— Helló! — szólt Murok tétován. („Ne szólítsd ’fiúnak’, vagy ne veregesd meg a vállát, attól mindig földühödik!”)
— Úúúk.
A Könyvtáros megböködte az asztalt hosszú, sokízű ujjával.
— Mi?
— Úúúk.
— Tessék?
A Könyvtárosnak forgott a szeme. Furcsa, gondolta, hogy az úgynevezett intelligens kutyáknak, lovaknak és delfineknek sosem okozott gondot, hogy jelezzék az embereknek a pillanat lényeges híreit, például, hogy három gyerek elveszett a bányában, vagy a vonat mindjárt arra a vágányra fut, ami az elsodort hídhoz visz vagy valami hasonló, míg ő, csupán egy marék kromoszómányira a mellényhordástól, nagyon nehéznek találja, hogy rávegye az átlagembert, hogy jöjjön már be az esőről. Némelyekkel egyszerűen nem lehet beszélni.
— Úúúk! — mondta és hívogatóan intett.
— Nem hagyhatom itt az irodát — közölte Murok. — Parancsom van rá.
A Könyvtáros fölső ajka fölhúzódott, akár egy redőny.
— Ez mosolygás? — érdeklődött Murok. A Könyvtáros megrázta a fejét.
— Csak nem követett el valaki bűntényt, nem, ugye? — tudakolta Murok.
— Úúúk.
— Súlyos bűntényt?
— Úúúk.
— Mint a gyilkosság?
— Ííík.
— Rosszabb, mint a gyilkosság?
— Ííík! — A Könyvtáros odanégykézlábalt az ajtóhoz, és sürgetőleg föl-le szökdécselt.
Murok nagyot nyelt. A parancs az parancs, igen, de ez valami más. Ennek a városnak népe bármire képes.
Fölcsatolta a mellvértjét, fejébe nyomta csillogó-villogó sisakját, és az ajtó felé lépdelt.
Aztán eszébe jutott a felelőssége. Visszament az íróasztalhoz, talált egy papírcetlit, és gondosan leírta. — El Harcolni a Bűnözés Ellen. Kérem Jöjön úlyra későb. Kösönöm.
Csak aztán lépett ki az utcára, patina és félelem nélkül.
A Legfőbb Nagymester fölemelte karját.
— Hittestvéreim — szólt —, kezdjük…
Olyan könnyű. Csak annyit kell tennie, hogy a Hittestvéreknek oly bőven jutott féltékenység és meghunyászkodó neheztelés hatalmas, ragályos tárolóját megfelelő csatornába terelje, hasznosítsa rémes, evilági kellemetlenségük, amelynek nagyobb az ereje, mint az ordító gonoszságnak, s aztán saját tudatával kinyúljon…
…arra a helyre, ahová a sárkányok elmentek.
Kadar azon kapta magát, hogy megragadták a karját és beráncigálták. A súlyos ajtó határozott kattanással zárult be mögötte.
— Ankh-i III. Lord Örömhegyi Tarkapikkely Karomdöfről van szó — közölte az óriási és félelmetes páncélt viselő jelenés. — Tudja, tényleg nem hiszem, hogy képes lenne megfelelni az elvárásoknak.
— Nem képes? — rebegte Kadar, hátrálóban.
— Valójában, ugyebár, kettő kell hozzá.
— Kettő, hát persze — suttogta Kadar, s lapockái megpróbálták átfúrni maguk a kerítésen.
— Megtenné ezt a szívességet? — harsogta a jelenség.
— Mi?
— Ó, ne legyen már olyan finnyás, ember! Csak föl kell őt segítse a levegőbe. Rám vár a dolog kényes része. Tudom, hogy kegyetlenség, de ha nem sikerült neki ma éjjel, akkor jön a nyissz-nyissz. Tudja, a legalkalmasabbak fennmaradása meg minden.
Kadar kapitánynak sikerült megemberelnie magát. Nyilvánvaló, hogy valami szexmániás gyilkosjelöltnő jelenlétében van, amennyire a fura, dudoros ruhadarabok lehetővé teszik az illető nemének meghatározását. Ha mégsem nő, akkor az utalás, hogy „rám vár a dolog kényes része” olyan gondolatképek előbukkanásához vezet, amelyek a jövőben hosszasan fogják kísérteni. Azt tudta, hogy a gazdagok másképp csinálják a dolgokat, de ez azért túlzás.
— Asszonyom — szólalt meg fagyosan —, én az Őrség tisztje vagyok és figyelmeztetnem kell magát, hogy a maga által javasolt tevékenység áthágja a város törvényeit… — valamint többet a prűdebb istenekéi közül is, tette hozzá magában — …és azt kell tanácsoljam, hogy azonnal és bántatlanul bocsássa szabadon őlordságát…
Az alak döbbenten bámult rá.
— Miért? — kérdezte. — Az én tetves sárkányom!
— Még egy italt, Nobby nem-káplár? — érdeklődött Kolon főtörzsőrmester ingadozva.
— Nem bánnám, ha kapnék, Kolon nem-főtörzsőrmester — válaszolta Nobby.
Komolyan vették a feltűnés kerülését. Ami kizárta a legtöbb kocsmát a folyó morporki partján, ahol ugyancsak közismertek voltak. Most épp egy igen elegáns bárban tartózkodtak Ankh belvárosában, ahol olyan feltűnésmentesek voltak, amennyire csak telt tőlük. A többi vendég azt gondolta, hogy ezek ketten valamiféle kabaré.
— Gondolkoztam — jelentette be Kolon főtörzs.
— Mi?
— Ha vennénk egy-két üveggel, hazamehetnénk és akkor tényleg feltűnésmentesek lennénk.
Nobby ezt alaposan megfontolta.
— De azt mondta, hogy tartsuk nyitva a fülünk — tiltakozott. — Nekünk elvileg ki kellene, tudod, amit mondott, nyomozni valamit.
— Azt megtehetjük az én házamba’ is — felelte Kolon főtörzs. — Egész éjjel hallgatózhatnánk, nagyon keményen.
— Ez jó ötlet — mondta Nobby. Valójában egyre jobban hangzott, minél inkább fontolgatta.
— De először — jelentette ki —, látogatást kell tennem.
Kitámolyogtak a kocsma mögötti sikátorba. Odafönn telihold világított, ám néhány felhőfoszlány lebegett el előtte. Kettősük feltűnésmentesen egymásba botlott a sötétségben.
— Te vagy az, Kolon detektor-főtörzsőrmester? — kérdezte Nobby.
— Éna! És most, ki tudod deríteni, hol van az árnyékszék ajtaja, Nobbs detektorkáplár? Alacsony, rossz megjelenésű, sötét ajtót keresünk, ahahaha.
Kétszer csörömpölés hallatszott, majd elfojtott káromkodás hangzott föl Nobby ajkáról, amint átbotorkált a sikátoron, ezt nyivákolás követte, amikor Ankh-Morpork kiterjedt macskanépességének egyik vad tagja elmenekült a káplár lába közt.
— Ki szeret téged, cicamica? — súgta Nobby a bajsza alatt.
— Hát akkor, első a szükség — jegyezte meg Kolon főtörzs, és szembefordult egy alkalmatos sarokkal.
Magánmerengését a káplár dörmögése szakította félbe.
— Ott van, főtörzs?
— Neked, Nobby fiam, detektor-főtörzsőrmester úr — intette kedélyesen Kolon főtörzs.
Nobby hangszíne sürgető volt s hirtelen nagyon józan. — Ne hülyéskedjen, főtörzs, épp most láttam elrepülni egy sárkányt fölöttünk!
— Láttam már sármányt — állította Kolon főtörzsőrmester, halk csuklások közepette. — És láttam már ármányt. Meg úgyszintén párkányt. De még sose nem láttam sárkányt.
— Dehogynem láttál, te barom! — vágta rá sürgetően Nobby. — Figyelj, nem szórakozok! Olyan nagy szárnyak voltak rajta, mint, mint, mint a piszok nagy szárnyak!
Kolon főtörzsőrmester fenségesen megfordult. A káplár arca annyira elsápadt, hogy jól látszott a sötétben.
— Szavamra, főtörzs!
Kolon főtörzsőrmester tekintetét a nedves ég és az esőmosta hold felé fordította.
— Rendbe’ — mondta —, akkor mutasd meg!
A háta mögött sikló nesz hallatszott, és két tetőcserép zúzódott szét az utcán.
Megfordult. És ott, fönt a tetőn, volt a sárkány.
— Sárkány van a tetőn! — jódlizta. — Nobby, egy sárkány van a tetőn! Mit tegyek, Nobby? Sárkány van a tetőn! Pont engemet néz, Nobby!