Rámosolygott a férfira.
És akkor fölmerült a gondolat és meglepte Kadart, hogy a maga külön kategóriájában a nő csodaszép; ez pedig az összes nő kategóriája volt, egész életében, aki valaha is érdemesnek ítélte őt egy mosolyra. Lady Juhossy nem is találhatna rosszabbat, de persze, ő meg nem találhatna jobbat. Szóval talán egyensúlyban van a dolog. A nő már nem egészen fiatal, de hát, ki az? És van stílusa és pénze és józan esze és önbizalma és mindene, ami neki nincs, és kitárta a szívét, és ha hagyod, elnyel téged; ez az asszony egy város.
És végül, ostromlottan, azt teszed, amit Ankh-Morpork mindig is tett — kireteszeled a kaput, beengeded a hódítókat, és magadévá teszed őket.
Hogyan kell elkezdeni? Úgy tűnt, hogy a nő vár valamire.
Vállat vont, megfogta a borospoharát, és valami beszédfordulat után kutatott. Csak egyetlen egy surrant be bőszen rezgő tudatába.
— Egészségedre, kölök!
A változatos éjféleket jelző gongok csörömpölve kiütötték a tegnapot.
(…és távolabb, a Tengely irányában, ahol a Kostető-hegység csatlakozik a központi fennsík félelmetes spirálcsúcsaihoz, ahol fura, szőrös lények barangolnak az örök hóban, ahol hóförgetegek tombolnak a megfagyott hegyormok körül, egy magányos lámakolostor fényei kivilágítottak a magaslati völgyekre. Az udvaron két, sárga köntöst viselő szerzetes az utolsó, kis zöld üvegcsékkel teli ládát pakolta föl egy szánra, készen a messzi síkságra vezető, hihetetlenül fárasztó utazás első szakaszára. A ládát, gondos ecsetvonásokkal megcímezték: R. K. S. T. Himpeller Mstr, Ankh-Morpork.
— Tudod, Lobszang — szólt az egyik —, az ember nem tehet róla, de fölébred a kíváncsisága, vajon mit csinálhat ezzel a cuccal?)
Nobbs káplár és Kolon főtörzsőrmester az árnyékban ácsorogtak a Megfoltozott Dob közelében, de fölegyenesedtek, amikor Murok kijött egy tálcát hozva. Detritus, a troll, tisztelettudóan kitért előle.
— Itt van, fiúk — mondta Murok. — Három korsó. A ház állja.
— Kénköves pokol, sose hittem volna, hogy megteszed — jelentette ki Kolon, megragadva egy korsófület. — Mit mondtál neki?
— Csak elmagyaráztam, hogy minden becsületes polgárnak kötelessége mindig segíteni a csendőröket — válaszolta ártatlanul Murok —, és megköszöntem neki az együttműködést.
— Aha, meg ami aztán következik — jegyezte meg Nobby.
— Nem, csak ennyit mondtam.
— Akkor tuti, hogy nagyon meggyőző hangod van.
— Á. Hát, használjuk ki jól, fiúk, amíg tart — ajánlotta Kolon.
Elmélyedve ittak. A tökéletes béke pillanata volt, néhány elcsent perc a való élet valóságából. Röpke harapás a lopott gyümölcsbe, és ekként is élvezték. Úgy tűnt, az egész városban egyetlen ember se verekszik vagy késel vagy garázdálkodik, és, épp most, el lehetett hinni, hogy az ügyek ilyen csodálatos állapota esetleg folytatódik.
És még ha nem is teszi, ott vannak az emlékek, hogy átsegítsék őket. Arról, ahogy rohannak, és az emberek félreállnak az útból. Arról, amilyen kifejezés ült a rémes palotaőrök arcára. Arról, amikor az összes tolvaj és hős és isten már kudarcot vallott, és ők ott vannak. Arról, hogy csaknem helyesen csaknem megtettek dolgokat.
Nobby odalökte az edényt egy alkalmatos ablakpárkányra, visszatoporgott némi életet a lábába, és megfújogatta az ujjait. Röpke kotorászás a füle sötét rejtekén elővarázsolt egy töredék cigarettát.
— Micsoda idő, he? — szólalt meg Kolon elégedetten, amikor a gyufa lobbanása megvilágította mindhármukat.
A többiek bólintottak. Úgy tűnt, már most, hogy tegnap óta egy egész élet eltelt. De sose felejtesz el ilyesmit, nem számít, ha mások igen, nem számít, hogy mi fog történni ezután.
— Ha sose látok bármilyen rohadt királyt, az is túl hamar lesz — állapította meg Nobby.
— Amúgy sem hiszem, hogy ő lett volna a jogos király — morfondírozott Murok. — A királyról jut eszembe, kér valaki sült krumplit?
— Nincs is jogos király — szögezte le Kolon, bár különösebb rosszakarat nélkül. Havi tíz tallér nagy változást jelent. Mrs. Kolon egész másként viselkedik az olyan férjjel, aki havi tíz tallérral többet hoz haza. Üzenetei a konyhaasztalon sokkal barátságosabbá váltak.
— Nem, csak úgy értettem, hogy nincs semmi különleges abban, ha ősi kardod van — magyarázta Murok. — Vagy egy anyajegyed. Úgy értem, nézzetek csak rám. Nekem is van egy anyajegyem a karomon.
— A bátyámnak is van — bólogatott Kolon. — Olyan az alakja, mint egy csónaké.
— Az enyém inkább koronaszerű — közölte Murok.
— Ohó, akkor az királlyá tesz téged — vigyorgott Nobby. — Magától értetődik.
— Nem értem, miért. A bátyám se admirális — mutatott rá ésszerűen Kolon.
— És itt van ez a kardom — mondta Murok.
Kihúzta. Kolon kivette a kezéből, és újra meg újra megforgatta a Dob ajtaja fölötti fáklya fényében. A penge tompa volt és rövid, és olyan rovátkolt, mint egy fűrész. Gondosan készített fegyver volt, és valaha lehetett rajta egy felirat, de már réges-rég olvashatatlanná koptatta pusztán a rengeteg használat.
— Tetszetős kard — ismerte el elgondolkozva. — Jó az egyensúlya.
— De nem királynak való — állította Murok. — A királyok kardja nagy és fényes és varázslatos és vannak rajta drágakövek és amikor föltartod, megcsillan rajtuk a fény, csing.
— Csing — utánozta Kolon. — Igen. Fölteszem, annak kell lennie, tényleg.
— Csak annyit mondok, nem járhatsz körbe trónokat osztogatva az embereknek csupán az ilyesmikért — fejtegette Murok. — Ezt mondta Kadar kapitány.
— Jelzem, nem rossz állás — merengett Nobby. — Kedvező munkaidővel jár, a királykodás.
— Hmm? — Kolon egy pillanatra beleveszett a spekulálás kicsiny világába. A valódi királyoknak fényes kardja van, ez nyilvánvaló. Kivéve, kivéve, kivéve esetleg a tipikus valóságos királynak, hogy is mondják, hajdanában, neki olyan kardja lehetett, ami egy szikrát se csillogott, de átkozottul hatékonyan vágott el bármit. Csak egy ötlet.
— Azt mondom, a királykodás jó meló — ismételte meg Nobby. — Rövid munkaórák.
— Aha. Aha. Viszont nem hosszú ideig — felelte Kolon. Elgondolkodó pillantást vetett Murokra.
— Á! Na persze, van abban valami.
— Különben is, apám azt mondja, hogy királynak lenni olyan, mint a kemény munka — mesélte Murok. — Ott az összes felmérés és elemzés meg minden. — Kiürítette korsaját. — Nem magunkfajtának való. Magunkfajta — büszkén nézett — őröknek. Jól van, főtörzs?
— Hmm? Mi? Ó! Igen. — Kolon vállat vont. És akkor mi van? Lehet, hogy így a legjobb. Kiitta a sörét. — Jobb, ha megyünk — indítványozta. — Mennyi az idő?
— Éjfél körül járhat — válaszolta Murok.
— És még?
Ez elgondolkodtatta Murokot. — És minden rendben?
— Úgy van. Csak próbára tettelek.
— Tudod — szólalt meg Nobby —, ahogy te mondod, fiú, az ember csaknem el is hiszi, hogy igaz.
A figyelem tekintete hadd húzódjék hátrébb…
Ez itt a Korong, világ és világok tükre, négy, óriási, Nagy A’Tuinnak, az Égi Teknőcnek, teknőjén álló elefánt cipeli a hátán az űrön keresztül. Ennek a világnak Pereme körül az óceán szakadatlan ömlik le az éjbe. A Tengelyénél nyúlik a magasba a Mennyek Ormának tíz mérföldes tüskéje, amelynek csillogó tetején az istenek szabályosan játszanak az emberek sorsával…