Befordult egy sarkon, s már ott is volt.
A részleg.
A könyvszekrény.
A polc.
A hézag.
Rengeteg szörnyű látvány akad a multiverzumban. Azonban valamiképpen az olyan lélek számára, aki hozzáhangolódott egy könyvtár kifinomult ritmusához, csak kevés borzalmasabb látvány van egy könyv hűlt helyénél.
Valaki ellopott egy könyvet.
Saját szentélye, a Kocka Kancellária, elvonultságában a Patrícius föl-lejárt. Utasítások özönét diktálta.
— És küldjön oda néhány embert, hogy lefessék a falat — mondta befejezésül.
Farkas Rossab fölvonta szemöldökét.
— Bölcs dolog az, uram? — kérdezte.
— Nem gondolja, hogy a kísérteties árnyképek fríze megjegyzésekre és találgatásokra ad okot? — fanyalgott a Patrícius.
— Nem annyira, mint a frissen festett fal A Gyehennában — felelte egykedvűen Rossab.
A Patrícius egy pillanatig tétovázott. — Van benne valami — csattant föl. — Akkor romboltassa le valakikkel.
A szoba végébe ért, sarkon perdült, s újra lépdelni kezdett. Sárkányok! Mintha nem lenne elég fontos, elég valóságos dolog az idejét lefoglalni.
— Maga hisz a sárkányokban? — tudakolta.
Rossab fejét rázta. — Nem lehetségesek, uram.
— Én is úgy hallottam — értett egyet Lord Vetinari. Odaért a szemközti falhoz és megfordult.
— Kívánja, hogy tovább vizsgálódjak az ügyben? — érdeklődött Rossab.
— Igen. Tegye meg!
— És majd gondoskodom róla, hogy az Őrség gyorsan intézkedjen — jelentette ki Rossab.
A Patrícius menetelés közben megtorpant. — Az Őrség? Az Őrség? Édes öregem, az Őrség egy csapat inkompetens egy alkoholista parancsnoksága alatt. Évekbe telt, míg sikerült ezt elérnem. Az Őrség a legutolsó dolog, amivel foglalkoznunk kell.
Egy pillanatig elgondolkozott. — Látott valaha sárkányt, Rossab? Úgy értem, egy olyan nagyot? Ó, persze, nem lehetségesek. Maga mondta.
— Valójában az egész csak mese. Babona — állította Rossab.
— Hmm — mondta a Patrícius. — És a meséknek az a lényege, persze, hogy mesések.
— Pontosan, uram.
— Mégis… — a Patrícius elhallgatott, s egy ideig csak bámult Rossabra. — Na, jó — szólt. — Rendezze el! Nem akarok semmiféle sárkányügyet. Ez az a fajta ügy, amitől a nép nyugtalankodni kezd. Vessen véget ennek!
Amikor egyedül maradt, csak állt és komoran nézett az ikervárosra. Már megint szemerkélt.
Ankh-Morpork! Százezer lélek civakodó városa! És, ahogy a Patrícius magában megjegyezte, tízszer annyi valóságos emberé. A friss eső megcsillant a tornyok és háztetők körképén, teljesen tudatlanul a hemzsegő, acsarkodó világ felől, amibe belepottyan. A szerencsésebb esők felföldi juhokra estek, vagy halkan susogtak az erdők fölött, vagy kissé vérfertőző jelleggel doboltak a tengeren. Az Ankh-Morporkra hulló eső azonban bajba jutott eső. Rettentő dolgokat csinálnak a vízzel Ankh-Morporkban. Az, hogy megisszák, csak a bajok kezdete.
A Patrícius szerette azt érezni, hogy olyan városra néz ki, amely működik. Nem valami szépséges város, nem nevezetes város, vagy jól csatornázott város, és egész biztosan nem egy építészeti szempontból kiváltságos város; még a leglelkesebb polgárok is egyetértenének azzal, hogy egy jó kilátást nyújtó magaslatról Ankh-Morpork úgy néz ki, mintha valaki fából és kőből próbálta volna elérni azt a látványt, amit normális körülmények közt az ember az éjjel is nyitvatartó fogd-és-vidd éttermek melletti járdához asszociál.
Viszont működött. Vígan sürgött-forgott, mint egy pörgettyű a katasztrófagörbe szélén. És ez, a Patrícius szilárdan hitte, azért van így, mert egyetlen csoport sem elég erős ahhoz, hogy fölborítsa. Kalmárok, tolvajok, orgyilkosok, varázslók — mind energikusan versengenek anélkül, hogy tényleg fölfognák, nincs is szükség a versengésre, és egyáltalán nem bíznak annyira egymásban, hogy leálljanak gondolkodni, mégis, ki jelölte ki a pályákat és fogja a startzászlót.
A Patrícius nem szerette a „diktátor” szót. Sértőnek érezte. Sose mondta senkinek, hogy csinálja ezt vagy azt. Erre semmi szükség, ez benne a legszebb. Életének nagy része abból állt, hogy úgy rendezze a dolgokat, hogy ez a helyzet fönnmaradjon.
Na persze, különféle csoportok törekednek megbuktatására, és ez így helyes és illő, valamint az életerős és egészséges társadalom jele. Senki sem mondhatná, hogy ebben a kérdésben ésszerűtlen álláspontot foglal el. Hát nem ő alapította ezek többségét? És ami az egészben olyan remek, az az a mód, ahogy ezek az összeesküvők csaknem minden idejüket az egymás közti veszekedéssel töltik.
Az emberi természet, a Patrícius mindig mondta, csodálatos dolog. Már ha egyszer megértetted, hogy hol vannak a mozgatórugói.
Kellemetlen előérzete volt ezzel a sárkányos üggyel kapcsolatban. Ha volt valaha olyan lény, aminek nem volt nyilvánvaló mozgatórugója, akkor az a sárkány. Ezt el kell rendezni.
A Patrícius nem hitt a szükségtelen kegyetlenségben[14]. Nem hitt az értelmetlen bosszúállásban. Ám mélyen hitt annak szükségességében, hogy a dolgokat el kell rendezni.
Furcsa módon Kadar kapitány ugyanezt gondolta. Ráébredt hogy nem tetszik neki az az ötlet, hogy egyes polgárokat, még ha A Gyehennából is, puszta keramikus árnnyá változtassanak.
És a dolog az Őrség orra előtt esett, többé-kevésbé. Mintha az Őrség nem számítana, mintha az Őrség lényegtelen részlet lenne. Ez az, ami nem hagyott neki békét.
Persze, mindez igaz. Amitől csak még rosszabb lett.
Ami még ennél is jobban fölmérgesítette, az az volt hogy megszegte a parancsokat. Eltüntette a nyomokat valóban. Ám vénséges íróasztalának legalsó fiókjában, elrejtve egy halom üres üveg alatt, lapult egy gipszöntvény. Érezte, ahogy őt nézi három rétegen keresztül.
El se tudta képzelni, mi ütött belé. És most még jobban bele fog mászni a veszélybe.
Megszemlélte a — jobb szó híján — csapatait. Korábban megkérte a rangidős párt, hogy jöjjenek civilben. Ez azt jelentette, hogy Kolon főtörzsőrmester, aki egész életében egyenruhát viselt vörös képpel és kényelmetlenül feszengett az öltönyben, amit a temetésekre szokott fölvenni. Míg ellenben Nobby…
— Azon tűnődöm, hogy elég világossá tettem-e a „civil” szó jelentését? — jegyezte meg Kadar kapitány.
— Ezt hordom munkaidőn kívül, főnök — magyarázta szemrehányóan Nobby.
— Uram — javította ki Kolon főtörzsőrmester.
— A beszédem is civilbe’ van — közölte Nobby. — Kezdeményezés, ha nem tudnád.
Kadar lassan körbesétálta a káplárt.
— És a polgári öltözéke nem jár azzal, hogy az öregasszonyok elájulnak és az utcakölykök maga után szaladnak? — tudakolta.
Nobby kényelmetlenül fészkelődött. Nem volt otthonos az iróniában.
— Nem, uram, főnök — válaszolta. — Ez a divat, ez a módi.
Nagy általánosságban ez igaz volt Ankh-ban a jelenlegi divathóbort hajlott a nagy, tollas kalpagokra, nyakfodrokra, hasított, aranysujtásos zekékre, alul kiszélesedő pantallókra és díszsarkantyús csizmákra. Az volt csak a gond, merengett Kadar, hogy a divatbolondok többségének terjedelmesebb, ezek közé az alkotórészek közé passzoló teste volt míg ellenben Nobbyról csak annyit lehet elmondani, hogy valahol ott benne kell lennie.
Lehetséges persze, hogy ez kedvező. Végtére is, abszolúte senki sem hinné el, amikor megpillantják majd őt végigsétálni az utcán, hogy ez itt az Őrség egy tagja, amint megpróbál nem feltűnőnek látszani.