— Kezdetnek, mondjuk, begombolhatnád a gatyád — javasolta Nobby a legközelebbi fal mögül.
Lady Juhossy, védőruházatának számos rétegétől megfosztva is, még mindig hatalmasan nagy volt. Kadar tudta, hogy a barbár tengelyföldi nép egyes mondái nagydarab, láncinges, páncélmelltartós, igáslovon ülő hajadonokról szólnak, akik lecsapnak a csatamezőkre és elviszik a halott harcosokat a dicsőséges, dáridózó túlvilágra, miközben kellemes mezzoszoprán hangon énekelnek. Lady Juhossy lehetett volna közülük az egyik. Sőt, vezethette volna őket. Elvihetett volna egy egész zászlóaljat. Amikor megszólalt, minden szó derekas hátbavágás volt és a legjobb családból valók arisztokratikus önbizalmától zengett. Csak pusztán a magánhangzók tíkfát hasogathattak volna.
Kadar rongyos ősei hozzá voltak szokva az ilyen hangokhoz, általában harci ménen ülő, nehéz fegyverzetű népség használta, amikor azt mondta nekik, „hát nem lenne átkozottul jó ötlet, tudjátok, ha rárontanátok az ellenre és könnyedén elintéznétek őket”. A lába folyton vigyázzba akart állni.
Az őstörténet fiai imádták volna Lady Juhossyt, és évezredekkel korábban, döbbenetes módon, sikerült is nekik élethű szobrokat faragniuk róla. A nő gesztenyebarna hajtömegéről Kadar később megtudta, hogy paróka. Senki olyan, akinek sok dolga akad a sárkányokkal, nem képes hosszasan megőrizni a haját.
Valamint egy sárkány trónolt a vállán. Chirmi Vince Karomdöf Csudafajta néven lett bemutatva, barátainak csak Vinny, és úgy tűnt, hogy jelentős mértékben hozzájárul a házat átható szokatlan vegyi bűzhöz. Ez a szag mindent átitatott. Még a kiadós tortaszelet, amit a méltóságos asszony odakínált neki, is ilyen ízű volt.
— Az, ööö, a vállán… olyan… nagyon jópofának látszik — mondta a kapitány, elkeseredetten próbálva beszélgetést kezdeményezni.
— Badarság! — felelte a méltóságos asszony. — Csak épp betanítom, mert a vállonülőkért kétszer annyit fizetnek.
Kadar azt mormolta, hogy néhanap látott társasági hölgyeket vállukon kis, tarka sárkánnyal, és azt gondolta, hogy olyan, ööö, jópofák.
— Ó, jópofán hangzik — közölte a nő. — Megengedem. Aztán rájönnek, hogy ez kormos égési sebekkel, leperzselt hajjal és a hátukon végig csupa szarral jár. Meg azok a karmok is bevájnak a húsodba. És aztán azt gondolják, hogy a kiskedvenc kezd túl nagyra nőni meg bűzlik, s azon kapod magad, hogy a következő dolog vagy a Morporki Napfény Menedék Elveszett Sárkányoknak, vagy a jó öreg hórukk a folyóba, kötéllel a nyakad körül, szegény kis nyamvadékok. — Leült, s elrendezte maga körül szoknyáját, mely vitorlául szolgálhatott volna egy kisebbfajta flottának. — Na, akkor. Kadar kapitány, ugyebár?
Kadar tanácstalan volt. Réges-rég halott Juhossyak bámultak le rá magasan az árnyékba borult falakon lógó díszes keretekből. Az arcképek között, körött és alatt függtek a fegyverek, melyeket föltehetőleg ezen ősök használtak, s kinézetük alapján elmondhatjuk, hogy jócskán és gyakran használtak. Páncélruhák álltak behorpadt sorokban a falak mentén. Kénytelen volt észrevenni, hogy elég sokon közülük volt egy-két nagyobbacska lyuk. A mennyezet molyrágta lobogók kifakult tobzódása. Az embernek nem kellett törvényszéki vizsgálat, hogy tudja, Lady Juhossy elődei sosem húzódoztak a harctól.
Igazából döbbenetesnek tűnt, hogy a nő képes olyan békés tevékenységre, mint egy csésze tea megivása.
— Az őseim — mondta Lady Juhossy, megbabonázott pillantását követve. — Tudja, az utóbbi ezer évben egyetlen Juhossy sem halt meg az ágyában.
— Valóban, asszonyom?
— A családi büszkeség forrása.
— Igen, asszonyom.
— Bár persze elég sok közülük más emberek ágyában halt meg.
Kadar kapitány csészéje megcsörrent a csészealjon. — Igen, asszonyom — értett egyet.
— A kapitányi olyan fess rang, mindig úgy gondoltam. — Ragyogó, törékeny mosollyal ajándékozta meg. — Úgy értem, az ezredesek és így tovább mindig olyan nagyképűek, az őrnagyok dagályosak, az ember mindig úgy érzi, hogy van valami élvezetesen veszedelmes a kapitányokkal kapcsolatban. Mi is volt az, amit meg akart mutatni nekem?
Kadar úgy szorongatta csomagját, mint egy erényövet.
— Arra lennék kíváncsi — hebegte —, hogy milyen nagyok a mocsári… ööö… — elhallgatott. Valami borzasztó történt alsóbb régióiban.
Lady Juhossy követte pillantását. — Ó, ne is törődjék vele — utasította vidáman. — Üssön rá egy párnával, ha zavarja magát!
Egy piciny, idősecske sárkány mászott elő a széke alól s dugta pofáját Kadar ölébe. Megindítóan nézett föl rá nagy, barna szemével és szelíden folydogált szájából valami erősen maró, a férfi érzése szerint egyenest a térdére. És az állat úgy bűzlött, mint az abroncs a savfürdő körül.
— Ez itt Első Mabelin Harmatcsepp Karomdöf — mutatta be a méltóságos asszony. — Bajnok és bajnokok nemzője. Már nincs benne semmi tűz, a szegény, csacska öregben. Szereti, ha a pocakját dörgölik.
Kadar lopva gonoszul rángatózó mozdulatokat tett, hogy a vén sárkányt elűzze. Az gyászosan pislogott rá reumás szemével, s fölhúzta szája sarkát, előtárva a koromfeketítette fogak sövényét.
— Csak lökje le, ha alkalmatlan magának! — vetette oda vígan Lady Juhossy. — Na akkor, mit is akart kérdezni?
— Arra lennék kíváncsi, hogy milyen nagyra nőnek meg a mocsári sárkányok? — kérdezte Kadar, megkísérelve helyzetet változtatni. Halk morgás hallatszott.
— Följött egész ide azért, hogy ezt megkérdezze tőlem? Nos… Úgy emlékszem, hogy ankh-i Tarkaszív Karomdöf tizennégy öregujj magasságot ért el lábujjtól bugolyáig — merengett Lady Juhossy.
— Ööö…
— Körülbelül három láb hat hüvelyk — tette hozzá a nő kedvesen.
— Ennél nem nagyobb? — tudakolta Kadar reménykedve. Az ölében az agg sárkány elkezdett halkan horkolni.
— Á, dehogy! Valójában egy kissé torzszülöttnek számított már ő is. Többnyire nem nőnek nagyobbra nyolc öregujjnyinál.
Kadar kapitány ajka hangtalanul mozgott a sietős számolgatástól. — Két láb? — reszkírozta meg.
— Bravó! Na persze, csak a gúnárok. A tojók valamivel kisebbek.
Kadar kapitánynak nem állt szándékában föladni. — A gúnár az a hím sárkány? — érdeklődött.
— Csak kétéves kora után — jelentette ki diadalmasan Lady Juhossy. — Nyolc hónapos koráig bakfitty, aztán kakas, míg tizennégy hónapos nem lesz, utána ponc…
Kadar kapitány megigézve ült, ette a rettenetes tortát, nadrágja fokozatosan oldódott, miközben az információáradat átcsapott fölötte; hogyan küzdenek a hímek lángjukkal, ám a tojásrakás idején csak a tojók[15] okádnak tüzet az összetett bélgázok meggyullasztásával, hogy kiköltsék a tojásokat, amiknek ilyen ádáz hőmérsékletre van szüksége, miközben a hímek tűzifát gyűjtögetnek; a mocsári sárkányok csoportját süppedéknek vagy feszélynek nevezik; egy nőstény képes akár három, egyenként négy tojásból álló fészekaljat rakni évenként, amiknek nagyobb része összetörik, amikor a szórakozott hímek rájuk taposnak; és hogy a sárkányok mindkét neme igen kevéssé érdeklődik a másik iránt, vagyis inkább bármi iránt, eltekintve a tűzifától, kivéve úgy kéthavonta egyszer, amikor olyan céltudatossá válnak, mint egy golyószóró.