Az ebédszünetben Chidder lefordította ennek nagy részét az istálló mögött.
— Én tudom, hogy mit jelent a Fölszámolás Rendkívüli Veszteséggel — jelentette ki Sajtmíves büszkén. — Azt jelenti, hogy baltával intézték el.
— Egy nagy frászt — közölte Chidder.
— Hát te meg honnan tudod?
— A családom régóta van a kereskedelemben — felelte Chidder.
— Huh! — morrant Sajtmíves. — Kereskedelem.
Chidder sose részletezte, miféle kereskedelem volt. Volt valami köze árucikkek szállításához és a szükségletek ellátásához, de hogy pontosan milyen árucikkek és miféle szükségletek voltak ezek, sosem derült ki világosan.
Miután fölpofozta Sajtmívest, Chidder gondosan elmagyarázta, hogy a Fölszámolás Rendkívüli Veszteséggel nem csupán azzal jár, hogy az áldozatot elhantolják, lehetőleg rendkívül alaposan, hanem hogy üzlettársai és alkalmazottai is közvetlenül belekeverednek, együtt az üzlethelyiségekkel, az épülettel, valamint a szomszédos környék nagy részével, azért, hogy minden érintett fölfogja, az illető elég oktalan volt ahhoz, hogy olyan ellenségeket szerezzen be, akik képesek dühbe gurulni, méghozzá vakon.
— Hű! — mondta Artúr.
— Ó, ez még semmi — legyintett Chidder. — Egyik Disznóleséskor a nagyapám meg a könyvvitelrészlegünk magas szintű üzleti tárgyaláson vett részt a tengelyföldiekkel és tizenöt tetem sose került elő. Az ilyesmi nagyon káros. Fölzaklatja a szakmai kollektívát.
— Az egész szakmai kollektívát, vagy csak azt a részét, amelyik a hasán fekve lebeg a folyóban? — kérdezte Teppik.
— Pont ez a lényeg. Jobb, hogy így mennek a dolgok — csóválta fejét Chidder. — Tudjátok. Tisztán. Ezért akarta apám, hogy belépjek a Céhbe. Úgy értem, manapság az embernek muszáj az üzletre koncentrálni, nem tölthetjük az összes időnk közönségszolgálattal.
Az íjpuska vége remegett.
Teppik minden mást szeretett az iskolában, a falmászást, az énekórákat, a széleskörű oktatást. Ám az a tény, hogy emberek gyilkolásával végzed, már régóta emésztette. Még sosem ölt meg senkit.
Pont ez a lényeg, mondta magának. Ez az, ahol kiderül mindenki számára, képes vagy-e rá, beleértve saját magad.
Ha most elrontom, halott vagyok.
A sarokban Mericet kis, elbátortalanító dallamot kezdett dúdolni.
Volt egy bizonyos ár, amit a Céh fizetett az iparengedélyéért. Gondoskodott róla, hogy ne létezzenek óvatlan, bátortalan, vagy, ahogy mondani szokás, halálügyetlen orgyilkosok. Sosem találkozol senkivel, aki megbukott a vizsgán.
Akadnak, akik megbuknak. Csak sosem találkozol olyannal. Lehet, hogy egyikük ott van alatta, lehet, hogy pont Chidder az, vagy Snoxall, vagy valamelyik a fiúk közül. Mindenki ma este csinálja végig a futamot. Talán ha elbukik, ő lesz ott összekötözve alatta…
Teppik megpróbálta kivenni a fekvő alakot.
— Khm — köhintett a vizsgáztató.
A fiú torka kiszáradt. Úgy kavargott benne a pánik, mint részegben a hamarost viszontlátandó vacsora.
A foga vacogni akart. A gerince egy merő jégcsap, a ruhája nedves rongyok páncélja. A világ lelassult.
Nem. Nem fogja megtenni. A hirtelen döntés úgy ütötte meg, mint egy tégla a sötét sikátorban, és majdnem olyan meglepetést is okozott. Nem arról volt szó, hogy utálja a Céhet, vagy különösebben rühelli Mericetet, de ez nem tisztességes eljárás bárki levizsgáztatására. Egyszerűen helytelen.
Elhatározta, hogy megbukik. Mégis, pontosan mit tehet az öreg, itt és most?
És stílusosan fog megbukni.
Megfordult, hogy szemtől szembe legyen Mericettel, nyugodtan a vizsgáztató szemébe nézett, kinyújtotta az íjpuskát tartó kezét kissé bizonytalanul jobbra, s meghúzta a ravaszt.
Fémesen kattant, aztán csattanás hallatszott, amikor a nyíl visszapattant az ablakpárkány egyik szögéről — Mericet lebukott, amikor elhussant a feje fölött —, becsapódott egy fáklyatartóba a falon, s elszállt Teppik sápadt arca mellett, dorombolva, mint valami őrült macska.
Aztán puffant egyet, amikor beleállt a takaróba, s csönd lett.
— Köszönöm, Mr. Teppik. Ha volna szíves még egy pillanatig türelemmel lenni.
Az öreg orgyilkos kapcsos fölírótáblája fölé hajolt, ajka mozgott.
Fogta a ceruzáját, ami egy darabka kirojtosodott madzagon lógott, s néhány jelet írt egy rózsaszín papírdarabra.
— Nem fogom azt kérni, vegye el a kezemből — közölte —, egy s más okból. Az ajtó melletti asztalon fogom hagyni.
Nem volt különösebben kellemes mosoly: keskeny volt és kiszáradt, olyan mosoly, amiből minden melegséget réges-rég kiforraltak; általában azok az emberek szoktak így mosolyogni, akik már kábé két éve holtak a tűző sivatagi nap alatt. De legalább érezted, hogy próbálkozik.
Teppik nem moccant. — Átmentem? — kérdezte.
— Ez az eset látszik fennforogni.
— De…
— Biztos vagyok benne, hogy tudja, tilos megvitatnunk a vizsgát a diákokkal. Azonban annyit elmondhatok, hogy én személy szerint nem helyeslem ezeket a modern, fölvágós módszereket. Szép jó napot magának. — És Mericet kivonult.
Teppik odatámolygott az ajtó melletti poros asztalhoz és elborzadva lenézett a papírra. Pusztán szokásból elővett egy csipeszt a tarsolyából, hogy azzal fogja meg.
Eredeti volt bizony. Ott volt rajta a Céh pecsétje, meg az ákombákom kacskaringó, ami kétségtelenül Mericet aláírása; épp elég gyakran látta, általában dolgozatok alján, olyan megjegyzések mellett, mint 1/2. Keressen föl a tanáriban!
Odalépdelt az ágyon fekvő alakhoz és elhúzta a takarót.
Már majdnem hajnali egy volt. Ankh-Morporkban ilyenkor kezdődik az éjszaka.
Sötét volt a tetők fölött, a tolvajok és orgyilkosok légies világában. De odalenn a város élete úgy áramlott az utcákon, mint a dagály.
Teppik kábultan sétált át a sokaságon. Bárki más, ha ilyesmivel próbálkozik ebben a városban, egyenesen fölszólítja a népeket, hogy kalauzolják el egy kis városnézésre a folyó fenekén, de Teppik az orgyilkosok feketéjét viselte, s így a tömeg automatikusan szétnyílt előtte s összezárult mögötte. Még a zsebtolvajok is békén hagyták. Sosem lehet tudni, mit talál az ember. Teppik céltalanul beténfergett a Céhház kapuján, lezöttyent egy fekete márványpadra, s állát öklére támasztotta.
Tény az, hogy az élete befejeződött. Korábban egyáltalán nem gondolt arra, hogy mi fog történni ezután. Nem mert arra gondolni, hogy lesz ezután.
Valaki megütögette a vállát. Amikor megfordult, Chidder leült mellé, s szótlanul odamutatott egy rózsaszín papírdarabot.
— Rázd le! — javasolta.
— Te is átmentél? — kérdezte Teppik.
Chidder vigyorgott. — Simán — válaszolta. — Nivor volt az. Semmi gond. Bár egy kissé megizzasztott a Vészsüllyesztőnél. És te?
— Hmm? Ó! Semmi. — Teppik megpróbálta megemberelni magát. — Semmi vész — felelte.