A Legfőbb Nagymester kissé szédelegve hallgatta mindezt. Olyan volt, mintha tudott volna a lavinákhoz hasonló dolgok létezéséről, de még csak álmában se gondolta volna, hogy ha egy apró hógolyót ejt a hegy tetejére, az ilyen döbbenetes eredményhez vezet. Szinte egyáltalán nem is kell majd őket noszogassa.
— Fogadok, hogy egy királynak lenne mit mondania a háziurakról — jelentette ki Vakoló Testvér.
— És törvényen kívülre helyezné azokat, akiknek hivalkodó kocsija van — tódította Őrtorony Testvér. — Valószínűleg amúgy is lopott pénzen vették, énszerintem.
— Azt hiszem — szólt a Legfőbb Nagymester, kissé megcsavarva a dolgot —, hogy egy bölcs király csak azokat helyezné törvényen kívülre, akik, azt mondhatni, nem méltóak a hivalkodó kocsira.
A társalgásban elmélkedő csönd támadt, ahogy az összegyűlt Hittestvérek gondolatban fölosztották a világegyetemet méltóakra és nem méltóakra, s elhelyezték magukat a helyes oldalon.
— Az éppenséggel méltányos lenne — ismerte el lassacskán Őrtorony Testvér. — De igazából Vakoló Testvérnek igaza van. Nem tudom elképzelni, hogy egy sarjú kinyilváníccsa végzetét csak azért, mert Portás Testvér azt hiszi, hogy a nőszemély a zöldségboltban fura pillantásokat vet rá. Nem akartalak megbántani.
— És csal a mérésnél is a piszok! — egészítette ki Portás Testvér. — És…
— Igen, igen, igen — mondta a Legfőbb Nagymester. — Valóban, Ankh-Morpork helyesen gondolkodó népe az elnyomás sarka alatt nyög. Azonban egy király ennél jóval drámaibb körülmények között fedi föl magát. Mint a háború, példának okáért.
A dolgok jól mentek. Bizonyos, ugye, hogy minden önközpontú hülyeségük ellenére egyikük elég értelmes lesz, hogy megtegye a javaslatot?
— Volt valami vén jóslat vagy ilyesmi — állította Vakoló Testvér. — A nagyapám mondta nekem. — A szeme megüvegesedett a drámai visszaemlékezés erőfeszítésétől. — „Biza, a király eljövend Törvényt és Igazságot szolgáltatva, és mást sem ismer, csak az Igazat, és a Népet Védelmezi és Szolgálja a Kardjával.” Nem kell így bámulnotok rám, nem én találtam ki.
— Ó, mi mind ismerjük ezt. És az aztán piszok jó lenne, mi? — tudakolta Őrtorony Testvér. — Úgy értem, mit csinál, belovagol a Törvénnyel meg Igazsággal és így tovább, mint az Apokralipszis Négy Lovasa? Szia, mindenki — cincogta —, én vagyok a király, és az ott Igazság, amint a lovát itatja. Nem valami gyakorlatias, nem? De nem ám. Az ember nem bízhat ósdi legendákba’.
— Mért ne? — érdeklődött Reterátbúvár Testvér zabosan.
— Mer’ legendásak, azér’. Ebből tudhassad — válaszolta Őrtorony Testvér.
— Az alvó királykisasszonyos az jó — jelentette ki Vakoló Testvér. — Csakis egy király tudja fölébreszteni.
— Ne legyél hülye! — mondta szigorúan Őrtorony Testvér. — Nekünk nincs királyunk, szóval nem is lehet királykisasszonyunk. Magától értetődik.
— Na persze, a régi időkben könnyű volt — mesélte boldogan Portás Testvér.
— Mért?
— Mer’ csak meg kellett öljön egy sárkányt.
A Legfőbb Nagymester összecsapta kezét s néma fohászt küldött bármely istenhez, aki történetesen épp odahallgat. Igaza volt ezekkel a fickókkal kapcsolatban. Előbb vagy utóbb zavaros kis elméjük odaviszi őket, ahova szeretnéd, hogy eljussanak.
— Milyen érdekes elképzelés! — trillázta.
— Nem működne — morgott Őrtorony Testvér nyakasán. — Mos’ már nincsenek nagy sárkányok.
— Lehetnének.
A Legfőbb Nagymester megreccsentette ujjízületeit.
— Hogy mondta kegyelmed?
— Azt mondtam, lehetnének.
Őrtorony Testvér csuklyája mélyéről ideges kacagás hangzott föl.
— Mi, valódiak? Óriási nagy pikkelyekkel meg szárnyakkal?
— Igen.
— Olyan lehelettel, mint a nagyolvasztó?
— Igen.
— Olyan hatalmas körömizékkel a lábukon?
— Karmok? Ó, igen. Annyi, amennyit csak akarsz.
— Hogy érti kegyelmed azt, hogy annyi, amennyit csak akarok?
— Bízom benne, hogy ez nem igényel magyarázatot, Őrtorony Testvér. Ha szeretnél sárkányt, lesz sárkányod. Idehozhatsz egy sárkányt. Most. A városba.
— Én?
— Ti mind. Úgy értem, mi — felelte a Legfőbb Nagymester.
Őrtorony Testvér habozott. — Nos, nem is tudom, hogy az igazán jó öt…
— És az minden parancsotoknak engedelmeskedni fog.
Ez elhallgattatta őket. Ez megállította őket. Ez úgy pottyant görényszerű, kicsiny tudatuk elé, mint húskolonc a gyepmestertelepre.
— Meg tudná ezt kegyelmed ismételni? — kérte megfontoltan Vakoló Testvér.
— Irányíthatjátok. Elvégeztethettek vele bármit amit csak akartok.
— Mi? Egy igazi sárkány?
A Legfőbb Nagymester szeme forgott csuklyája elvonultságában.
— Igen, egy igazi. Nem a pöttöm háziállat, a mocsári sárkány. Az eredeti jószág.
— De azt hittem, hogy az, tudja… mittosz.
A Legfőbb Nagymester előrehajolt.
— Azok mitikusak voltak s egyben valóságosak — jelentette ki hangosan. — Egyszerre hullám és részecske.
— Hát ez nekem magas — mondta Vakoló Testvér.
— Akkor majd demonstrálom. A könyvet, légy szíves, Enyvesujj Testvér. Köszönöm. Hittestvéreim, el kell mondjam nektek, hogy amikor kiálltam az oktatást a Titkos Mesterek által…
— A kik által, Legfőbb Nagymester? — kérdezte Vakoló Testvér.
— Mér’ nem figyelsz oda? Sose figyelsz. Azt mondta, a Titkos Mesterek! — dühöngött Őrtorony Testvér. — Tudod, a tiszteletre méltó bölcsek, akik valami hegyen laknak és titokban ők kormányoznak mindent és megtanították neki azt az összes tant meg mindent, és tűzön járnak meg amit akarsz. Múlt héten mesélte. És ő maj’ meg fog minket tanítani, ugye, meg fog, Legfőbb Nagymester? — fejezte be szolgalelkűen.
— Ó, a Titkos Mesterek — bólogatott Vakoló Testvér. — Elnézést. Ettől a misztikus kapucnitól van. Elnézést. Titkos. Már emlékszem.
De amikor majd én uralom a várost, mondta magában a Legfőbb Nagymester, semmi ilyesmit nem fogok eltűrni. Új titkos társaságot fogok alakítani éles eszű és intelligens férfiakból, bár persze nem túl intelligensekből, nem túl intelligensekből. És majd megdöntjük a hideg zsarnokot és megnyitjuk a felvilágosodás és testvériesség és humanizmus új korszakát és Ankh-Morpork utópiává válik és az olyan fickókat, mint Vakoló Testvér, lassú tűzön fogjuk megpirítani, ha bármi beleszólásom is lesz a dolgokba, márpedig lesz. És a herkentyűjét is![2]
— Amikor én, mint mondtam vala, kiálltam a Titkos Mesterek oktatását… — folytatta.
— Akkor volt az, hogy azt mondták kegyelmednek, hogy rizspapíron kell járnia, ugye? — jegyezte meg Őrtorony Testvér csevegő stílusban. — Mindig is azt gondoltam, hogy az a legjobb rész benne. Azóta mindig leszedem a mandulás csókok aljáról. Tényleg döbbenetes. Minden gond nélkül tudok rajta járni. Ez is mutassa, hogy mit tesz, ha az ember rendes titkos társaságba jár, abbiza.
2
A herkentyűt így határozza meg a