Gondosan megrágta a falatot. Sós volt és kissé gumiszerű, enyhe célzással pöcegödör-kifolyóra.
— Finom? — kérdezte Chidder aggodalmasan. Több közelben ülő vacsoravendég tapsolásban tört ki.
— Határozottan nem mindennapi — ismerte el Teppik rágás közben. — Mi ez?
— Mélytengeri robbanóhal — felelte Chidder.
— Teljesen rendben van — tette hozzá sietve, amikor Teppik jelentőségteljesen letette villáját. — Tökéletesen biztonságos, föltéve, hogy a gyomor, máj és egyéb emésztőszervek minden darabkáját eltávolítják, ezért kerül olyan sokba, nincs olyasmi, hogy másodosztályú robbanóhalséf, ez a legdrágább étel a világon, az emberek verset írnak róla…
— Lehetne ízrobbanás — motyogta Teppik, visszanyerve önuralmát. Mindenesetre jól kellett elkészítsék, különben már ő lenne a tapéta a helyiségben. Óvatosan megböködte a gyökérszeleteket, amik elfoglalták a tányér többi részét.
— Ezek mit csinálnak az emberrel? — firtatta.
— Nos, amennyiben nem pontosan a megfelelő módon készítik őket elő hat héten át, akkor katasztrofális reakcióba lépnek a gyomorsavaddal — válaszolta Chidder. — Elnézést. Azt gondoltam, hogy a számunkra elérhető legdrágább étkezéssel kéne ünnepeljünk.
— Értem. Sült hal rósejbnivel Férfiaknak — jegyezte meg Teppik.
— Tartanak itt ecetet? — tudakolta Artúr, tele szájjal. — És még valami pépes borsó is könnyen lecsusszanna.
De a bor jó volt. Bár nem kitűnő. Nem a nagy évjáratok egyike. Ám azt megmagyarázta, miért fájt Teppiknek egész nap a feje.
Előnapos volt. A barátja négy palack amúgy elég közönséges fehérbort vett. Az ok, amiért olyan rengetegbe került, az volt, hogy olyan szőlőből készült, amit még el sem ültettek.[8]
A fény lassan, lustán mozog a Korongon. Nem siet, hogy eljusson valahova. Ugyan minek? Fénysebességgel minden hely ugyanaz a hely.
XXVII. Teppikamon király nézte, ahogy az arany korong átlebeg a világ peremén. A ködtakarta folyóról egy sereg daru rebbent a magasba.
Mindig is lelkiismeretes voltam, mondta magának. Soha senki nem magyarázta el neki, hogyan keltse a napot, árassza a folyót, növessze a gabonát. Hogy is tehették volna? Végül is, ő az isten. Neki kéne tudnia. De nem tudta, ezért aztán csak élte az életet őrülten remélve, hogy az egész majdcsak rendben lesz valahogy, és úgy tűnt, sikerült neki a dolog. Ámbár az volt a gond, hogy ha egyszer nem sikerül, nem fogja tudni, miért nem. Visszatérő rémálma volt, hogy Dios főpap fölrázza egy reggel, csak persze az nem lesz reggel, és a palota minden lámpása ég, és kinn, a csillagfényes sötétségben dühös tömeg morajlik és mindenki várakozóan néz rá…
És nem lesz képes kinyögni mást csak azt: „Sajnálom”.
Rettegett ettől. Milyen könnyű elképzelni, hogy jég képződik a folyón, örök fagy derezi a pálmafákat és reccsenve szaggatja le a leveleket (amik ripityára törnek, amikor a megfagyott földre hullanák) és a madarak élettelenül zuhannak le a magasból…
Árnyék söpört el fölötte. Könnybe borult szemmel fölnézett a szürke és üres láthatárra, száját eltátotta rémületében.
Fölállt, félredobva a takarót, s mindkét kezét esdekelve emelte föl. De a nap távozott. Ő az isten, ez a dolga, azért van itt, hogy elvégezze ezt az egyetlen feladatot, és nem teljesítette kötelességét a népe iránt.
Most már hallotta lelki fülével a tömeg dühét, az üvöltések zúgását, ami kezdte betölteni fülét, míg aztán a ritmus sürgetővé és ismerőssé vált, míg el nem érte azt a pontot, ahol többé már nem nyomasztotta belül, hanem kifelé húzta őt, oda a sós kék sivatagba, ahol a nap mindig süt, és csillogó alakok keringenek az égbolton keresztül.
A fáraó lábujjhegyre állt, hátravetette fejét, és kitárta szárnyát. És ugrott.
Miközben fölszárnyalt az égre, meglepve hallott egy puffanást maga mögött. És a nap előbújt a felhők mögül.
Később a fáraó rettentő kínosan érezte magát ettől.
A három újdonsült orgyilkos lassan tántorgott az utcán, folyton megközelítve, ám sosem elérve a hanyatt esést, és megpróbálta „A Varázsló Vesszejének Göcsört Van a Végén”-t összhangban énekelni, vagy legalább azonos hangnemben.
— Zórjási ésss kerek ésss sokat nyoma latba'… — énekelte Chidder. — A fenébe, mibe léptem bele?
— Tudja valaki, hol vagyunk? — érdeklődött Artúr.
— Mi… mi a Céhházba indultunk — felelte Teppik. — Csak valahogy rossz irányba, az ott a folyó előttünk. Érzem a szagát.
Az óvatosság átszúrta Artúr alkoholpáncélját.
— Lehetnek erre vész… ves… veszélyes emberek ilyenkor éjszaka — kockáztatta meg.
— Aha — nyIIatkozta Chidder elégedetten. — Mink. Van róla cédula. Volt vizsga meg minden. Szeretném én azt látni, hogy bárki megpróbáljon bármit velünk.
— Úgy van — értett egyet Teppik, és valami támaszt keresve ráborult Chidderre. — Fölhasítjuk őket a hogyhíjjáktól izéig.
— Bizony!
Bizonytalanul továbbingadoztak a Rézhidra.
Igenis voltak erre veszélyes emberek a virradat előtti árnyékokban, és jelenleg ezek úgy húsz lépéssel mögöttük jártak.
A bűnöző Céhek bonyolult rendszere ténylegesen nem tette Ankh-Morporkot biztonságosabb hellyé, csak ésszerűsítette a veszélyeket és rendszeres, megbízható alapokra helyezte őket. A főbb Céhek sokkal alaposabban és jóval több sikerrel tartották fönn a városban a rendet, mint az ósdi Városi Őrség valaha is, és valóban igaz, hogy bármely szabadúszó, iparengedéllyel nem rendelkező tolvaj, akit a Tolvajok Céhe elkapott, hamarosan vizsgálati fogságban találta magát, beszámolandó szociális vizsgálódásairól, összeszögezett térddel[9]. Azonban mindig akadnak vállalkozó szellemek, akik megkockáztatják a bizonytalan megélhetést a törvényenkívüliek világán kívül, s öt, ennek a leírásnak megfelelő férfiú közeledett óvatosan a trióhoz, hogy bemutassák nekik a hét ajánlatát, az elnyisszantott torkot kirablással és a leginkább kedvükre való folyami iszapba temetéssel.
Az emberek általában kitérnek az orgyilkosok útjából egy ösztönös érzés miatt, ami azt súgja, hogy az istenek helytelenítik emberek megölését sok pénzért (ugyanis rendszerint jobb szeretik, ha az embereket nagyon kevés pénzért vagy ingyen ölik meg) és a dolog hübriszbe torkollhat, ami az istenek ítélete. Az istenek nagy hívei az igazságnak, legalábbis amennyiben csak halandókra terjed ki, s közismert, hogy olyan lelkesedéssel szolgáltatják, hogy még mérföldekkel arrébb is fűszertartóvá változnak egyesek.
Mindazonáltal az orgyilkosok feketéje nem rettent el mindenkit, és a társadalom bizonyos rétegeiben kifejezetten presztízskérdés egy orgyilkos kinyírása. Olyasmi, mint egy hatos sorozat a conkersben[10].
Lényegében tehát ők hárman, amint épp áttántorognak a Rézhíd elhagyatott deszkáin, hótt részeg orgyilkosok, és a fickók mögöttük mindenképp azon vannak, hogy beszúrják a jelentőségteljes vesszőt.
Chidder odaimbolygott az egyik fából készült címervízilóhoz[11], ami a híd tenger felőli oldalát díszítette, visszapattant és a korlátra roskadt.
8
A kontramód bort abból a szőlőből érlelik, amely a növényvilág csakis mágiával mértéktelenül átitatott földeken termő osztályába — az előtermőkbe — tartozik. A szokványos növények aztán nőnek, hogy magjukat elvetették — az előtermőkkel ez
9
Amikor a Tolvajok Céhe Általános Sztrájkot hirdetett meg a Megnyerő Lajhár évében, a bűncselekmények száma ténylegesen megkétszereződött.
11
Egyike a két mondának[30] Ankh-Morpork megalapításáról elmeséli, hogy a két árva fivért, akik a várost építették, valójában egy víziló (szó szerint