— Hittestvéreim — mondta. — Ma éjjel nagy fontosságú ügyeket fogunk megvitatni. Ankh-Morpork megfelelő kormányzása, sőt, mi több, tényleges jövője nyugszik a mi kezünkben.
Mind közelebb hajoltak. A Legfőbb Nagymester érezni kezdte a hatalom ismerős izgalmát. Csüggtek a szavain. Ezért az érzésért érdemes átkozottul nevetséges leplekbe bújni.
— Nem tudjuk-e mindnyájan jól, hogy a város korrupt férfiak rabságában van, akik kövérre dagadnak ebül szerzett jószágaikon, miközben a jobb embereket háttérbe szorítják és tulajdonképpen szolgaságba kényszerítik?
— De bizony tudjuk! — válaszolta Portás Testvér szenvedélyesen, amikor elég idő telt el, hogy ezt lefordítsák fejükben. — Csak a múlt héten, odale’ a Pékek Céhébe’, megpróbáltam kimutatni Kricsli mesternek, hogy…
Nem szempillantással, mert a Legfőbb Nagymester gondoskodott róla, hogy a Hittestvérek csuklyái misztikus sötétbe burkolják arcukat, de azért sikerült neki elhallgattatnia Portás Testvért a puszta fölháborodott némaság által.
— Ám ez nem vala mindig imigyen — folytatta a Legfőbb Nagymester. — Valaha aranykorban éltünk, amikor azokat, akik méltóak valának az irányításra és tiszteletre illendően megjutalmazák. Olyan kor, amikor Ankh-Morpork nem csupán nagy város volt, hanem nagyszerű. A lovagiasság kora. Olyan kor, amikor… igen, Őrtorony Testvér?
Egy testes alak leengedte a kezét — Arról beszél kegyelmed, amikor királyaink voltak?
— Bravó, Testvérem — felelte a Legfőbb Nagymester kissé bosszúsan az értelem szokatlan megnyilvánulásától. — És…
— De azt már sok száz évvel ezelőtt elintézték — jegyzete meg Őrtorony Testvér. — Nem volt valami nagy csata, vagy valami? És azóta csak uralkodó lordjaink vannak, mint a Patrícius.
— Igen. Pompás, Őrtorony Testvér!
— Nincsen több király, ez az, amit megpróbáltam kimutatni — mondta segítőkészen Őrtorony Testvér.
— Ahogy Őrtorony Testvér mondja, a családfa…
— Az adta a nyomravezető jelet, hogy kegyelmed lovagiasságról beszélt — magyarázta Őrtorony Testvér.
— Valóban, és…
— Az együtt jár a királyokkal, a lovagiasság — fűzte a szót Őrtorony Testvér boldogan. — Meg a lovagok is. És akkoriban volt nekik az a…
— Azonban — vágott közbe a Legfőbb Nagymester élesen — egyáltalán nem lehetetlen, hogy Ankh királyainak családfája nem pusztult ki annyira, mint eleddig hitték, és hogy még most is létezik egyenes ági ivadék. Kutatásaim az ősi tekercsek közt imigyen jelzik.
Várakozásteljesen hátradőlt. Azonban nem érte el azt a hatást, amire számított. Valószínűleg sikeresen megbirkóznak a „eleddiggel”, gondolta, de határt kellett volna szabjak az „ivadéknál”.
Őrtorony Testvér megint föltette a kezét.
— Igen?
— Azt mondja kegyelmed, hogy van valamiféle örököse a trónnak, aki valahol létezik? — kérdezte Őrtorony Testvér.
— Igen, lehetséges, hogy így van.
— Aha. Azt szokják csinálni, tudja — jelentette ki Őrtorony Testvér jól értesülten. — Állandóan ez történik. Olvashatni róla. Sarjuk, úgy hívják őket. Örökké távoli vadonokban settenkednek, nemzedékről nemzedékre továbbadják a titkos kardot és anyajegyet és így tovább. Aztán pont mikor a királyságnak szüksége lesz rájuk, fölbukkannak és kirúgják a bitorlókat, akik történetesen a közelbe’ vannak. És akkor általános örömujjongás tör ki.
A Legfőbb Nagymester érezte, hogy leesik az álla. Nem hitte volna, hogy ennyire könnyű lesz.
— Igen, rendbe’ — szólalt meg az alak, akit a Legfőbb Nagymester Vakoló Testvérként ismert — És akkor mi van? Mondjuk azt hogy fölbukkan egy sarjú, odamegy a Patríciushoz és aszongya „Hé, én vagyok a király, itt az anyajegy szabvány szerint és most húzz a búsba!”. Mi lesz akkor vele? A várható élethossza úgy két perc lesz, az lesz vele.
— Nem figyeltél — intette le Őrtorony Testvér. — Az a fő, hogy a sarjúnak akkor kell érkeznie, amikor a királyság veszélybe kerül, nem igaz? Akkor mindenki láthassa, érted? Aztán a vállán viszi a palotába a nép, kézrátevéssel meggyógyít néhány fickót, ad fél szabadnapot mindenkinek, kioszt némi kincset és máris, hogy úgy mondjam, Bob a bácsikád.
— Feleségül kell vegyen egy királykisasszonyt is — egészítette ki Portás Testvér. — Annak következtében, hogy ő egy kondás.
Mindenki ránézett.
— Ki mondta, hogy kondás kell legyen? — tudakolta Őrtorony Testvér. — Sose mondtam, hogy kondás lenne. Mi ez az egész kondás ügy?
— De igaza van — jelentette ki Vakoló Testvér. — Általában valami kondás vagy erdőkerülő vagy hasonló, már a tipikus sarjú. Ahhoz van köze, hogy hogyhíjjákba’ van. Kognitóba’. Úgy kell látszódjon, tudod, hogy alacsony származású.
— Nincs semmi különös az alacsony származásba’ — állította egy nagyon kis termetű hittestvér, aki látszólag semmi másból nem állt, csak egy kicsiny, sétáló fekete köntösből bűzös lehelettel. — Nekem rengeteg alacsony származásom van. Az én családomban a kondásság flancos melónak számít.
— De a te családodban nem folyik királyi vér, Reterátbúvár Testvér — mutatta ki az érvelés hibáját Vakoló Testvér.
— Lehet, hogy igen — duzzogta Reterátbúvár Testvér.
— Na jó — mondta Őrtorony Testvér vonakodva. — Végül is méltányos. Ám a lényeges pillanatban, tudod, az igazi királyok hátralebbentik palástjuk és aszongyák „Ím!” és az ő jellemző királyiasságuk átragyog.
— Pontosan hogyan? — firtatta Portás Testvér.
— …lehet nekünk királyi vérünk — motyogta Reterátbúvár Testvér. — Nincs ahhoz joga senkinek se, hogy aszongya, nekem nem lehet királyi v…
— Nézd, csak átragyog, oké? Az ember rögtön tudhassa, amikor meglátja.
— De előtte még meg kell mentsék a királyságot — szögezte le Vakoló Testvér.
— Ó, hát persze — értett egyet Őrtorony Testvér. — Az a fő dolog, az bizony.
— Na, és mitől?
— …ugyanannyi jogom van, mint bárkinek, hogy lehessen nekem királyi vérem…
— A Patríciustól? — sugallta Portás Testvér.
Őrtorony Testvér, váratlanul a királyi fenségek szokásainak szaktekintélyeként, megrázta a fejét.
— Nem t’om, hogy a Patrícius fenyegetés-e, valójában — mondta. — Mint olyan, nem mondhatni tipikus zsarnoknak. Nem olyan rossz, mint némelyik másik, akik uralkodtak itt. Úgy értem, igazából ő nem nyom el.
— Engem állandóan elnyomnak — szögezte le Portás Testvér. — Kricsli mester, akinél dolgozok, reggel, délbe’, este elnyom, kiabál velem, meg minden. És a nőszemély a zöldségboltba’, hát ő egyfolytában elnyom engemet.
— Úgy van! — helyeselt Vakoló Testvér. — A háziuram valami szörnyen elnyom engem. Dörömböl az ajtón és folyton a lakbért követeli, amivel állítólag tartozok, ami tiszta hazugság. És a szomszédaim egész éjjel elnyomnak. Mondtam nekik, egész nap dolgozok, az embernek kell valamikor egy kis idő, hogy megtanuljon tubán játszani. Ez aztán az elnyomás, pontosan az. Ha én nem nyögök elnyomók sarka alatt, akkor senki se.
— Hát, ha így vesszük… — szólalt meg Őrtorony Testvér vontatottan —, szerintem a sógorom egész idő alatt elnyom engem azzal, hogy van neki az az új lova meg bricskája, amit fogott és megvett. Nekem bezzeg nincs. Úgy értem, hol ebben az igazság? Fogadok, hogy egy király nem hagyná, hogy az ilyen elnyomás folytatódjon, az embereket elnyomja a feleségük azzal, hogy miért nincs nekünk is egy új kocsink, mint a mi Rudinknak, meg ilyesmikkel.