— „A jó anya paszulylevest készít a kóbor fiúnak” — jelentette ki a hang az ajtó mögött.
Csönd támadt, amit csak az eső neszezése tört meg. Aztán a látogató megszólalt:
— Mi?
— „A jó anya paszulylevest készít a kóbor fiúnak”.
Újabb, hosszabb csönd követte ezt. Aztán a nedves alak azt mondta:
— Biztos vagy benne, hogy nem a rosszul épített torony remeg rémesen a lepke közeledésétől?
— Ugyan, dehogy! Paszulyleves, az jön. Sajnálom.
Az eső kérlelhetetlenül sziszegett a zavart némaságban.
— És mi van a bekalickázott bálnával? — érdeklődött az elázott látogató, megkísérelve a bepréselődést a rettenetes bejárat kínálta csekély menedékbe.
— Mi van vele?
— Hát, ha mindenáron tudni akarod, nem szabadna semmit se tudnia a tátongó mélységről.
— Ó, a bekalickázott bálna! Akkor te az Ében Éj Megvilágosult Hittestvéreit keresed. Három ajtóval arrébb.
— Akkor ti kik vagytok?
— Mi Ee Felvilágosult és Ősi Felebarátai vagyunk.
— Azt hittem, ti odaát találkoztok a Szirup utcában — jegyezte meg kicsivel később a vizes fickó.
— Aha. Hát. Tudod, hogy van ez. A lombfűrész klub bérli a termet keddenként. Volt egy kis kavarodás.
— Á! Mindegy, azért köszi.
— Szívesen. — A kukucskáló csattanva bezárult.
A köntösbe burkolt alak egy pillanatig rámeredt, aztán továbbtocsogott az utcán. Valóban volt ott egy másik bejárat Az építő nem vette a faradságot, hogy különösebben megváltoztassa a dizájnt.
Bekopogott. A kis, rácsos tolóablak oldalra száguldott.
— Igen?
— Figyelj, „A jelentőségteljes bagoly huhog az éjben”, rendben?
— „Mégis számos szürke úr megy búsan gazdátlan férfiakhoz”.
— „Éljen, éljen a fránya bányakánya lánya”, oké?
— „A fejszés számára minden hozzá folyamodó ugyanolyan magas”.
— „Mégis, kétségnek nélküle, rózsa rejlik a tövisben.” Itt kinn zuhog az eső. Tudsz róla, igaz?
— Igen — felelte a hang, annak tónusában, aki igenis tud róla, viszont nem áll benne.
A látogató fölsóhajtott.
— „A bekalickázott bálna semmit sem tud a tátongó mélységről” — folytatta. — Ha ettől boldogabb vagy.
— „A rosszul épített torony rémesen remeg a lepke közeledésétől”.
Az esdeklő megmarkolta az ablak rácsát fölhúzta magát és azt sziszegte: — És most engedj be! Teljesen átáztam.
Újabb nedves csönd támadt.
— Az a mélység… tátongót mondtál vagy tántorgót?
— Tátongót mondtam. Tátongó mélység. Amiatt, hogy mély, érted? Én vagyok az, Enyvesujj Testvér.
— Én úgy hallottam, hogy tántorgót mondtál — firtatta a láthatatlan portás óvatosan.
— Figyelj, akarod az átkozott könyvet vagy nem? Nem kell ezt végigcsináljam. Lehetnék otthon is, az ágyamban.
— Biztos vagy benne, hogy tátongó volt?
— Na, ide hallgass, én aztán piszok jól tudom, hogy milyen mély a rohadt mélység — mondta sürgetően Enyvesujj Testvér. — Már akkor is tudtam, amikor te még csak egy nyavalyás neofita voltál. És most kinyitod már végre ezt az ajtót?
— Hát… na, jó.
Az elhúzott reteszek hangja hallatszott. Aztán a hang azt mondta: — Megkérhetnélek, hogy taszíts egyet rajta? A Tudás Kapuja, Amelyen Tudatlanok Nem Léphetnek Át valami szörnyen beragad nedves időben.
Enyvesujj Testvér nekivetette vállát, beljebb erőltette, bepréselte magát, csúnyán nézett Portás Testvérre, és besietett.
A többiek már várták a Belső Szentélyben, körben álltak az olyan emberek szégyenlősségével, akik nincsenek hozzászokva baljóslatú, csuklyás, fekete köntösök viseléséhez. A Legfőbb Nagymester odabiccentett neki.
— Enyvesujj Testvér, ugye?
— Igen, Legfőbb Nagymester.
— Megszerezted, aminek megszerzésére elküldtünk?
Enyvesujj Testvér előhúzott egy csomagot a köntöse alól.
— Pont ott volt, ahol mondtam, hogy lesz — válaszolta — Semmi gond.
— Remek munka, Enyvesujj Testvér.
— Köszönöm, Legfőbb Nagymester.
A Legfőbb Nagymester koppintott kalapácsával, hogy magára irányítsa a figyelmet. A teremben tartózkodók körszerűségbe csoszogtak.
— Megnyitom a Megvilágosult Hittestvérek Egyetlen és Legfőbb Páholyának ülését — zengte. — Be van-é a Tudás Kapuja szorosan zárva az eretnekek és nemtudók elől?
— Totál beragadt — felelte Portás Testvér. — A nedvesség miatt. Jövő héten majd elhozom a gyalum és hamarost…
— Rendben van, rendben van — csattant föl a Legfőbb Nagymester zsémbesen. — Egy sima igen is elég lett volna. Megrajzoltatott-é a hármas kör helyesen és igazul? Itt vagyon-é mindenki, aki Itt Vagyon? És nagyon jól teszi minden nemtudó, ha nincs itt, mert el lészen vive eme helyről és csankja fölhasíttatik, karingója a négy szélbe vettetik, tágyéka számos horoggal széttépetik, és herkentyűje lándzsára tűzetik igen, most meg mi van?
— Elnézést, Megvilágosult Hittestvéreket mondott?
A Legfőbb Nagymester rámeredt a föltartott kezű, társtalan alakra.
— Úgy van, a Megvilágosult Hittestvérek, a szent tudás őrizői oly hosszú ideje, hogy emberemlékezet sem…
— Múlt február óta — vágott közbe Portás Testvér segítőkészen. A Legfőbb Nagymester úgy érezte, hogy Portás Testvér valójában sose fogta föl a dolog lényegét.
— Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat — mondta az aggodalmas alak. — Sajnálom, téves társaság. Biztos rossz helyen fordultam be. Máris megyek, ha nem haragszanak…
— És herkentyűje lándzsára tűzetik — ismételte el a Legfőbb Nagymester nyomatékkal, a háttérben nedves, fajellegű zajokkal, ahogy Portás Testvér megpróbálta kinyitni a félelmetes ajtót — Készen vagyunk nagyjából? Akadnak-é további nemtudók, akik történetesen beugrottak ide, útban valahova máshova? — tette hozzá kesernyés szarkazmussal. — Rendben. Pompás. Annyira örülök. Föltételezem, túlzás lenne megkérdezni, hogy a Négy Őrtornyot elfoglalták-e? Ó, remek. És vette-e valaki a fáradságot hogy a Szentség Nadrágszárát meggyóntassa? Ó, szóval te megtetted. Alaposan? Ellenőrizni fogom, tudod… na, rendben van. És az ablakokat rögzítették-e az Értelem Vörös Béklyóival, ősi előírás szerint? Jól van. Akkor most talán folytathatjuk.
Annak a kissé bosszús küllemével, aki végigfuttatta ujját a legfelső polcon menyénél s várakozása ellenére ragyogó tisztának találta, a Legfőbb Nagymester folytatta.
Micsoda bagázs, mondta magának. Teszetosza banda, akikkel egyetlen másik titkos társaság se érintkezne, még az Autoritás tíz láb hosszú Jogara útján se. Az a fajta, amelyik kificamítja az ujjait még a legegyszerűbb titkos kézfogással is.
Mindazonáltal olyan inkompetensek, akik a siker lehetőségével kecsegtetnek. Hadd szerezze meg a többi társaság a szakavatottakat, a reménykedőket a becsvágyókat, az elbizakodottakat. Ő begyűjti a siránkozó sértődötteket, azokat akik tele vannak kicsinyes rosszindulattal és nehezteléssel, azokat akik tudják, hogy sokra vitték volna, ha csak egyszer is lehetőséget kaptak volna rá. Adjátok nekem azokat akikben a méreg és a bosszúszomj áradása elé gátat emelt az alkalmatlanság és a silány paranoia vékony fala.
Meg az ostobaságé. Mindnyájan letették az esküt, gondolta, de egyetlen lélek sem firtatta, hogy mi az a herkentyű.