok! — A levegőbe hajította az üres üveget.
— Kettőt ütött már az óra! — ordította. — És minden rendbeeeennnn!
Ami megdöbbentő újságot jelentett azoknak a változatos árnyalakoknak, akik egy ideje némán követték négyüket. Csupán a puszta zavar gátolta meg őket abban, hogy figyelmük élessé és világossá tegyék. Ezek a fickók nyilvánvalóan csendőrök, gondolták a követők, rajtuk van az előírásos sisak meg minden, és mégis itt kószálnak a Gyehennában. Ezért hát azzal a megigézettséggel szemlélték őket, amivel a farkasfalka összpontosíthat egy maroknyi birkára, amik nem csak odajöttek a tisztásra, hanem ráadásul játékosan öklelőznek és bégető hangokat adnak ki; a dolog kimenetele természetesen ürüpecsenye, ám időközben a tapintatlan kíváncsiság a végrehajtás fölfüggesztését rendelte el.
Murok fölemelte italtól elbutult fejét.
— Hol vagyunk? — érdeklődött.
— Útban hazafelé — válaszolta a főtörzsőrmester. Fölnézett a ragyaverte, féregrágta és késlyuggatta táblára a fejük fölött. — Most éppen végigmenyünk, végigmenyünk, végigmenyünk a… — kancsított — Mátka közön.
— A Mátka köz nem esik útba’ hazafelé — nyelte el félig a szavakat Nobby. — Nem akarunk végigmenni a Mátka közön, az ott van a Gyehennába’. Hát azt várhatják, hogy mi a Mátka közön végigmennyünk…
A döbbenet elvégezte az éjszakai alvás és több pint feketekávé jéghideg munkáját egy zsúfolt pillanat alatt. Kimondatlan egyetértéssel mindhárman Murok köré tömörültek.
— Most mit fogunk csinálni, kapitány? — kérdezte Kolon.
— Ööö. Kiálthatnánk segítségért — mondta bizonytalanul a kapitány.
— Mi, itt?
— Van benne valami.
— Azt hiszem, hogy bal helyett valahogy jobbra fordulhattunk az Ezüst utcáról — rebegte Nobby.
— Hát, ez olyan tévedés, amit nem fogunk ismét elkövetni egyhamar — jelentette ki a kapitány. Aztán azt kívánta, bárcsak ne mondta volna.
Hallották a lépteket. Valahol, tőlük balra, vihogtak.
— Négyzetalakzatot kell fölvegyünk — szólt a kapitány. Mind megpróbáltak ponttá válni.
— Hé! Ez meg mi volt? — firtatta Kolon főtörzsőrmester.
— Mi?
— Most megint! Afféle bőrszerű hang.
Kadar kapitány megpróbált nem gondolni csuklyákra és fojtóhurkokra.
Tudta, hogy számos isten van. Minden foglalkozásnak van istene. Van istene a koldusoknak, istene a szajháknak, istene a tolvajoknak, valószínűleg még az orgyilkosoknak is.
Eltűnődött, vajon van-e valahol abban a hatalmas panteonban egy olyan isten, aki jóindulattal tekint le az erősen szorongatott és meglehetősen ártatlan, törvényszolgáló biztosokra, akik most minden bizonnyal meg fognak halni.
Valószínűleg nincs, gondolta keserűen. Az ilyesmi nem lenne elég sikkes az isteneknek. Azt várhatod, hogy egy isten aggódjék valami szerencsétlen hapsi miatt, aki megpróbál megtenni minden tőle telhetőt havonta egy maroknyi tallérért. Ők aztán nem. Az istenek képesek túlzásokba esni az elegáns rohadékokért, akiknek az az elképzelése a napi munkáról, hogy kivájják a Fülbemászó Király Rubinköves Szemét a helyéről, bezzeg azokért a földönjáró tökfilkókért, akik minden éjjel a macskakövet koptatják nem…
— Inkább olyan csuszamlós — mondta a főtörzsőrmester, aki szerette tisztázni a dolgokat.
És akkor fölhangzott egy hang…
…talán vulkanikus zaj, vagy a forrásban levő gejzír hangja, de mindenesetre egy hosszú, száraz hang morajlása, mint a titánok kovácsműhelyének fújtatói…
…de ez nem volt olyan pocsék, mint a fény, ami kékesfehéren izzott, az a fajta fény, ami szemgolyód vérereinek mintázatát a koponyád belsejének hátsó felére fénymásolja.
Mindkettő évszázadokig folytatódott, aztán egy pillanat alatt abbamaradt.
A sötét utóhatás tele volt bíbor káprázással, és, amint a fül visszanyerte hallóképességét, halk, salakszerű nesszel.
Az őrök teljesen mozdulatlanok maradtak jó darabig.
— Nahát, nahát — szólalt meg elhalóan a kapitány.
Egy újabb csönd után azt mondta, nagyon világosan, minden egyes mássalhangzó tökéletesen illeszkedett a helyére: — Főtörzsőrmester, vigyen magával néhány embert és vizsgálja ki ezt, legyen szíves!
— Mit vizsgáljak ki, uram? — tudakolta Kolon, de már földerengett a kapitányban, hogy ha a főtörzsőrmester elvisz magával néhány embert, akkor ő, Kadar kapitány, teljesen egyedül fog maradni.
— Semmit, jobb ötletem támadt. Mindnyájan megyünk — jelentette ki határozottan. Mindnyájan mentek.
Most, hogy a szemük már hozzászokott a sötéthez, ki tudtak venni egy elmosódott, vörös izzást maguk előtt.
Kiderült, hogy egy gyorsan hűlő fal az. Ahogy összezsugorodtak, mésszé égett faldarabok potyogtak a földre kis, kopogó zajjal. Nem ez volt benne a legrosszabb. A legrosszabb az volt, ami a falon volt.
Rámeredtek.
Jó sokáig meredtek rá.
Már csak egy-két óra volt hátra virradatig, és egyikük sem próbálta, még csak javasolni sem, hogy kíséreljenek meg hazatalálni a sötétben. A fal mellett várakoztak. Az legalább meleg volt.
Próbáltak rá se nézni.
Végül Kolon feszengve kihúzta magát és megszólalt: — Föl a fejjel, kapitány. Lehetett volna rosszabb.
Kadar végzett a palackkal. Hiába, nem hatott. Vannak olyan fajtái a józanságnak, amiket nem lehet kiakolbólítani.
— Igen — felelte. — Lehettünk volna mi.
A Legfőbb Nagymester kinyitotta szemét.
— Megint csak — jelentette ki — sikert értünk el.
A Hittestvérek szaggatott éljenzésben törtek ki. Őrtorony és Enyvesujj Testvérek egymásba karoltak és lelkesen dzsiggeltek a varázskörben.