Ami azt illeti, voltaképpen páratlan a maga nemében.
Vihar jött.
A város csatornái halkan bugyogtak, ahogy az éjszaka törmelékei elsodródtak, egyes esetekben erőtlenül tiltakozva.
Amikor odaért Kadar kapitány fekvő alakjához, a víz kettévált s két áramlatban folyta körbe. Kadar kinyitotta szemét. Egy pillanatig üres békét érzett, mielőtt kotrólapátként megütötték az emlékek.
Rossz nap volt a tegnapi az Őrség számára. Először is, ott volt Herbert Csank temetése. Szegény öreg Csank. Megszegte a csendőrök egyik alapvető szabályát. Nem az a fajta szabály volt, amit bárki olyan, mint Csank, kétszer megszeghet. És így leeresztették az elázott földbe, koporsóján dobolt az eső, s senki más nem volt ott, hogy meggyászolja az egész város legmegvetettebb embercsoportján, az Éjjeli Őrjárat három túlélőjén kívül. Kolon főtörzsőrmester könnyezett is. Szegény öreg Csank.
Szegény öreg Kadar, gondolta Kadar.
Szegény öreg Kadar itt, a kanálisban. Bár ez az, ahonnan elindult Szegény öreg Kadar, akinek víz örvénylik a mellvértje alatt. Szegény öreg Kadar nézi, ahogy a csatorna tartalmának többi része elszivárog mellette. Valószínű, hogy még szegény öreg Csanknak is szebb látványban van most része, gondolta.
Lásukcsak… a temetés után lelépett és lerészegedett. Nem, nem is részeg lett, másik szó, a vége „bb”. Részegebb, az lesz az. Mer’ az egész világ kicsavarodott és elferdült, mint a torzított üveg, csak akkor élesedik vissza, ha a pohár fenekén át nézel rá.
Ez most valami más, mi is az?
Á, igen. Éjjel. Ideje szolgálatba állni. Bár Csanknak már nem. Kell szerezni egy új fickót. Egy új fickó amúgy is jön, nem igaz? Valami pór egy porfészekből. Írt levelet. Valami pók a részegből…
Kadar föladta és visszazuhant. A kanális folytatta az örvénylést.
Fölötte a világító betűk sisteregtek és reszkettek az esőben.
Nem pusztán a friss hegyi levegő juttatta Murokot hatalmas testalkatához. A fölnövekedés egy törpék működtette aranybányában meg a csillék fölvonszolása a felszínre napi tizenkét órás műszakban tuti, hogy szintén hozzájárult.
A fiú meggörnyedve járt. Ezt az okozta, hogy törpék működtette aranybányában nőtt föl, akik azt gondolták, hogy öt láb pont jó magasság a plafonnak.
Mindig is tudta, hogy ő más. Először is, sokkal lehorzsoltabb. Aztán egy nap az apja odajött hozzá, vagyis inkább a derekához, és megmondta neki, hogy valójában ő nem, pedig mindig is úgy hitte, törpe.
Rettenetes dolog csaknem tizenhat évesnek lenni és rossz fajba tartozni.
— Nem szerettük volna elmondani korábban, fiam — közölte az apja. — Tudod, azt hittük, hogy majd kinövöd.
— Mit növök ki? — kérdezte Murok.
— A növést. De most anyád azt gondolja, azaz, mi mindketten azt gondoljuk, ideje, hogy elmenj a saját fajtád közé. Úgy értem, az nem rendes dolog, itt tartani téged bezárva anélkül, hogy lenne veled egymagas társaságod. — Az apja egy meglazult szegecset csavargatott a sisakján, biztos jeleként idegességének. — Ööö — tette hozzá.
— De ti vagytok az én fajtám! — jelentette ki Murok kétségbeesve.
— Egy bizonyos értelemben igen — válaszolta az apja. — Egy másik értelemben, ami sokkal pontosabb és szabatosabb értelem, nem. Értsd meg, ez attól a genetika dologtól van. Szóval esetleg nagyon jó ötlet lenne, ha elmennél és világot látnál.
— Mi, végleg?
— Ó, dehogy! Nem. Természetesen nem. Gyere vissza látogatóba, amikor csak akarsz. De, nos, egy magadkorú legény, leragadva itt lenn… Nem helyes. Tudod. Úgy értem. Nem vagy már gyerek. Az idő nagy részében a térdeden kell csúszkálj, meg minden. Ez nem helyes.
— Hát akkor melyik az én fajtám? — firtatta összezavarodva Murok.
A vén törpe nagy levegőt vett. — Ember vagy — szögezte le.
— Mi, mint Mr. Kencefici? — Mr. Kencefici hetente egyszer fölhajtott ökrösszekerével a hegyre, hogy különféle holmikat cseréljen aranyra. — A Nagy Népből való?
— Hat láb magas vagy, fiam. Ő meg csak öt. — A törpe újra megtekerte a laza szegecset. — Látod, hogy állnak a dolgok.
— Igen, de… de talán csak magas vagyok a magasságomhoz képest — mondta kétségbeesetten Murok. — Végül is, ha lehetnek alacsony emberek, miért ne lehetnének magas törpék?
Az apja barátságosan megveregette fia térdének hátulját.
— Szembe kell nézz a tényekkel, fiam! Sokkal otthonosabban fogod érezni magad a felszínen. A véredben van. És a tető se olyan alacsony. — Nem fogod tudni állandóan kiütni magad az égen, mondta magában.
— Várjunk csak! — kiáltott föl Murok, s becsületes homloka ráncokba gyűrődött a gondolkodás erőfeszítésétől. — Te törpe vagy, nem igaz? És a mami is törpe. Szóval én is törpe kell legyek. Az élet megmásíthatatlan ténye.
A törpe fölsóhajtott. Azt remélte, hogy majd lassan közelíti meg ezt, esetleg néhány hónap leforgása alatt, valahogy tapintatosan közli vele a hírt, de erre már nem volt idő többé.
— Ülj le, fiam! — mondta. Murok leült.
— Lényeg az — kezdte az öreg szerencsétlenül, amikor a fiú nagy, becsületes képe egy kicsit közelebb került az övéhez —, hogy egy nap az erdőben találtunk téged. Ott totyogtál közel az egyik ösvényhez… ümm. — A laza szegecs nyikorgott. A király tovább hazardírozott.
— Lényeg az, tudod… ott voltak azok a szekerek. Lángokban, úgy is mondhatnánk. Meg halottak. Ümm, igen. Rendkívül halott emberek. A banditák miatt. Az a tél nagyon kemény tél volt, mindenféle népség jött a hegyekbe… Szóval persze befogadtunk téged, és aztán, nos, hosszú volt a tél, ahogy már mondtam, és anyád megszokott téged, és, hát, sose jutottunk hozzá, hogy megkérjük Mr. Kenceficit, járjon utána. Hát ennyi az egész szőröstül-bőröstül.
Murok viszonylag nyugodtan fogadta mindezt főképp azért, mert szinte semmit sem értett belőle. Ráadásul, legjobb tudomása szerint az, hogy totyogva találnak rád az erdőben, a gyermekáldás szokásos módja. A törpéket nem tekintik elég idősnek ahhoz, hogy elmagyarázzák nekik[3] a műszaki eljárásokat amíg el nem érik a kamaszkort[4].
— Rendben van, apu — mondta és lehajolt olyan mélyre, hogy egy szintbe kerüljön a törpe fülével. — De tudod, én és… ismered Aranka Kővágót? Ő olyan gyönyörű, a szakálla olyan puha, mint egy, mint egy? egy, egy nagyon puha dolog… jól megértjük egymást és…
— Igen — felelte fagyosan a törpe. — Tudom. Az apja váltott velem egy-két szót. — És az anyja is a te anyáddal, fűzte hozzá magában, s aztán ő váltott velem szót. Rengeteg szót.
Nem mintha nem kedvelnének téged, derék legény vagy és jó munkás, nagyszerű vő lesz belőled. Négy vő, az a gond. És a lány még különben is csak hatvanéves. Ez nem illendő. Nem helyes.
Hallott olyan gyerekekről, akiket farkasok neveltek föl. Eltűnődött, hogy vajon a falkavezérnek kellett-e valaha is ilyen kényes problémát elrendeznie. Talán elvitte a kölyköt valami csöndes tisztásra és azt mondta, Figyelj, fiam, esetleg elmerengtél már, miért nem vagy olyan szőrös, mint mindenki más…
3
Ez mindkét nemre vonatkozik. Minden törpének van szakálla és egyszerre akár tizenkét réteg ruhát is visel. A nem ebből kifolyólag többé-kevésbé fakultatív.