— Még csak nem is sejtem — felelte elhalóan Kadar.
— Úgy hívják, A Sárkányok Megidézése!
— Úúúk — erősítette meg a Könyvtáros.
— Ó? És miről szól? — tudakolta Kadar. A Könyvtáros a szemét forgatta.
— Arról, hogy miként kell sárkányokat megidézni. Varázslattal!
— Úúúk.
— És az törvénybe ütközik, bizony! — közölte boldogan Murok. — Vadállatias Teremtmények Szabadon Engedése az Utcán ellentétben a Fenevadak (Nyilvános…
Kadar fölnyögött. Ez varázslókat jelent. Az ember másba sem botolhat csakis bajba, a varázslókkal.
— Föltételezem — mondta —, hogy nem akad másik példány ebből a könyvből a környéken, ugye?
— Úúúk — rázta fejét a Könyvtáros.
— És maga történetesen nem tudja, hogy mi áll benne, ugye? — sóhajtott Kadar. — Mi? Ó! Négy szó — fáradtan bólintott. — Első szó. Úgy hangzik, mint a. Esik. Rogy, fogy, hogy… Hogy. Második szó. Kis szó. El, fel, kell… Kell. Igen, értettem, de úgy értem, a részleteket? Nem. Értem.
— Most mit fogunk csinálni, uram? — kérdezte aggódva Murok.
— Valahol odakint van — zengte Nobby. — Bebújt föld alatti vackába, mondjuk, a nappal idejére. Összetekeredett titkos búvóhelyén, egy nagy rakás arany tetején, ősi hüllőálmokat álmodik az idők hajnaláról, várja az éjszaka rejtélyes függönyét, amikor mesmeg kiruccan… — tétovázott és elhallgatott. — Miér’ néz mindenki így rám?
— Nagyon költői — állította Murok.
— Hát, azt mindenki tuggya, hogy az igazi, régi sárkányok töméntelen aranyon szoktak aludni — nyilatkozta Nobby. — Közismert népi hiedelem.
Kadar kifejezéstelenül bámult a közeljövőbe. Noha Nobby hitvány egy alak, azt is jól jelzi, mi járhat az átlagpolgár fejében. Használni lehetne afféle laboratóriumi patkányként, ami előrejelzi, mi fog történni legközelebb.
— Arra számítok, hogy tényleg szeretnéd kitalálni, hol lehet az a sárkánykincs, ugye? — kérdezte Kadar kísérletképpen.
Nobby még a szokásosnál is ravaszabbnak látszott. — Hát, kap’tány uram, már gondoltam arra, hogy kicsit körülnézek. Tudja. Amikor nem vagyok szolgálatban, persze — tette hozzá erényesen.
— Ó, egek! — mondta Kadar kapitány.
Fölemelte az üres üveget, és rendkívüli gondossággal visszahelyezte a fiókba.
A Megvilágosult Hittestvérek idegesek voltak. Valamiféle félelem sistergett hittestvértől hittestvérig. Annak a félelme, aki miután vidáman kísérletezett a puskapor kiöntésével és a golyó elfojtásával, rájött, hogy a ravasz meghúzása borzasztó durranással jár és hamarosan valakinek föl kell bukkannia, hogy megnézze, ki csap ekkora lármát.
A Legfőbb Nagymester azonban tudta, hogy a markában tartja őket. Birkák és balekok, birkák és balekok. Mivel nem nagyon tudnának annál rosszabbat elkövetni, mint amit már megtettek, ennyi erővel akár folytathatják is és egye fene a világot, és tettethetik, hogy egész idő alatt így is akarták. Ó, a dolog szépsége…
Csak Vakoló Testvér volt valóban boldog.
— Legyen ez intő példa minden elnyomó zöldséges számára! — harsogta folyton.
— Igen, ööö — mondta Portás Testvér. — Csak, az az izé, hogy, ugye, nincs arra semmi esély, hogy valahogy véletlenül ide idézzük a sárkányt?
— Én, azaz mi, teljesen ellenőrzésünk alatt tartjuk — jelentette ki simán a Legfőbb Nagymester. — A hatalom a miénk. Biztosíthatlak.
A Hittestvérek kissé fölvidultak.
— És most — folytatta a Legfőbb Nagymester —, itt a király ügye.
A Hittestvérek ünnepélyesen néztek, kivéve Vakoló Testvért.
— Hát akkor, már rá is találtunk? — kérdezte. — Micsoda mázli!
— Te sose figyelsz, mi? — vakkantotta Őrtorony Testvér. — Az egész el lett magyarázva múlt héten, mi nem kezdünk bárkit is keresgélni, mi királyt csinálunk.
— Azt hittem, hogy a fickónak elő kell kerülni. A végzet mián.
Őrtorony Testvér vihogott. — Majd valahogy megsegítjük a Végzetet egy kicsit.
A Legfőbb Nagymester somolygott köntöse mélyén. Döbbenetes, ez az egész misztika ügylet. Mondasz nekik egy hazugságot, és amikor már nincs rá többet szükséged, mondasz egy másikat és közlöd velük, hogy előreléptek a bölcsesség felé vivő úton. Akkor ahelyett, hogy körberöhögnének, még lelkesebben követnek téged, remélve, hogy a rengeteg hazugság mélyén meg fogják találni az igazságot. És lépésről lépésre elfogadják az elfogadhatatlant. Döbbenetes.
— Kénköves pokol, ez aztán okos! — jelentette ki Portás Testvér. — Hát akkor, hogy fogjuk azt csinálni?
— Figyelj, a Legfőbb Nagymester megmondta, mit csináljunk, találunk valami jóképű legényt, aki remekül tud engedelmeskedni a parancsoknak, megöli a sárkányt és máris Bob a bácsikád. Sima ügy. Sokkal intelligensebb, mint várni az úgynevezett valódi királyra.
— De… — Vakoló Testvér elmélyülni látszott az agytevékenység erőfeszítésében —, ha mink irányítjuk a sárkányt, és mink igenis irányítjuk a sárkányt, igaz? Akkor nincs szükségünk senkire, hogy megölje, csak abbahagyjuk a megidézését és mindenki boldog lesz, igaz?
— Ó, persze — mondta Őrtorony Testvér undokul. — Már látom is, hogy lesz, te nem? Csak előlépünk és aszongyuk „Hello, nem fogjuk többet felgyújtani a házatok, hát nem vagyunk kedvesek”? Pont az a lényeg az egészbe’ a királlyal, hogy ő lesz egy, afféle…
— Tagadhatatlanul hathatós és romantikus jelképe az abszolút tekintélynek — szúrta közbe zökkenőmentesen a Legfőbb Nagymester.
— Az az — értett egyet Őrtorony Testvér. — Hathatós tekintély.
— Ó, már értem — állította Vakoló Testvér. — Rendbe’. Oké. Ez lesz majd a király.
— Úgy van — erősítette meg Őrtorony Testvér.
— Senki se fog vitatkozni egy hathatós tekintéllyel, ugye?
— Pontosan — felelte Őrtorony Testvér.
— Hát tényleg mázli, hogy pont most találtuk meg a valódi királyt — bólogatott Vakoló Testvér. — Egy a millióhoz az esélye, de igazán.
— Nem találtuk meg az igazi királyt. Nincs szükségünk az igazi királyra — jelentette ki fáradtan a Legfőbb Nagymester. — Utoljára mondom! Csak kerestem magunknak egy sokat ígérő legényt, aki jól néz ki koronával és tudja, hogyan suhogtasson egy kardot. És most figyeljetek…
A suhogtatás természetesen fontos. Nincs túl sok köze a kardforgatáshoz. A kardforgatás, vélte a Legfőbb Nagymester, pusztán a dinasztikus sebészet mocskos ügylete. Csakis döfések és vágások kérdése. Míg ellenben egy királynak suhogtatnia kell a kardot, aminek a megfelelő módon kell megcsillantania a fényt, hogy a nézőkben ne maradjon semmi kétség, ez a fickó itt bizony a Végzet választottja. A Legfőbb Nagymesternek sok idejébe került a kard és a pajzs elkészítése. Roppant sok pénzébe is. A pajzs úgy fénylett, mint egy tallér egy kéményseprő hallójáratában, ám a kard, a kard volt csak igazán pompás…
Hosszú volt és csillogó. Úgy nézett ki, mint amit a fémművesség valami géniusza készített — az egyik olyan kis zenhívő fickó, aki csak a hajnal fényénél dolgozik és a hajtogatott acél klubszendvicséből valami olyat képes kalapálni, aminek vágóéle a szikéével vetekszik és megállító ereje a silány drogon élő, szexmániás orrszarvúéval —, s aztán könnyek közt nyugdíjba vonult, mert soha, soha, soha nem fog ilyen kiválót alkotni többé. Olyan sok drágakő volt a markolatán, hogy bársonyba kellett burkolni, hogy az embernek kormos üvegen kellett ránézni. Voltaképp már annyi is királyi címmel ruházta föl az embert, ha csak rátette a kezét.