— Hát, uram — válaszolta —, tudom, hogy a sárkányok évezredekkel ezelőtt kivesztek, uram…
— Igen? — A Patrícius szeme összeszűkült.
Kadar fejest ugrott. — De, uram, ezt ők is tudják? Kolon főtörzsőrmester azt mondta, hogy hallott valami bőrszerű neszt, pont mielőtt, pont mielőtt, a, ööö… bűncselekmény megesett.
— Szóval maga azt hiszi, hogy egy kihalt, továbbá esetleg teljességgel mesebeli, sárkány berepült a városba, leszállt ebben a keskeny sikátorban, elhamvasztott egy csapat bűnözőt s aztán elrepült? — érdeklődött a Patrícius. — Azt mondhatni, a közérdeket roppantmód szem előtt tartó teremtmény lehetett.
— Hát, ha így fogalmaz…
— Ha jól emlékszem, a mesék sárkányai visszavonult és vidéken élő lények, akik őrizkednek az emberektől és istenek háta mögötti, félreeső helyeken laknak — közölte a Patrícius. — Aligha tekinthetőek városi élőlénynek.
— Valóban nem, uram — felelte a kapitány, elfojtva a nyelvére kívánkozó megjegyzést, hogy ha egy tényleg istenek háta mögötti, félreeső helyet szeretnél találni, akkor A Gyehenna elég jól megfelel a kívánalmaknak.
— Ráadásul — folytatta Lord Vetinari — az ember azt hinné, hogy valaki esetleg észreveszi az ilyesmit nem gondolja?
A kapitány fejével a fal és rettenetes fríze felé intett. — Úgy érti, rajtuk kívül, uram?
— Véleményem szerint — mondta Lord Vetinari —, ez valamiféle hadviselés. Talán egy rivális banda fölbérelt egy varázslót. Apró, helyi probléma.
— Esetleg összefügghet azokkal a fura lopásokkal, uram — járult hozzá önszántából Rossab.
— De hát itt vannak a lábnyomok! — tiltakozott Kadar kitartóan.
— Közel vagyunk a folyóhoz — szögezte le a Patrícius. — Lehetséges, hogy esetleg valamiféle gázlómadár járt itt. Puszta véletlen egybeesés, ám azért én lefedném a maga helyében. Nem akarjuk, hogy az embereknek téves elképzeléseik legyenek és ostoba következtetésekre jussanak, ugye? — fűzte hozzá élesen.
Kadar föladta.
— Ahogy óhajtja, uram — felelte, szandáljára szögezve tekintetét.
A Patrícius megveregette a kapitány vállát.
— Sebaj! — mondta. — Csak folytassa! Remek kezdeményezőkészségről tett tanúságot, ember. Őrjárat A Gyehennában is. Derék dolog!
Megfordult és csaknem nekiment a páncélingfalnak, ami nem volt más, mint Murok.
Legnagyobb rémületére Kadar kapitány azt látta, hogy legújabb regrutája udvariasan a Patrícius hintájára mutat. Körülötte, állig fegyverben és bizalmatlanul, állt a Palotagárda hat tagja, akik most kiegyenesedtek és gyanakvó érdeklődést tanúsítottak. Kadar ki nem állhatta őket. Tollforgó volt a sisakjukon. Utálta, ha egy őr tollforgót visel.
Hallotta, amint Murok így szóclass="underline" — Elnézést, uram, az ott a maga hintója, uram? — és a Patrícius meghökkenten föl-lenézett és válaszolt: — Igen. Maga kicsoda, fiatalember?
Murok tisztelgett. — Murok őrgyakornok, uram.
— Murok, Murok. Ez a név rémlik valahonnan.
Farkas Rossab, aki mögötte lebzselt, a Patrícius fülébe súgott. Vetinari földerült. — Á, az ifjú tolvajfogdmeg! Az ugyan aprócska tévedés volt, azt hiszem, ám dicséretes. Senki sem áll a törvény fölött, eh?
— Senki — értett egyet Murok.
— Dicséretes, dicséretes — mondta a Patrícius. — És most, uraim…
— A hintójával kapcsolatban, uram — szívóskodott Murok —, kénytelen voltam észrevenni, hogy elöl a belső kerék, ellentétben a…
Le fogja tartóztatni a Patríciust, mondta magában Kadar, a gondolat úgy csörgedezett át tudatán, mint egy jéghideg patak. Tényleg le fogja tartóztatni a Patríciust. A legfőbb uralkodót. Ez az, amit valóban meg fog tenni. A fiú nem ismeri a „félelem” szó jelentését. Ó, nem lenne esetleg jó ötlet, ha tudná a „túlélés” szó jelentését…
És nem vagyok képes megmozdítani az állkapcsom izmait.
Mind halottak vagyunk. Vagy, ami még rosszabb, mind őrizetbe kerülünk a Patrícius tetszése szerint. És ahogy azt mindnyájan tudjuk, ritkán tetszik neki valami.
És, pontosan ebben a pillanatban, Kolon főtörzsőrmester kiérdemelt egy képletes kitüntetést.
— Murok őrgyakornok! — kiáltotta — Viii-gyázz! Murok őrgyakornok, hááá-tra arc! Murok őrgyakornok, iiin-dulj!
Murok úgy vágta magát haptákba, mint a parancsolat, s az akut engedelmesség bősz arckifejezésével egyenesen előremeredt.
— Derék egy legény! — mondta elgondolkodva a Patrícius, miközben Murok mereven elmasírozott. — Folytassa, kapitány! És ugyan dorgáljon meg szigorúan minden ostoba pletykát a sárkányokról, jó?
— Igen, uram — felelte Kadar kapitány.
— Jóravaló ember.
A hintó elzörgött, a gárdisták mellette futottak.
Kadar kapitány csak halványan érzékelte, hogy mögötte a főtörzsőrmester a visszavonuló Muroknak üvöltözik, hogy álljon meg.
Gondolatokba mélyedt.
A nyomokat nézte a sárban. Előírásos pikájával, amiről tudta, hogy pontosan hét láb hosszú, megmérte őket és a köztük levő távolságot. Aztán számottevő óvatossággal követte őket befordulva a sikátor sarkán; egy kis, lelakatolt, koszkérges ajtóhoz vezettek egy faanyagraktár hátsó oldalán.
Itt valami nagyon nem stimmel, gondolta.
A nyomok a sikátorból jöttek elő, ám nem mentek oda vissza. És nem túl gyakran találunk gázlómadarakat az Ankh-ban, főleg, mert a szennyeződés szétmarná a lábuk, meg különben is, sokkal könnyebb nekik a felszínen járni.
Fölnézett. Miriád szárítókötél cikcakkozta be az ég keskeny négyszögét, olyan hatékonyan, mint valami háló.
Szóval, gondolta, valami nagy és tüzes kijött ebből a sikátorból, de nem ment bele.
És a Patríciust ez nagyon aggasztja.
Észrevett valami mást a sikátor szélén, lehajolt és fölvett egy friss, üres mogyoróhéjat.
Egyik kezéből a másikba dobálgatta, s a semmibe bámult.
Most azonnal szüksége van egy italra. De talán várnia kéne vele.
A Könyvtáros sietve négykézlábalt a szunyókáló polcok közti sötét folyosókon.
Ő birtokolta a város háztetőit. Ó, persze az orgyilkosok és a tolvajok is hasznát vehetik, de ő már rég rájött, hogy a kémények, támpillérek, vízköpők és szélkakasok erdeje kényelmes és valahogy megnyugtató alternatívája az utcáknak.
Legalábbis mostanáig.
Mulatságosnak és tanulságosnak tűnt az Őrség nyomon követése. A Gyehennába, a városi dzsungelba, amely nem tartogatott semmiféle félnivalót egy 300 fontos orangután számára. Ám most a lidércnyomás, amit látott, miközben egyik helyről a másikra lendült egy sötét sikátorban, arra késztetné, ha ember volna, hogy ne higgyen a saját szemének.
Emberszabásúként persze egyáltalán nem kételkedett a saját szemében, hanem mindig hitt neki.
Éppen most, azt szerette volna, ha egy olyan könyvre összpontosulna, ami esetleg nyomra vezetheti őt. A könyv olyan részlegben volt, amivel mostanság senki sem foglalkozott sokat; az ott levő könyvek valójában nem mágikusak. A padlót vádlón borította a por.
Por, benne lábnyomokkal.
— Úúúk? — szólalt meg a Könyvtáros a meleg homályban.
Most óvatosan haladt előre, rádöbbenve az elkerülhetetlenség érzésével, hogy a lábnyomok szemlátomást ugyanazt a célt akarják elérni, mint ő.