Már megvitatta az ügyet Mr. Kenceficivel. Derék, szolid ember az a Kencefici. Na persze, ismerte az apját is. Meg a nagyapját is, most, hogy jobban belegondol. Az emberek láthatólag nem túl tartósak, valószínűleg attól a rengeteg erőfeszítéstől, hogy olyan magasra kell pumpálják a vért.
— Hát ez tényleg gond, király[5]. Az biztos — mondta az öregember, miközben megosztoztak egy korty pálinkán egy padon a #2-es Tárnán kívül.
— Jelzem, derék gyerek — felelte a király. — Becsületes jellem. Megbízható. Nem kifejezetten lángelme, de ha mondod neki, hogy csináljon meg valamit, nem nyugszik, míg el nem végezte. Engedelmes.
— Levághatná a lábát — javasolta Kencefici.
— Nem a lába az, ami gondot fog okozni — jegyezte meg sötéten a király.
— Á! Na, igen. Nos, abban az esetben, le…
— Nem.
— Nem is — értett egyet Kencefici elgondolkozva. — Hmm. Hát, akkor azt kellene csinálni, hogy egy időre elküldi. Hadd keveredjen emberek közé. — Hátradőlt. — Ami magának itt gondot okoz, király, az egy kacsa — fűzte hozzá sokat tudóan.
— Nem hinném, hogy ezt meg kéne mondjam neki. Úgy áll a dolog, hogy azt sem hajlandó elhinni, hogy ember.
— Úgy értettem, hogy egy csirkék közt fölnövekedett kacsa. Jól ismert tanyaudvari jelenség. Rájön, hogy rohadtul nem tud csipegetni és nem tudja, mi az az úszás. — A király udvariasan hallgatta. A törpék nem foglalkoznak különösebben mezőgazdasággal. — De csak küldje el, hogy lásson egy csomó másik kacsát, engedje, hogy bevizezze a lábát, és többé nem fog jércék után futkosni. És máris, hogy úgy mondjam, Bob a bácsikája.
Kencefici hátradőlt és meglehetősen elégedettnek látszott önmagával.
Ha az életed nagy részét a föld alatt töltöd, nagyon is szó szerint gondolkodó elméd fejlődik ki. A törpék nem tudják, mit kezdjenek a metaforákkal és hasonlatokkal. A szikla kemény, a sötétség sötét. Kezdd el összezavarni az ilyen leírásokat és rögvest nagy bajba kerülsz, ez a törpék mottója. De mivel már kétszáz éve állt szóba emberekkel, a király kifejlesztett egy precíz szellemi eszköztárt, ami csaknem alkalmas is volt az ilyesmik megértésének feladatára.
— Kétségtelenül Erőskarú Bjorn a bácsikám — mutatott rá a tényre meggondoltan.
— Az mindegy.
Szünetet tartottak, mialatt a király mindezt gondos elemzésnek vetette alá.
— Szóval azt mondod — szólalt meg, minden egyes szót mérlegelve —, hogy el kellene küldjük Murokot, hogy kacsa legyen az emberek között, mert Erőskarú Bjorn a bácsikám.
— Rendes gyerek. Bőven akad kilátása egy olyan nagy, erős legénynek, mint ő — jelentette ki Kencefici.
— Hallottam, hogy törpék mennek dolgozni a Nagy Városba — mondta habozva a király. — És pénzt küldenek haza a családjuknak, ami nagyon dicséretes és illő.
— Na, látja! Szerezzen neki egy állást a… a… — Kencefici ihlet után tapogatózott — az Őrségben vagy valahol. Tudja, a dédapám az Őrségben szolgált. Remek állás egy nagydarab fickónak, azt mondta a nagyapám.
— Mi az az Őrség? — kérdezte a király.
— Ó — kezdte Kencefici, annak tétovázásával, akinek családja a legutolsó három nemzedék során nem utazott húsz mérföldnél messzebbre —, ők mindenfelé mászkálnak és gondoskodnak róla, hogy mindenki betartsa a törvényeket és megtegye, amit mondanak neki.
— Ez igen helyénvaló dolog — szögezte le a király, aki, mivel általában ő volt az, aki megmondta, mit tegyenek, nagyon szilárd nézeteket vallott azzal kapcsolatban, hogy mindenki meg is tegye, amit mondanak neki.
— Persze, nem vesznek be akárkit — folytatta Kencefici, emlékei mélyére kotorva.
— Persze hogy nem, ilyen fontos feladatra. Majd írni fogok a királyuknak.
— Nem hiszem, hogy királyuk van — magyarázta Kencefici. — Csak valami pasas, aki megmondja nekik, hogy mit tegyenek.
A törpék királya ezt teljes nyugalommal fogadta. Szerinte ez körülbelül kilencvenhét százalékát jelentette a királykodás meghatározásának.
Murok minden hűhó nélkül fogadta a hírt, ugyanúgy, ahogy az utasításokat a #4-es Tárna újranyitásáról vagy a rönkök fölfűrészeléséről a támfák aládúcolására. Természeténél fogva minden törpe kötelességtudó, komoly, tud írni-olvasni, engedelmes és meggondolt, egyetlen aprócska hibájuk van, a hajlam, hogy egyetlen pohár alkoholtól „Arrrrrrgh!”-t üvöltve rontsanak az ellenségre és lebárdozzák a lábát térdmagasban. Murok nem látott okot arra, hogy más legyen. El fog menni abba a városba — akármi is legyen az —, és férfit faragtat magából.
Csak a legkiválóbbakat veszik be, korábban azt mondta Kencefici. Egy őr kitűnő harcos kell legyen, meg tiszta, gondolatban, szóban és cselekedetben. Ősi anekdotakincse mélyéről az öregember előhalászta a történeteket holdvilágos űzőcskékről a háztetőkön, meg szörnyű összecsapásokról a gonosztevőkkel, amiket dédapja természetesen megnyert, dacára az ellen erős számbeli fölényének.
Murok el kellett ismerje, hogy ez jobban hangzik, mint a bányászás.
Némi fontolgatás után a király levelet írt Ankh-Morpork uralkodójának, tisztelettudóan érdeklődve, vajon szóba jöhetne-e, hogy Murok állást kapjon a város legkiválóbbjai közt.
Abban a bányában ritkán íródott levél. Leállt a munka és az egész klán körbeült tiszteletteljes némaságban, miközben a király tolla sercegett a pergamenen. A nagynénjét fölküldte Kenceficihez, hogy már elnézést kérünk, de nem látna-e esetleg lehetőséget egy kevéske viasz nélkülözésére. A nővérét leküldte a faluba, hogy megkérdezze Mistress Beléndeket, hogy kell abbahagyni az ajánlólevél írását.
Hónapok teltek el.
És aztán megérkezett a válasz. Eléggé piszkos volt, mivel a postát a Kostetőn általában odanyomták annak a kezébe, aki többé-kevésbé a helyes irányba tartott, valamint meglehetősen rövid is. Minden teketóriázás nélkül közölte, hogy Murok kérelmét elfogadták és azonnal jelentkezzék szolgálatra.
— Csak így? — kérdezte. — Azt hittem, lesznek vizsgák meg izék. Hogy lássák, megfelelek-e.
— A fiam vagy — felelte a király. — Tudod, ezt is megírtam nekik. Magától értetődik, hogy meg fogsz felelni. Valószínűleg tiszti matériából gyúrtak.
Előhúzott egy zsákot a trónja alól, kotorászott benne, és megajándékozta Murokot egy fémdarabbal, inkább kard, mint fűrész, de épp csak.
— Ez esetleg jogosan a tiéd — mesélte. — Amikor megtaláltuk a… szekereket, ez volt ott egyedül. Tudod, a banditák. Csak magunk között… — közelebb intette Murokot —, megkértünk egy boszorkányt, hogy nézze meg. Arra az esetre, ha varázskard. De nem az. Azt mondta, hogy ez a legvarázstalanabb kard, amit valaha is látott. Általában egy kicsit varázslatosak, annak okán, hogy olyasmijük van, mint a mágnesesség, azt hiszem. Viszont egész jól ki van egyensúlyozva.
Átnyújtotta.
Aztán tovább kotorászott. — Meg aztán itt van ez is. — Föltartott egy inget — Meg fog óvni téged.
Murok óvatosan kézbe vette. A kostetői birkák gyapjából készült, aminek melegsége és puhasága a disznósörtéével vetekszik. A legendás törpetrikók egyike volt, azoké az atlétáké, amikhez sarokvasak szükségeltetnek.
— Mitől fog megóvni engem? — tudakolta.
— A megfázástól és így tovább — válaszolta a király. — Anyád azt mondja, hogy viselned kell. És, ööö… erről jut eszembe. Mr. Kencefici azt mondta, szeretné, ha beugranál hozzá, mikor leballagsz a hegyről. Van valamije a számodra.