Hut Kumi, Khefinnek, a Kapuk Kétarcú Istenének, főpapja előrelépett.
— Bátorkodtam magam gondoskodni erről, ó, Dios — dorombolta.
Dios megkocogtatta botját ujjaival. — Ó, igen — mondta. — Nem kétlem, hogy megtetted.
A papság messzemenően arra számított, hogy Kumi lesz az, aki Dios örökébe lép abban az esetben, ha Dios valaha is tényleg meghal, habár arra várakozni, hogy Dios meghaljon, sosem tűnt kifizetődő elfoglaltságnak. Az egyetlen eltérő vélemény magáé Diosé volt, aki, ha lettek volna barátai, valószínűleg bizalmasan megsúgja nekik a feltételeket, melyeknek előbb kéne bekövetkeznie, úm. kék holdak, röpködő disznók és hogy őt, Diost, a Pokolban lássák. Valószínűleg azt is hozzáfűzte volna, hogy az egyetlen különbség Kumi és egy szent krokodil között a krokodil szándékának alapvető tisztessége.
— Jól van — közölte.
— Ha emlékeztethetném méltóságod? — szólalt meg Kumi. A többi pap arca üdvösen és biztonságosan kifejezéstelenné vált, amikor Dios metszően ránézett.
— Igen, Kumi?
— A herceg, ó, Dios. Hazakérette már valaki?
— Nem — felelte Dios.
— Akkor honnan fogja tudni? — tudakolta Kumi.
— Tudni fogja — szögezte le Dios határozottan.
— Hogyan fog ez megtörténni?
— Tudni fogja. És most mind távozhattok. Menjetek innen! Foglalkozzatok az isteneitekkel!
A papok kisiettek, egyedül hagyva Diost a lépcsőn. Olyan régóta ez volt a szokásos helye, hogy mélyedést csiszolt a kőbe, amibe pontosan beillett a feneke.
Természetesen a herceg tudni fogja. Ez része a dolgok takaros elrendezésének. Ám tudatának a rituálék és méltó hagyomány évei által mélyre taposott kerékvágásaiban Dios bizonyos nyugtalanságot észlelt. Az ott nem érezte magát otthonosan. A nyugtalanság olyasmi, ami másokkal esik meg. Nem azzal jutott el oda, ahol most áll, hogy helyt adott a kételkedésnek. Mégis ott hátul volt egy kicsiny gondolat, egy apró bizonyosság, hogy gondok lesznek ezzel az új királlyal.
Nos. Hamar bele fog tanulni. Mindegyik beletanult.
Helyzetet változtatott és megvonaglott az arca. A fájások és nyIIallások visszatértek, s ezt nem engedheti meg. A kötelességteljesítés útjába állnak, és szolgálata szent kötelesség.
El kell újra menjen a nekropoliszba. Ma éjjel.
— Nem önmaga, ezt te is láthatod.
— Hát akkor kicsoda? — firtatta Chidder.
Bizonytalanul tocsogtak végig az utcán, ezúttal nem részegen, hanem azoknak az esetlen járásával, akik ketten három helyett próbálnak irányt tartani. Teppik lépegetett, de nem úgy, hogy meggyőzhette volna a másik kettőt, hogy a tudata bármiféle szerepet játszik ebben.
Körülöttük ajtókat löktek ki, átkokat szórtak, és hallani lehetett, ahogy a bútort fölhurcolják az emeletre.
— Pokoli vihar kellett legyen a hegyekben — jegyezte meg Artúr. — Általában nem szokott így megáradni még tavasszal sem.
— Talán tollat kéne égessünk az orra alatt — javasolta Chidder.
— Az az átkozott sirály lenne a legjobb erre — morrant Artúr.
— Miféle sirály?
— Te is láttad.
— Mér', mi van vele?
— Te láttad, nem? — A bizonytalanság sötét fénye villant Artúr szemében. A sirály korábban eltűnt a nagy izgalomban.
— A figyelmem más foglalta el — magyarázta Chidder szégyenlősen. — Biztos azok a mentolos ostyák okozták, amit a kávéhoz adtak. Gondoltam is, hogy nem egészen kifogástalanok.
— Kétségtelenül kissé vérfagyasztó volt az a madár — jelentette ki Artúr. — Figyelj, tegyük le valahol, amíg kiöntöm a vizet a csizmámból, jó?
A közelben volt egy pékség, ajtaja kitárva, hogy a tálcákra rakott frissen sült cipók lehűlhessenek a kora reggel hűsében. Odatámasztották Teppiket a falhoz.
— Úgy néz ki, mintha valaki fejbe csapta volna — állította Chidder. — De senki se tette, igaz?
Artúr fejét rázta. Teppik arca gyöngéd mosolyba dermedt. Bármi legyen is az, amire a szeme szegeződött, nem a szokásos dimenziókészletben foglalt helyet.
— Vissza kell vigyük a Céhbe és be a beteg…
Elhallgatott. Sajátságos susogás hallatszott mögötte. A cipók enyhén ugrándoztak tálcáikon. Egy-kettő leesett a padlóra, ahol fölfordultak, mint a hátukra fordított bogarak.
Aztán a kenyérhéjak szétrepedtek, mint a tojás héja, és zöld hajtások százai bukkantak elő.
Néhány másodpercen belül a tálcák új, lábon álló gabonát lengettek, amiknek kalásza már kezdett megtelni és lehajolni. Chidder és Artúr átmasírozott rajtuk, pléhpofával, megkísérelve a százméteres gondtalan sétafikálás rekordját, mereven tartva Teppiket maguk közt.
— Ezt mind ő csinálja?
— Az az érzésem, hogy… — Artúr hátranézett arra az esetre, ha dühös pékek bukkannának elő és észrevennék az ennyire agresszívan korpás terméket, s olyan hirtelen torpant meg, hogy a másik kettő megpördült körülötte, mint valami kormánylapát.
Elgondolkozva nézték az utcát.
— Nem olyasmi, amit mindennap láthatsz, ez itt — szólalt meg végül Chidder.
— Arra gondolsz, ahogy füvek meg izék teremnek mindenütt, ahova a lábát teszi?
— Igen.
Összenéztek. Egy emberként lenéztek Teppik cipőjére. Már bokáig növényzetben állt, ami siettében szétrepesztette az évszázados macskaköveket.
Anélkül, hogy egyetlen szó elhangzott volna, megragadták Teppik könyökét és a levegőbe emelték.
— A betegszoba — mondta Artúr.
— A betegszoba — értett egyet Chidder.
Ám mindketten tudták, már akkor is, hogy ez többet kíván a forró borogatásnál.
Az orvos hátradőlt.
— Eléggé egyértelmű — jelentette ki sebesen gondolkozva — A mortis portalis tackulatum esete, szövődményekkel.
— Az mit jelent? — kérdezte Chidder.
— Laikus kifejezéssel azt — szipákolt az orvos —, hogy egy szikra élet sincs benne.
— És mik a szövődmények?
Az orvos nemhiába tette le a hippokrízisi esküt. — Még mindig lélegzik — mondta. — Nézzék, a pulzusa csupa zörej, és olyan a hőmérséklete, hogy tojást lehetne sütni rajta. — Tétovázott, tudatában annak, hogy ez valószínűleg túlságosan egyenes és könnyen érthető; az orvostudomány vadonatúj művészet volt a Korongon és semmire se fog jutni, ha az emberek megérthetik.
— Pyrocerebrum ouerf culinaire — nyilatkozta, miután alaposan végiggondolta.
— Jó, és mit tud tenni vele? — érdeklődött Artúr.
— Semmit. A fiú halott. Minden orvosi vizsgálat ezt bizonyítja. Szóval, ööö… temessék el, tartsák szépen és hűvösön, és mondják meg neki, hogy jövő héten keressen újra föl. Lehetőleg nappal.
— De még lélegzik!
— Ezek csak reflexmozgások, amik könnyen összezavarhatják a laikusokat — legyintett könnyedén az orvos.
Chidder sóhajtott. Azt gyanította, hogy a Céh, aminek elvégre páratlan tapasztalatai voltak éles késekről és bonyolult szerves vegyületekről, sokkal jobban ért az elemi diagnosztikához, mint az orvosok. Lehet, hogy a Céh embereket öl, de legalább nem várja el tőlük, hogy hálásak legyenek érte.
Teppik kinyitotta szemét.
— Haza kell mennem — jelentette be.
— Halott, mi? — hördült föl Chidder.
Az orvos dicsőségére vált hivatásának. — Nem szokatlan, hogy a tetem a halál bekövetkezte után aggasztó hangokat ad — szögezte le vitézül. — Ami felizgathatja a hozzátartozókat és…