— Hallottál a többiek közül valakiről?
— Nem.
Chidder hátradőlt. — Sajtmívesnek sikerül — jelentette ki fennhéjázóan. — Meg a tacskó Artúrnak. Nem hiszem, hogy a többieknek menni fog. Adunk nekik húsz percet, mit szólsz hozzá?
Teppik megkínzott arccal fordult felé.
— Chiddy, én…
— Mi?
— Amikor sor került rá, én…
— Mi történt?
Teppik a macskakövekre meredt. — Semmi — motyogta.
— Piszkos mázlid van, csak egy jó, szellős futamod volt a háztetőkön, nekem meg a csatornák jutottak, aztán föl a Rőfösök Tornyának árnyékszékébe, amikor visszaértem, mehettem átöltözni.
— Neked is bábu volt ott, igaz? — tudakolta Teppik.
— Jó ég, neked nem?
— De hagyták, hogy azt higgyük, igazi lesz! — siránkozott Teppik.
— Igazinak érződött, nem?
— Igen!
— Akkor jó. És átmentél. Szóval semmi gond.
— De nem törted azon a fejed, hogy ki lehet a takaró alatt, ki az és miért…
— Aggódtam, hogy esetleg nem csinálom jól — ismerte el Chidder. — De aztán úgy gondoltam, rajtam ne múljék.
— De én… — Teppik elhallgatott. Mit tehetne? Menjen és magyarázza el? Valahogy ez nem tűnt rettentője ötletnek.
A barátja hátba vágta.
— Ne rágd magad! — mondta. — Túl vagyunk rajta!
És Chidder föltartotta hüvelykujját odaszorítva a mutató- és a középső ujjhoz jobb kezén, az orgyilkosok ősi tisztelgésével.
Hüvelykujj két másikhoz szorítva és Dr. Cruces, a vezető oktató, szikár alakja, ahogy a meghökkent fiúk fölé tornyosul.
— Mi nem gyilkolunk — jelentette ki. Halk hang volt, a doktor sosem emelte föl a hangját, de valahogy szerét ejtette, hogy úgy lejtsen és pörögjön, hogy még egy hurrikánban is meg lehessen hallani.
— Mi nem hóhérkodunk. Mi nem mészárolunk. Mi sosem, ebben egészen biztosak lehetnek, mi sosem kínzunk. Nekünk semmi közünk erős érzelmi felindulásból vagy gyűlöletből vagy nyereségvágyból elkövetett bűncselekményekhez. Mi nem azért tesszük, mert az elhantolás élvezet, vagy valami titkos belső sugallatra, vagy kicsinyes előnyszerzésért, vagy valami ügy vagy hit szolgálatában; én mondom maguknak, uraim, mindezen okok a legnagyobb mértékben gyanúsak. Nézzenek annak az embernek szemébe, aki megölné magukat meggyőződése kedvéért, s orruk a förtelem bűzét fogja beszippantani. Hallgassanak meg egy vallásháborúra fölszólító beszédet, és, biztosíthatom magukat, fülük meg fogja hallani a gonosz pikkelyeinek csörrenését és szörnyű farkának súrlódását a nyelv tisztasága fölött.
— Nem, mi pénzért tesszük.
— És mivel mi mindenekfelett tisztában kell legyünk az emberélet értékével, nagyon sok pénzért tesszük.
— Csak kevés ennél tisztább indíték létezik, ennyire megfosztva minden színleléstől.
— Nil mortifi, sine lucre. Emlékezzenek erre! Nem ölünk, ha nincs fizetség.
Egy pillanatra elhallgatott.
— És mindig adjanak számlát — tette hozzá.
— Szóval minden rendben — mondta Chidder. Teppik gyászosan bólintott. Ez volt az, ami olyan kedvelhetővé tette Chiddert. Irigylésreméltó képessége, hogy elkerülje a komoly töprengést bármiről, amit csinál.
Egy alak közeledett óvatosan a nyitott kapun keresztül.[7] A portásfülkéből kiszűrődő fáklyafényben göndör, szőke haj csillant.
— Akkor hát ti is megcsináltátok — mondta Artúr, hidegvérűen lebegtetve a cédulát.
Artúr nagyon sokat változott hét év alatt. Nagy Orm folyamatosan elmulasztotta, hogy szervi bosszút álljon rajta hiányos jámborsága miatt, s ettől kigyógyult abból a szokásából, hogy mindenhova fejére húzott kabáttal rohanjon. Apró termete természetadta előnyhöz juttatta a mesterség azon területein, amelyek keskeny résekkel jártak. Vele született hajlama kiderült azon a napon, amikor Schlitzes és néhány cimborája elhatározták, hogy jó mulatság lesz az új fiúkat megpokrócozni és elsőnek Artúrt választották; tíz másodperccel később a hálóterem összes lakójának együttes erőfeszítése tudta csak lefogni Artúrt és kifeszíteni a szék maradványait a kezéből. Kiszivárgott, hogy a néhai Johan Ludorum fia, aki az egyik legkiválóbb orgyilkos volt a Céh történetében. A halott orgyilkosok fiai mindig ingyenes helyet kaptak az iskolában. Időnként egész gondoskodó tudott lenni a szakma.
Nem fért kétség ahhoz, hogy Artúr át fog menni a vizsgán. Különórákat adtak neki és azt is megengedték, hogy tényleg nagyon komplikált mérgeket használjon. Valószínűleg maradni is fog, hogy posztgraduális tanulmányokat végezzen.
Vártak, amíg a város gongjai kettőt nem ütöttek. Az óraművek előállítása nem precíziós technológia Ankh-Morporkban, s a város változatos közösségei közül számosnak megvolt a maga elképzelése arról, mégis milyen hosszú egy óra, így hát a háztetőkről visszaverődő harangozás öt percen át folytatódott.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a városi közmegegyezés szerint jócskán elmúlt kettő, mindhárman abbahagyták cipőjük csöndes szemlélését.
— Hát akkor annyi — jelentette ki Chidder.
— Szegény öreg Sajtmíves — mondta Artúr. — Igazán tragikus, ha jobban belegondol az ember.
— Az, tartozott nekem négy garassal — értett egyet Chidder. — Gyerünk már! Szerveztem valamit magunknak.
XXVII. Teppikamon király kikászálódott az ágyból és fülére szorította kezét, hogy kicsukja a tenger morajlását. Nagyon erős volt ma éjjel.
Mindig hangosabb szokott lenni, amikor nem érezte jól magát. Szüksége volt arra, hogy valami elterelje a figyelmét saját magáról. Elküldethet Pteráért, kedvenc szolgálólányáért. A lány különleges volt. Éneklése mindig fölvidította a fáraót. Az élet annyival szebbnek látszott, mikor végre abbahagyta.
Vagy ott van a napkelte. Az mindig vigasztaló. Kellemes ott ülni a palota legtetején, pokrócba csavarva, s nézni a folyóról fölemelkedő párafátylat, miközben az arany áradat ellepi az országot. Az embert elönti a már megint jól végzett munka meleg, elégedett öröme. Még ha valójában nem is tudja, hogyan csinálta…
Fölkelt, belecsoszogott a papucsába, s kiment a hálószobájából, végig a széles folyosón, ami a hatalmas csigalépcsőhöz vezetett meg a tetőre. Néhány pislákoló mécs megvilágította a többi helybéli isten szobrát, melyek kutyafejű, haltestű, pókkarú izék helyváltoztató árnyképeivel festették be a falakat. Gyerekkora óta ismeri őket. Kamaszkori rémálmai egész alaktalanok lettek volna nélkülük.
A tenger. Csak egyszer látta, amikor még kisfiú volt. Nem sokra tudott visszaemlékezni a méretén kívül. Meg a zajon. Meg a sirályokon.
Azok azóta is kísértették. Úgy tűnt, hogy sokkal jobban megoldották a dolgot, mármint a sirályok. Azt kívánta, bárcsak sirályként jöhetne vissza egy nap, de persze az lehetetlen, ha az ember fáraó. Sosem térsz vissza. Pontosabban el se távozol, valójában.
— Nos, akkor mi is ez? — kérdezte Teppik.
— Kóstold meg — javasolta Chidder —, csak kóstold meg! Sose lesz rá többet lehetőséged.
— Szinte kár elrontani — jegyezte meg lovagiasan Artúr a tányérján levő finom mintára tekintve. — Mik ezek a kis vörös izék?
— Azok csak retkek — mondta Chidder elutasítóan. — Nem azok a fontosak. Rajta!
Teppik odanyúlt a kis favillával és fölszúrt egy papírvékony, fehérhúsú halszeletet. A papit készítő konyhafőnök olyan arckifejezéssel fürkészte őt, mint aki a totyogó kisgyereket lesi első születésnapján. És, döbbent rá, ugyanezt teszi mindenki az étteremben.
7
Az Orgyilkosok Céhe kapuját sosem csukták be. Azt mondták, azért, mert a Halál mindig nyitva tartja a boltot, de valójában az volt az oka, hogy a zsanérok évszázadokkal korábban elrozsdálltak, és soha senki nem talált időt arra, hogy ebben az ügyben tegyen valamit.