Fölmerült Kadarban, hogy egyáltalán semmit sem tud a munkaidőn kívüli Nobbsról. Még arra sem tudott visszaemlékezni, hogy a fickó hol lakik. Hosszú évek óta ismeri a pasast és sose jött rá, hogy titkos magánéletében Nobbs káplár egy kissé pávakakas. Nagyon alacsony pávakakas, azt meg kell hagyni, esetleg olyan pávakakas, akit ismételten fejbe csaptak valami súlyossal, de azért tagadhatatlanul pávakakas. Ez is azt mutatja, hogy az ember sose tudhatja.
Figyelmét visszairányította a szóban forgó ügyre.
— Azt akarom, hogy maguk ketten — szólt Nobbyhoz és Kolonhoz — vegyüljenek el feltűnésmentesen, illetve a maga esetében feltűnően, Nobbs káplár, az emberek közé ma éjjel, és, ööö, figyeljenek, vajon nem tudnak-e kinyomozni bármi szokatlant. Végezzenek detektívmunkát!
— Mihez képest szokatlant? — firtatta a főtörzsőrmester.
Kadar habozott Maga sem volt teljesen biztos. — Bármi — közölte — kapóra jövőt.
— Á! — bólogatott bölcsen a főtörzsőrmester. — Kapóra jövőt. Rendbe’.
Kínos csönd támadt.
— Esetleg egyesek bizarr dolgokat láttak — fejtegette Kadar kapitány. — Vagy talán voltak tisztázatlan tűzesetek. Vagy lábnyomok. Tudják — fejezte be kétségbeesve —, sárkányra utaló jelek.
— Úgy érti, aranyhalmok, amiken előzőleg aludtak? — érdeklődött a főtörzsőrmester.
— Meg sziklához láncolt szüzek — tódította szándékosan Nobby.
— Látom már, hogy maguk szakértők — sóhajtott Kadar. — Csak kövessenek el minden maguktól telhetőt.
— Ez az elvegyülés — kérdezett rá Kolon főtörzsőrmester tapintatosan —, ez azzal jár, hogy kocsmákba kell menni, meg inni meg hasonlók, igaz?
— Egy bizonyos mértékig — felelte Kadar.
— Á! — mondta boldogan a főtörzsőrmester.
— Mértékletesen.
— Rendben, uram!
— És a saját költségükön.
— Ó!
— De mielőtt elindulnának — szólt a kapitány —, ismer valamelyikük valakit, aki esetleg tud valamit a sárkányokról? Úgy értem, eltekintve az aranyon alvástól meg a fiatal nőkkel kapcsolatos résztől.
— A varázslók biztos — adott információt önként Nobby.
— A varázslókon kívül — szögezte le határozottan Kadar. Az ember nem bízhat a varázslókban. Minden őr tudja, hogy nem lehet megbízni a varázslókban. Még rosszabbak, mint a civilek.
Kolon elgondolkozott. — Hát persze ott van Lady Juhossy — jelentette ki. — Ott lakik a Langalló sugárúton. Mocsári sárkányokat tenyészt. Tudja, azokat a kis vakarcsokat, amit sokan háziállatként tartanak?
— Ó, ő — motyogta komoran Kadar. — Azt hiszem, már láttam valahol. Ő az, akinek a hintója hátán van a „Nyihogj Vidáman, Ha Szereted a Sárkányokat” matrica?
— Az, az. Totál dilis — erősítette meg Kolon főtörzsőrmester.
— És mit akar, uram, én mit csináljak? — kérdezte Murok.
— Ööö. Magának lesz a legfontosabb feladata — vágta rá sietve Kadar. — Azt akarom, hogy itt maradjon és vigyázzon az irodára.
Murok arca lassú, hitetlenkedő vigyorba húzódott.
— Úgy érti, én maradok itt szolgálatban, uram? — repesett.
— Egy bizonyos értelemben — válaszolta Kadar. — De nem kap engedélyt, hogy bárkit is letartóztasson, értette? — fűzte hozzá villámgyorsan.
— Még akkor sem, ha megszegik a törvényt, uram?
— Még akkor sem. Csak jegyezze föl!
— Akkor majd a könyvem fogom olvasni — törődött bele Murok. — És kitisztítom a sisakom.
— Rendes fiú — nyugtázta a kapitány. Ez elég biztonságos kell legyen, gondolta. Soha senki nem jön ide, még egy kutya elveszését bejelenteni se. Soha senkinek nem jut eszébe az Őrség. Ahhoz, hogy az Őrséghez fordulj segítségért, gondolta keserűen, ugyancsak tájékozatlannak kell lenned.
A Langalló sugárút Ankh egyik széles, fák szegélyezte és hihetetlenül előkelő részén volt, elég magasan a folyó fölött ahhoz, hogy távol legyen annak mindent átható bűzétől. A Langalló sugárúton lakók régi gazdagok voltak, ami elvileg sokkal jobb, mint az új gazdagság, bár Kadar kapitánynak sosem volt egyikből se annyija, hogy fölismerje a különbséget. A Langalló sugárúton lakóknak saját testőreik voltak. A Langalló sugárúton lakókról azt beszélik, olyan tartózkodóak, hogy még az istenekkel se állnak szóba. Ez enyhe rágalom. Igenis, szóba állnak az istenekkel, amennyiben azok jó családból származó, jóravaló istenek.
Lady Juhossy házát nem volt nehéz megtalálni. Egy kiszögellésen magasodott, amely a város pazar látképét kínálta, már ha ez az elképzelésed a kellemes időtöltésről. A kapuoszlopokon kősárkányok álltak és a kertnek elhanyagolt, elburjánzott kinézete volt. Rég halott Juhossyak szobrai meredeztek elő a növényzetből. Legtöbbjük kardot markolt és nyakig elborította a repkény.
Kadar érezte, hogy mindez nem azért van így, mert a kert tulajdonosa túl szegény, hogy bármit is tegyen, hanem inkább, mert a kert tulajdonosa azt gondolja, hogy az ősöknél számos fontosabb dolog akad, ami rendkívül szokatlan nézőpontnak számít egy arisztokrata esetében.
Valamint szemlátomást azt is gondolta az illető, hogy a karbantartásnál is akadnak sokkal fontosabb dolgok. Amikor a kapitány megnyomta magának az amúgy meglehetősen kellemes háznak csöngőjét, a virágzó rododendronerdő közepén, a homlokzatról több vakolatdarab hullott alá.
Úgy tűnt, ez minden eredmény, kivéve, hogy a ház háta mögött valami elkezdett vonyítani. Valami izé.
Újra rákezdett az eső. Egy idő múlva Kadar ráérzett helyzete méltóságára és óvatosan megkerülte a ház sarkát, jó messze a faltól, arra az esetre, ha megint lepottyanna valami.
Elért egy súlyos fafalba vágott súlyos faajtóhoz.
A hely többi részének általános rozogaságával ellentétben, meglehetősen újnak és roppant szilárdnak tűnt.
Bekopogott. Ez a süvítő zajok újabb sortűzét keltette.
Az ajtó kitárult. Valami szörnyűség tornyosult fölé.
— Á, jóember! Tud valamit a párzásról? — harsogta.
Az Őrház néma volt és meleg. Murok a homokóra susogását hallgatta és a mellvértjének tükörfényesre csiszolására összpontosított. Az évszázados patina föladta vidor támadása hatására. Mostanra csillogott.
Az ember tudja, hol áll, egy csillogó mellvérttel. A város furcsasága, ahol ilyen sok a törvény és a nép eltökélten fütyül rájuk, túl sok volt számára. Ám egy fényes mellvért az egy jól kifényesített mellvért.
Nyílt az ajtó. Murok átkukucskált az ősöreg íróasztal fölött. Nem volt ott senki.
Néhány újabb buzgó dörgöléssel próbálkozott.
Annak bizonytalan nesze hallatszott, amikor valakinek elege van a várakozásból. Két bíbor kézköröm ragadta meg az asztal szélét és a Könyvtáros arca lassan emelkedett a fiú látószögébe, akár egy kora reggeli kókuszdió.
— Úúúk! — mondta.
Murok csak bámult. Gondosan elmagyarázták neki, hogy, a látszat ellenére, az állatvilágot kormányzó törvények nem vonatkoznak a Könyvtárosra. Másrészt, magát a Könyvtárost sosem érdekelte különösebben az emberi világot irányító törvények iránti engedelmesség sem. Ő egyike azoknak az apró rendellenességeknek, amiket az embernek jobb megkerülni.