A Legfőbb Nagymester nagy levegőt vett.
— Csöndet! — visította.
— Enyvesujj Testvér, Őrtorony Testvér, azonnal hagyjátok abba ezt a szégyenletes viselkedést! — rikácsolta. — Ti többiek, hallgassatok el!
Lecsillapodtak, mint a hangoskodó gyerekek, akik észreveszik, hogy a tanár épp most lép az osztályba. Aztán még sokkal jobban lecsöndesedtek, mint a gyerekek, akik megpillantják a tanár arckifejezését.
A Legfőbb Nagymester hagyta, hogy mindez beivódjék, s aztán ellépdelt egyenetlen soraik előtt.
— Föltételezem — mondta —, hogy azt hisszük, véghez vittünk némi varázslást, igaz? Hmm? Őrtorony Testvér?
Őrtorony Testvér nyelt egyet. — Hát, ööö, azt mondta kegyelmed, hogy mi, ööö, úgy értem…
— Még eddig SEMMIT sem csináltatok!
— Hát, ööö, nem, ööö…
— Ugrándoznak-e az igazi varázslók egyetlen aprócska varázslat után és kántálják-e ütemesen, hogy „Sikerült, már megint, már megint, már megint”, Őrtorony testvér? Hmm?
— Hát, mink valahogy…
A Legfőbb Nagymester sarkon fordult.
— És vajon aggódva lesik-e a lambériát, Vakoló Testvér?
Vakoló Testvér lehorgasztotta a fejét. Eddig nem volt tudatában, hogy bárki is észrevette.
Amikor a feszültség már kielégítően vibrált, akár az íjhúr, a Legfőbb Nagymester hátrébb lépett.
— Ugyan, minek fáradozom? — mondta fejét rázva. — Választhattam volna akárkit. Kiválaszthattam volna a legjobbakat. De csak egy csapat gyerkőc jutott nekem.
— Ööö, igazán — szólt Őrtorony Testvér —, mi tényleg erőfeszítést tettünk, valóban koncentráltunk. Nem igaz, fiúk?
— De igen — válaszolták kórusban. A Legfőbb Nagymester szúrósan meredt rájuk.
— Ebben a Testvériségben nincs helye olyan Testvérnek, aki nem áll mögöttünk teljes mellszélességgel — figyelmeztetett.
A Hittestvérek szinte látható megkönnyebbüléssel, mint a pánikba esett birkák, akik látják, hogy az akolban megnyílt a kerítés, vágtattak a rés felé.
— Ne aggódjon amiatt, legfőbbséged — biztatta lelkesen Őrtorony testvér.
— Az elkötelezettség kell legyen jelszavunk! — nyilatkozta a Legfőbb Nagymester.
— Jelszavunk. Aha — ismételte meg Őrtorony Testvér. Megbökte Vakoló Testvért, akinek tekintete megint a szegélylécdeszkákra tévedt.
— Micsa? Ó! Aha. Jelszó. Aha — mondta Vakoló Testvér.
— És bizalom meg testvériség — folytatta a Legfőbb Nagymester.
— Aha. Meg még azok is — értett egyet Enyvesujj Testvér.
— Szóval — jegyezte meg a Legfőbb Nagymester —, ha lenne itt olyan, aki nem szeremé, biza, nem sóvárogná, hogy folytassuk ezt a nagyszerű feladatot, lépjen elő most az illető!
Senki sem moccant.
Bekapták a horgot. Az istenekre, ezt piszok jól csinálom, gondolta a Legfőbb Nagymester. Úgy játszom azon a rettenetes kis elméjükön, mint a xilofonon. Döbbenetes a világiasság puszta ereje. Ki gondolta volna, hogy a gyöngeség erősebb lehet, mint az erő? De persze tudnod kell irányítani. És én aztán tudom.
— Hát akkor, rendben van — közölte. — És most, elismételjük az Esküt.
Végigvezette rajta botladozó, rémült hangjuk, s helyeslően észlelte, mennyire fojtottan mondják ki a „herkentyűt”. És közben fél szemét Enyvesujj Testvéren tartotta.
Ő valamivel értelmesebb, mint a többi, gondolta. Legalábbis nem annyira könnyű átejteni. Jobb lesz, ha bebiztosítom, hogy mindig én menjek el utoljára. Nem szeretnék kísértésbe vinni senkit, hogy hazáig kövessen.
Ahhoz, hogy egy olyan város fölött uralkodj, mint amilyen Ankh-Morpork, különleges fajta elmére van szükséged, és Lord Vetinarié olyan volt. Na persze, ő amúgy is különleges fajta ember.
Zavarba ejtette és fölbőszítette a csekélyebb kalmárfejedelmeket méghozzá olyan mértékben, hogy már réges-rég föladták a próbálkozást meggyilkoltatására s mostanra csupán egymást közt versengtek a helyzeti előnyért. Különben is, bármely orgyilkosnak, aki megpróbál rátámadni a Patríciusra, nehéz dolga lenne, hogy elegendő húst találjon, amibe tőrét döfheti.
Míg más lordok pávanyelvvel töltött pacsirtát ettek vacsorára, Lord Vetinari úgy vélte, hogy egy pohár forralt víz és fél szelet száraz kenyér elégséges elegancia.
Idegesítő volt. Úgy látszott, hogy nincs semmilyen hibája, amit valaki leleplezhetne. Az ember azt gondolná, hogy ilyen sápadt, lószerű arccal hajlik a korbácsokkal, tűkkel és tömlöcben tartott ifjú nőkkel kapcsolatos mulatságokra. A többi nagyúr azt el tudta volna fogadni. Nincs semmi rossz a korbácsokban és tűkben, persze, mértékkel. Ám a Patrícius láthatólag jelentések tanulmányozásával töltötte estéit, és, különleges alkalmakkor, ha el tudta viselni az izgalmakat, sakkozással.
Gyakorta viselt feketét. Nem valami különösképp imponáló feketét, amilyet a legjobb orgyilkosok hordanak, hanem az olyan férfiak józan, kissé viseltes feketéjét, akik reggelenként nem akarnak időt vesztegetni a töprengésre, mit is vegyenek föl. És az embernek ugyancsak korán kellett kelnie ahhoz, hogy a Patríciust lefőzze; valójában bölcsebb volt egyáltalán le se feküdni.
De azért a maga módján népszerű volt. Vaskeze alatt, ezer éve először, Ankh-Morpork működött. Lehet, hogy nem volt méltányos vagy különösebben demokratikus, de működött. A Patrícius gondozta, ahogy a műkertész egy megnyesett bokrot gondoz, itt bátorítva a növekedést, ott levágva egy megtévedt gallyat. Azt beszélték, hogy az égvilágon mindent eltűr, kivéve ami a várost fenyegeti[13] és tessék…
Sokáig nézte a lesújtott falat, miközben álláról lecsöpögött az eső és átáztatta öltözékét. Rossab idegesen mögötte lézengett.
Aztán egy hosszú, keskeny, kék eres kéz kinyúlt s az ujjbegyek végigkövették az árnyakat.
Hát, nem is annyira árnyak, inkább csak sziluettek. A körvonal roppant határozott. Belül meg a falazat ismerős mintája. Ám kívül valami egybeolvasztotta a falat egész csinos kerámiakeménységre, az ősi téglákat olvadt, tükörszerű fedőréteggel borítva.
A falon kirajzolódó forma hat, a meglepődés pózában megmeredt férfi csoportképét mutatta. Több fölemelt kéz teljesen kivehetően késeket és rövid kardokat tartott.
A Patrícius némán pillantott a hamukupacra lábánál. A néhány megolvadt fémerecske esetleg valaha pontosan ugyanaz a fegyverzet lehetett, ami most olyan meggyőzően volt a falba bemaratva.
— Hmm — mondta.
Kadar kapitány tisztelettudóan átvezette az utcán egyenesen a Csapodár Szerencse sikátorba, ahol rámutatott „A” Kiállítási Tárgyra, nevezetesen…
— Lábnyomok — magyarázta. — Ami persze kissé pongyola fogalmazás, uram. Inkább olyasmik, amiket karomnyomoknak lehetne nevezni. Akár odáig is merészkednék, hogy mancsoknak tituláljam.
A Patrícius rámeredt a nyomokra a sárban. Arckifejezése teljesen kifürkészhetetlen maradt.
— Értem — szólalt meg végül. — És van-e magának véleménye minderről, kapitány?
A kapitánynak volt. A hajnalig eltelt órák során mindenféle véleménye kialakult, kezdve azzal a meggyőződéssel, hogy nagy hiba volt megszületni.
Aztán a szürke fény beszivárgott még a Gyehennába is, s még mindig eleven volt és fövetlen, és a bárgyú megkönnyebbülés kifejezésével körülnézett, és meglátta, nem egész három láb távolságra, a lábnyomokat Nem a legjobb pillanat volt, pláne színjózanon.
13
Meg a pantomimszínészeket. Fura ellenszenv, de mit lehessen tenni? Bárki, aki buggyos nadrágban és kifehérített arccal próbálta művészetét gyakorolni Ankh málladozó falain belül bárhol, roppant gyorsan a skorpiógödörben találta magát, aminek egyik falára a következő jó tanácsot festették: Tanulj Meg Beszélni.