Az apja és az anyja kikísérték, és addig integettek, míg látták. Aranka nem. Ez igazán fura. Az utóbbi időben úgy tűnt, hogy kerüli őt.
Murok fogta a kardot, hátára lendítette, szendvicsek és tiszta alsónemű a hátizsákjában, és a világ, többé-kevésbé, a lába előtt. A zsebébe tette a híres levelet a Patríciustól, a férfitól, aki Ankh-Morpork nagy és remek városát uralja.
Legalábbis az anyja így utalt rá. Határozottan volt a tetején egy fontosnak látszó címerpajzs, de az aláírás valami ilyesminek tűnt: „Farka Kacskaringó, titk., pp”[6].
Mégis, ha voltaképpen nem is maga a Patrícius írta alá, bizonyára olyasvalaki írta, aki neki dolgozik. Valószínűleg a Patrícius legalább tud a levélről. Nagyjában-egészében. Esetleg nem erről a levélről, de valószínűleg általánosságban tud a levelek létezéséről.
Murok állhatatosan legyalogolt a hegyi ösvényeken, megzavarva a dongók felhőit. Némi idő elteltével kihúzta kardját és kísérleti döféseket tett a bűnös fatönkök és az aprócsalán törvénytelen csoportosulásai irányába.
Kencefici kunyhója előtt üldögélt, és száraz gombát fűzött föl egy zsinegre.
— Szia, Murok! — köszöntötte és mutatta az utat befelé. — Alig várod már, hogy a városba érj?
Murok ezt illő módon fontolóra vette.
— Nem — válaszolta.
— Meggondoltad magad, mi?
— Nem. Csak mentem — felelte őszintén Murok. — Nem nagyon gondoltam semmire.
— Apád odaadta a kardot neked, ugye? — kérdezte Kencefici, egy rossz szagú polcon kotorászva.
— Igen. Meg egy gyapjúatlétát, hogy megóvjon a megfázástól.
— Á! Igen, nagyon nyirkos tud lenni odalenn, legalábbis úgy hallottam. Védelem. Az nagyon fontos — megfordult és drámaian hozzátette. — Ez a dédnagyapámé volt.
Az ez egy fura, bizonytalanul félgömb alakú eszköz volt, amit szíjak öveztek.
— Ez afféle parittya? — tudakolta Murok, miután udvarias csöndben megszemlélte.
Kencefici megmondta neki, hogy micsoda.
— Pőc, úgy mint a hal? A póc? — értetlenkedett Murok teljesen megzavarodva.
— Nem. A harchoz van — motyogta Kencefici. — Állandóan viselned kell! Megóvja a legfontosabb szerved, mondhatni.
Murok fölpróbálta.
— Egy kicsit kicsi, Mr. Kencefici.
— Azért, mert, tudod, nem a fejeden kell hordani.
Kencefici folytatta a magyarázatot Murok növekvő elképedésére és azt követően elborzadására. — A dédapám azt szokta volt mondani — fejezte be Kencefici —, hogy ha ez nem lett volna, én se lennék itt.
— Mit értett ezen?
Kencefici tátogott néhányat — Fogalmam sincs — állította gerinctelenül.
Mindenesetre a szégyenletes holmi most Murok hátizsákjának legalján lapult. A törpéknek nem sok dolga van ilyesmikkel. A rémes óvszer olyan világba nyújtott betekintést, ami idegen volt, akár a hold hátsórésze.
Még egy ajándékot kapott Mr. Kenceficitől, egy kicsiny, ám roppant vaskos könyvet, aminek bőrkötése az évek során elfásult.
Az volt a címe: Ankh és Morpork Városok Törvényei és Rendeletei.
— Ez is a dédpapámhoz tartozott — mondta. — Ez az, amit az Őrségnek tudnia kell. Ismerned kell az összes törvényt — folytatta erényesen — ahhoz, hogy jó tiszt lehess.
Talán Kenceficinek emlékeznie kellett volna, hogy Murok teljes életében még soha senki nem hazudott neki, vagy adott olyan utasítást, amit nem kellett teljesen szó szerint érteni. Murok ünnepélyesen átvette a könyvet. Soha nem merült volna föl benne, hogy ha már tiszt lesz az Őrségben, beérje a jó tisztségnél kevesebbel.
Ötszáz mérföldes út volt, és, meglepő módon, eléggé eseménytelen. Az olyan emberek, akik jóval magasabbak hat lábnál és csaknem ugyanilyen szélesek vállban, gyakran utaznak eseménytelenül. Mindenféle népség ugrik eléjük a sziklák mögül, s aztán ilyesmiket mondanak nekik: „Ó! Bocsánat! Azt hittem, valaki más az!”
Az utazás nagy részét olvasással töltötte.
És most előtte állt Ankh-Morpork.
Egy kissé kiábrándító volt. Magas, fehér, a tájkép fölé ágaskodó tornyokra számított, meg zászlókra. Ankh-Morpork nem ágaskodott. Inkább valahogy lapított, a földhöz tapadva, mintha attól félne, hogy valaki kilopja alóla. Sehol se látszottak lobogók.
A városkapuban őr állt. Legalábbis volt rajta páncéling, és az izé, ami aládúcolta őt, lándzsának tűnt. Őrnek kellett lennie.
Murok tisztelgett neki és átadta a levelet. A férfi egy darabig bámulta.
— Mmm? — szólalt meg végül.
— Azt hiszem, látnom kéne Farka Kacskaringó, titk. pp-t — közölte Murok.
— Mi az a pp? — firtatta gyanakodva az őr.
— Jelentheti, hogy Palotába Prompt? — kérdezte Murok, aki maga is törte ezen a fejét.
— Hát, én nem ismerek semmiféle titkot — válaszolta az őr. — Kadar kapitányt keresd az Éjjeli Őrjáratból!
— És hol van a támaszpontja? — tudakolta udvariasan Murok.
— A napnak ebben a szakában én a Szőlőfürtben próbálkoznék, az Aranyélet utcában — felelte az őr. Jó alaposan szemügyre vette Murokot. — Beállsz az Őrségbe, mi?
— Remélem, hogy méltónak bizonyulok, igen — mondta Murok.
Az őr olyan pillantást vetett rá, amit pontatlanul régimódiként írhatnánk le. Voltaképpen kőkorszaki volt.
— Mit követtél el? — érdeklődött.
— Tessék? — lepődött meg Murok.
— Valamit el kellett követned — magyarázta az őr.
— Az apám írt egy levelet — jelentette be büszkén Murok. — Önként jelentkeztem.
— Ezer ördög és pokol! — ámult az őr.
És most újra beköszöntött az éj, s a félelmetes bejárat mögött:
— A Kínzás Kerekei annak rendje s módja szerint forognak? — kérdezte a Legfőbb Nagymester.
A Megvilágosult Hittestvérek odacsoszogtak a körbe.
— Őrtorony Testvér? — érdeklődött a Legfőbb Nagymester.
— Nem az én dolgom a Kínzás Kerekeinek forgatása — motyogta Őrtorony Testvér. — Az a Vakoló Testvér dolga, a Kínzás Kerekeinek forgatása…
— Egy nagy büdös frászt, az én dolgom az Univerzális Vacak Tengelyeinek olajozása — tiltakozott tüzesen Vakoló Testvér. — Mindig aszondod, hogy az én dolgom…
A Legfőbb Nagymester sóhajtott csuklyája mélyén, amikor egy újabb, sokadik vita vette parázs kezdetét. Ebből a troszkából kell majd kikovácsolja a Fölvilágosodás Korát?
— Csak fogjátok be a szátokat, légy szíves! — csattant föl. — Ma éjjel igazából nem lesz szükségünk a Kínzás Kerekeire. Hagyjátok abba, mind a ketten! És most, Hittestvéreim… mind hoztatok varázstárgyakat, ahogy utasítottalak?
Általános mormogás kélt.
— Helyezzétek őket az Idézés Körébe! — parancsolta a Legfőbb Nagymester.
Szánalmas gyűjtemény volt. Hozzatok mágikus tárgyakat, azt mondta nekik. Csak Enyvesujj Testvér mutatott föl valami érdemlegeset. Afféle oltárdísznek látszott, jobb nem kérdezni, honnan. A Legfőbb Nagymester előrelépett és megbökte nagylábujjával a többi cucc egyikét.
— Ez meg — firtatta — mi?
— ’gyamulett — motyogta Reterátbúvár Testvér. — Nagyon hatásos. Vettem egy pacáktól. Garantált. Megvédi az embert a krokodilharapástól.
— Biztos vagy benne, hogy tudod nélkülözni? — tudakolta a Legfőbb Nagymester. Kötelességtudó vihogás hallatszott a többi Hittestvér felől.