Képtelen volt megakadályozni, hogy — nyaktól bokáig acéllemezekkel borított bőrpáncélba bújtatva — az asszony kivezesse hátulra a tenyésztelepre és a hosszú, alacsony épületbe kalauzolja, ahonnan korábban a süvöltözés hallatszott.
Borzalmas volt a meleg, de nem annyira, mint a szagkoktél. Céltalanul bóklászott az egyik fémszegélyű óltól a másikig, miközben apró, körte alakú, nyivákoló szörnyűségeket mutattak be neki, mint „Holdgaras Marcipanna Hercegnő, aki épp várandós” meg „Második Holdfátyol Karomdöf, aki tavaly Pszeudopoliszban a Tenyészet Legjobbja lett”. Halványzöld lángsugarak célozták meg a térdét.
Sok bokszra tűztek föl szalagcsokrokat és okleveleket.
— És ez itt, sajnos, Jófiú Cucc Tollaskő Chirmből — folytatta könyörtelenül Lady Juhossy.
Kadar kissé megroggyanva meredt át a megperzselt korlát fölött a padló közepén összegömbölyödött pöttöm lényre. Ugyanazt a hasonlatosságot mutatta a többihez, amit Nobby az átlagos emberhez. Valami a származásában ellátta őt olyan szemöldökkel, ami kábé akkora volt, mint tömpe szárnya, ami sosem lesz képes arra, hogy fönntartsa őt a levegőben. A fejének is furcsa formája volt, mint egy hangyászé. Orrlyuka akár a sugárhajtómű szívókája. Ha valaha sikerülne neki a levegőbe emelkednie, ezek olyan koloncok lesznek, mint az ikerejtőernyő.
Viszont némán is a legintelligensebb pillantást vetette Kadar kapitányra, amit az valaha is látott bármilyen állattól, beleértve Nobbs káplárt.
— Megesik — közölte Lady Juhossy szomorúan. — Tudja, az egész a génekre megy vissza.
— Igen? — mondta Kadar. Valahogy úgy tűnt, hogy a lény mindazt az erőt, amit testvérei lángokra és zajokra vesztegetnek, belesűríti egy hőlándzsaszerű tekintetbe. A férfinak akaratlanul eszébe jutott, mennyire szeretett volna egy kutyakölyköt kisfiúkorában. Na persze, az egész család éhezett — bármi, amin hús volt, jól jött volna.
Hallotta, ahogy a sárkányos nő így szóclass="underline" — Az ember megpróbálja kitenyészteni az erős lángot, a pikkelyvastagságot, a megfelelő színt és így tovább. De bele kell törődnünk, ha egyik-másik néha csak a böllérkésre jó.
A pöttöm sárkány olyan pillantást irányított Kadarra, ami garantáltan elnyerte volna a „A Sárkánynak, amit a Bírák Leginkább Szeretnének Hazavinni, és Hordozható Gázöngyújtóként Használni” díjat.
Csak a böllérkésre jó, gondolta Kadar. Nem volt biztos abban, hogy ez pontosan mit is jelent, de meg mert volna kockáztatni némi jó szimatú találgatást. Olyasminek hangzott, amit akkor kapsz, ha már mindent, aminek bármi értéke van, kivontak belőle. Mint az Őrség, gondolta. Mindegyikük csak a böllérkésre jó. És pont, mint ő maga. Ez az élettörténete.
— Ennyit Természet anyánkról — jegyezte meg a méltóságos asszony. — Na persze, álmomban se jutna eszembe, hogy továbbtenyésszem, bár amúgy se lenne rá képes.
— Miért nem? — tudakolta Kadar.
— Mert a sárkányoknak a levegőben kell párosodnia és ezekkel a szárnyakkal sosem lesz képes repülni, sajnos. Természetesen nagyon fogom sajnálni, ha elveszítem ezt a vérvonalat. Brenda Rodley Fábaharap Fényespikkelye nemzette. Ismeri Brendát?
— Ööö, nem — válaszolta Kadar. Lady Juhossy egyike volt azoknak az embereknek, akik föltételezik, hogy mindenki más is ismeri azokat, akiket ő ismer.
— Elbűvölő asszony. Na, mindegy, ennek a vacaknak az összes testvére nagyon szépen fejlődik.
Szegény kis vakarcs, gondolta Kadar. Ennyit Természet anyánkról dióhéjban. Mindig a pakli aljáról osztja a lapokat.
Nem csoda, hogy anyának hívjuk…
— Azt mondta, hogy meg akar mutatni valamit — emlékeztette Lady Juhossy.
Kadar szótlanul odanyújtotta a csomagot. Az asszony kibújtatta kezét a nehéz kesztyűből és kibontotta.
— Egy lábnyom gipszöntvénye — állította merészen. — Ugye?
— Nem emlékezteti magát valamire? — érdeklődött Kadar.
— Lehetne valami gázlómadáré.
— Ó! — Kadar elszontyolodott.
Lady Juhossy nevetett. — Vagy egy tényleg nagy sárkányé. Múzeumból szerezte, igaz?
— Nem. Az utcán csináltam ma reggel.
— Mi? Valaki meg akarta tréfálni magát, édes öregem!
— Ööö. Akadt ott, ööö, közvetett bizonyíték is.
Elmesélte neki. A nő rámeredt.
— Draco nobilis — nyögte ki elfulladt hangon.
— Tessék? — értetlenkedett Kadar.
— Draco nobilis. Szemben ezekkel a fickókkal… — intett a süvöltöző gyíkok összetömörült sorai irányába —, a Draco vulgarisszal, ezzel az egész bandával. De tudja, az igazán nagyok elmentek. Ez tényleg képtelenség. Nincs erre semmiféle lehetőség. Mind eltűntek. Gyönyörű jószágok voltak. Tonnákat nyomtak. A létezett legnagyobb repülőszerzetek. Senki sem tudja, hogyan csinálták.
És akkor rádöbbentek.
Hirtelen teljes csönd támadt.
Végig a bokszok sorain a sárkányok fénylő és éber szemmel hallgattak. Mindegyik a tetőre meredt.
Murok körülnézett. Polcok nyúltak messze, minden irányba. Azokon a polcokon, könyvek. Megfontoltan találgatott egyet.
— Ez itt a Könyvtár, nem igaz? — kérdezte.
A Könyvtáros továbbra is gyöngéden, ám határozottan markolta a fiú kezét és vezette folyosók útvesztőjében.
— Van valahol egy tetem? — faggatta Murok. Lennie kell. Rosszabb, mint egy gyilkosság! Holttest a könyvtárszobában. Ez akármihez vezethet.
Az emberszabású végül abbahagyta a menetelést egy polc előtt, ami, úgy látszott, semmiben sem különbözik a többi száztól. Némelyik könyvet megláncolták. Volt ott egy rés. A Könyvtáros rámutatott.
— Úúúk.
— Hát és mi van vele? Csak egy lyuk, ahol könyvnek kéne lennie.
— Úúúk.
— Elvittek egy könyvet. Elvittek egy könyvet? Kihívta az Őrséget — húzta ki magát Murok büszkén —, mert valaki elvitt egy könyvet? Azt gondolja, hogy ez rosszabb a gyilkosságnál?
A Könyvtáros azt a fajta pillantást vetette rá, amit mások azoknak tartogatnak, akik olyasmit kérdeznek „És mi rossz van a népirtásban?”
— Ez gyakorlatilag büntetőjogba ütköző cselekmény, az Őrség idejének fecsérlése — jelentette ki Murok. — Miért nem mondja el a varázslófejeseknek, vagy akárkik is legyenek?
— Úúúk. — A Könyvtáros jelezte néhány meglepően takarékos gesztussal, hogy a legtöbb varázsló két kézzel se találná saját ülepét.
— Hát nem értem, mit tehetnénk ebben az ügyben — közölte Murok. — Hogy hívják a könyvet?
A Könyvtáros megvakarta a fejét. Ez nehéz ügy lesz. Szembefordult Murokkal, összetette bőrkesztyűs kezét, aztán szétnyitotta.
— Tudom, hogy könyv. Mi a neve?
A Könyvtáros sóhajtott, és föltartotta egyik kezét.
— Négy szó? — találgatott Murok. — Első szó. — Az antropoid összecsippentett két ráncos ujjat — Kicsike szó? Egy. A. M…
— Úúúk!
— A? A. Második szó… harmadik szó? Kicsike szó. Egy? A? Be? Ki? Meg? Fe… Meg? A valami Meg valami. Negyedik szó. Mi? Ó! Első rész. Ujj? Int? Erre? Felém? Ide hozzám. Hagyjam ki. Kisebb szó… Ide. Ide! Második rész. Kicsi. Nagyon kicsi szó. Egy. A. Meg. És. És!
Az orangután morgott és drámaian megcibálta egyik nagy, szőrös fülét.