— Sajnos, minden lány, akit ismerek, Ankh-Morporkban van — közölte fesztelenül Teppik, titokban teljesen tisztában azzal, hogy ez az általános kijelentés Mrs. Gallérra utal, aki hatodikos korában az ágyazója volt, meg az egyik fölszolgáló parasztlányra, aki nagyon bírta őt, és mindig extra adag szaftot adott neki. (Bár… és vére kalapálni kezdett az emléktől… évenként megrendezték az Orgyilkosok Bálját és, mert a fiatal orgyilkosokat kiképezték arra, hogy szabadon mozogjanak a társadalomban és elvárták tőlük, hogy jól táncoljanak, és mert a jól szabott fekete selyem és a hosszú combok vonzották az idősebb nők bizonyos fajtáját, végigpörögték az éjszakát dalidókkal, galliard-okkal és lassú léptű páviákkal, míg a légkör sűrű nem lett a pézsmától és vágyakozástól. Chidder, akinek nyílt, jámbor arca és alkalmazkodó modora mindig nyerő volt, a következő napokon nagyon későn jött vissza lefeküdni és az órák alatt gyakran elaludt…)
— Nem lennének megfelelőek, Sire. Olyan hitvestársat szeretnénk, aki járatos a hagyományokban. Természetesen, a nagynénénk rendelkezésünkre áll, Sire.
Csörömpölés hallatszott. Dios sóhajtott, s intett a kíséretnek, hogy szedjék föl a holmikat.
— Ha újrakezdhetnénk, Sire? Ez a Vegetatív Szaporodás Káposztája…
— Elnézést — szólt Teppik —, ugye, nem hallottam, hogy azt mondtad, el kéne vegyem a nagynénikém?
— De igen, Sire. A családtagok közti házasság nagyszerű hagyománya dinasztiánknak — közölte Dios.
— De a nénikém a nénikém!
Dios a szemét forgatta. Újra meg újra adott tanácsot a néhai királynak a fiú oktatásáról, de a férfi makacs volt, mint egy teve. S most menet közben kell elintézze. Az istenek próbára teszik, döntötte el. Évtizedekbe telik egy monarcha előállítása, s neki csak hetei vannak rá.
— Igen, Sire — válaszolta türelmesen — Természetesen. Valamint úgyszintén kegyességed nagybácsija, unokatestvére és apja.
— Várjunk csak, az apám…
A pap nyugtatóan fölemelte kezét. — Csupán alakiság — mondta. — Sire ükanyja politikai célszerűségből egyszer kinyIIatkoztatta, hogy király, és nem hiszem, hogy az ediktumot valaha is érvénytelenítették.
— De ő azért nő volt?
Dios döbbentnek látszott. — Ó, dehogy, Sire. Az ükanyja férfi. Ő maga jelentette ki.
— De figyelj, az ember nagynénje…
— Úgy van, Sire. Teljesen megértem.
— Hát, köszönöm — nyögte Teppik.
— Nagy kár, hogy nincsenek nővéreink.
— Nővéreink!
— Nem hígítja föl az isteni vért, Sire. A nap esetleg rossz néven venné. És ez, Sire, a Higiénia Lapockacsontja. Hová parancsolja?
XXVII. Teppikamon király nézte, ahogy kitömik. Még jó, hogy mostanság nem érez éhséget. Egész biztos, hogy sosem akar többé csirkét enni.
— Nagyon takaros öltések, mester.
— Csak szorítsd jól oda az ujjad, Gern!
— A mamim is ilyen szépen varr. Van neki egy köténye ilyen öltésekkel, van bizony — társalgott Gern.
— Azt mondtam, ne mozgasd!
— Vannak rajta rucák meg tyúkok — folytatta segítőkészen Gern.
Dil az öltésekre összpontosított. Kész volt elismerni, hogy szakmai tudása kiváló. A Balzsamozók és Társult Szakmák Céhe kitüntetéseket adományozott neki érte.
— Biztos nagyon büszke tetszik rá lenni — jegyezte meg Gern.
— Mi?
— Hát, a mamim azt mondja, hogy a király továbbél, valahogyan, ez után a kitömés meg összeöltés után. Valamiképp a Másvilágon. A maga öltéseivel a testében.
Meg több zsák szalmával és két vödör szurokkal, gondolta szomorúan a király árnya. És Gern ebédjének zsírpapírjával, bár nem hibáztatja a fiút, csak megfeledkezett arról, hova tette. Az egész örökkévalóság valaki ebédjének csomagolópapírjával létfontosságú szerveid részeként. És maradt benne egy fél kolbász is.
Őszintén ragaszkodni kezdett Dilhez, sőt még Gernhez is. És még mindig ragaszkodott a testéhez is — legalábbis kényelmetlenül érezte magát, ha néhány száz ölnél távolabbra csatangolt tőle —, és így a legutóbbi pár napban sok mindent megtudott róluk.
Tényleg rém fura. Az egész életét eltöltötte a királyságban csak néhány pappal meg hasonszőrűvel beszélve. TárgyIIagos tudomása volt arról, hogy más emberek is akadtak körülötte — szolgák és kertészek és így tovább — de azok elmosódott pacnikként jelentek meg az életében. Ő volt a csúcson, aztán a családja, aztán a papok és persze a nemesek, s utána jöttek a pacnik. Na persze, átkozottul rendes pacnik, a világ legremekebb pacnijai közül, olyan hűséges pacnigyűjtemény, amilyet csak kívánhat egy király uralni. De attól még pacnik.
Ám most teljesen lekötötte Dil bátortalanul remélt céhbeli előmenetelének napi részletezése és Gernnek Glwenda, a közelben lakó fokhagymatermelő leánya, felé tett esetlen kezdeményező lépéseinek kibontakozó története. Döbbent ámulattal hallgatta egy olyan világ részletes kibomlását, ami éppúgy tele volt aprólékos rang- és osztálykülönbségekkel, mint az, amiből nemrégiben eltávozott; rettenetes volt elképzelni, hogy esetleg sosem fogja megtudni, hogy Gern fölülkerekedik-e az apa ellenvetésein és elnyeri szíve választottját, vagy hogy Dil teljesítménye ennek a munkának — rajta — elvégzésében elég-e ahhoz, hogy a Balzsamozók és Társult Szakmák Céh Marólúg Páholyának Emelkedetten Nagyszerű Kilencvenfokos Variancia rangjára pályázzon.
Olyan volt, mintha a halál valami elképesztő optikai eszköz lett volna, ami még egy vízcsöppet is az élet bonyolult méhkasává változtat.
Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy tanácsokkal lássa el Dilt alapfokú politikából, vagy Gern tudomására hozza a tisztálkodás és tisztes megjelenés előnyeit. Többször meg is próbálkozott vele. Semmi kétség, érzékelni tudták őt. Ám mindig a huzatnak tulajdonították.
Most figyelte, ahogy Dil a pólyák nagy asztalához lépdel és visszajön egy vaskos köteggel, amit tűnődve tartott ahhoz, amire a király most már kész volt saját tetemeként gondolni.
— Szerintem inkább a vászon — jelentette ki Dil végül. — Az az ő színe.
Gern félrehajtotta a fejét.
— Jól mutatna a bisszuszban — mondta. — Vagy esetleg a kalikóban.
— Nem a kalikó. Határozottan nem a kalikó. Túl nagy a fáraón.
— Bele tudna porladni. Tetszik tudni, a használat során.
Dil fölhorkant. — Használat? Használat? Nem szabadna nekem használatról és kalikóról beszélned! Mi történik, ha ezer év múlva valaki kirabolja a sírt és ő kalikóban van, azt szeretném tudni. Elimbolyogna félútig a folyosón, megengedem, esetleg megfojtaná az egyik sírrablót, de aztán szétbomlana, érted? A könyökök kinn lennének semmi perc alatt, és én ezt sosem élném túl.
— De addigra halott tetszik lenni, mester!
— Halott? És annak ehhez mi köze? — Dil átlapozta a mintákat. — Nem, a bisszusz lesz az. A bisszusznak bőven van tágulása. Jól nyúlik is. A fáraó tényleg képes lesz gyorsan támolyogni az átjárókban, ha valaha is szükségét érzi.
A király sóhajtott. Jobb szeretett volna valami könnyűsúlyú tafotát.
— És menj, csukd be az ajtót! — fűzte hozzá Dil. — Kezd a hely levegős lenni.
— És most itt az idő — mondta a főpap —, hogy meglátogassuk néhai atyánk. — Megengedett magának egy csöndes mosolyt. — Biztos vagyok benne, hogy már alig várja — tette hozzá.