Выбрать главу

Azt mondják, hogy egy a kettőhöz az esélyed, kivéve, ha az öreg Mericetet húzod ki vizsgáztatónak, mely esetben akár el is vághatod a torkod rögtön az elején.

Teppik kifogta Mericetet Stratégia és Méregelméletből minden csütörtök délután, és nem jött ki vele. A hálótermek csak úgy zümmögtek a Mericetről szóló pletykáktól, a gyilkosságok számáról, a bámulatos technikáról… A maga idejében minden rekordot megdöntött. Azt beszélték, hogy még Ankh-Morpork Patríciusát is megölte. Na persze, nem a mostanit. A halottak egyikét.

Talán Nivor lesz az, aki kövér, és vidám, és szereti a hasát, és Tőrök és Kelepcéket ad elő keddenként Teppiknek jól mentek a csapdák, s remekül kijött a tanárral. Vagy esetleg a Kompt de Yoyo lesz az, aki Modern Nyelveket és Zenét tanít. Teppik egyikben sem volt tehetséges, de a Kompt épületesen szenvedélyes oktató volt, és kedvelte az olyan fiúkat, akik osztoztak előszeretetében a fél kézen lógás iránt, magasan a város utcái fölött.

Teppik átvetette fél lábát a párkányon, és leoldozta a csáklyában végződő kötelet. Megcsáklyázta az ereszt két emelettel följebb, s kicsusszant az ablakon.

Soha, egyetlen orgyilkos sem használta még a lépcsőt.

Azért, hogy későbbi események folytonosságát megalapozzuk, talán itt az ideje, hogy rámutassunk, hogy a Korongvilág történetének legnagyobb matematikusa épp fekszik és békésen fogyasztja vacsoráját.

Érdekességképpen megjegyezzük, hogy, ezen matematikus konkrét fajának betudhatóan, amit vacsorára eszik, az az ebédje.

Az Ankh-Morpork nevű szétterpeszkedés körül gongok hirdették az éjfélt, amikor Teppik vadul dobogó szívvel végigkúszott a díszes mellvéden, négy emelettel a Fémműves utca fölött.

A lemenő nap utolsó sugarai kirajzolták egy alak körvonalait. Teppik megtorpant egy különösképp visszataszító vízköpő mellett, hogy számba vegye választási lehetőségeit.

Eléggé megbízható osztálytermi híresztelések szerint, ha az ember elhantolja vizsgáztatóját a tudásszintmérő teszt előtt, akkor automatikusan átengedik. Kihúzott egy Hármas Számú hajítókést a combjához erősített hüvelyből, s elgondolkozva méregette. Természetesen, bármely próbálkozás, bármely nyílt kezdeményező lépés, amely célt téveszt, azonnali bukást s a kiváltságok elvesztését vonja maga után.[2]

A sziluett egyáltalán nem moccant. Teppik szeme odafordult a kémények, vízköpők, ventilátoraknák, hidak és létrák útvesztője felé, amely a város háztetőinek látképét alkotta.

Oké, gondolta. Ez valamiféle próbababa. Azt várja, hogy megtámadjam, ami azt jelenti, hogy máshonnan figyel engem.

Képes leszek kiszúrni őt? Nem.

Másrészt viszont, esetleg azt akarja, hogy azt higgyem, ez csak egy báb. Hacsak nem gondolt még erre is…

Azon kapta magát, hogy a vízköpőn dobolnak az ujjai, és sietve összeszedte magát. Mi lehet az ésszerű eljárás ilyenkor?

Messze lenn, az utcán, duhajok társasága dülöngélt át egy fénytócsán.

Teppik hüvelyébe dugta a kést és fölállt.

— Uram — mondta —, itt vagyok.

Egy száraz hang a fülénél így szólt, meglehetősen fojtottan: — Helyes.

Teppik egyenesen maga elé meredt. Mericet megjelent előtte, szürke port dörgölve le csontos arcáról. Kivett a szájából egy hosszú pipát s elhajította, aztán kihúzta a kartonpapírt a kabátjából. Még ebben a hőségben is melegen öltözött. Mericet olyan ember volt, aki képes lenne megfagyni egy tűzhányóban.

— Á! — jegyezte meg Mericet, s hangjából sütött a rosszallás. — Mr. Teppik. Nocsak, nocsak.

— Szép éjszakánk van, uram — mondta Teppik. A vizsgáztató fagyos pillantást vetett rá, azt sugallva, hogy az időjárásra vonatkozó megfigyelések automatikusan fekete pontot szereznek, és följegyzett valamit kapcsos felírótáblájára.

— Vegyünk először néhány kérdést — javasolta.

— Ahogy óhajtja, uram.

— Mennyi egy hajítókés maximálisan engedélyezett hossza? — csattant föl Mericet.

Teppik behunyta szemét. A múlt hetet semmi mással, csakis A Szívseb olvasásával töltötte, most maga előtt látta a lapot, pont a szemhéján belül lebegve szívfájdítóan — sose kérdezik a hosszakat és súlyokat, mondták a diákok beavatottan, elvárják, hogy bemagold a súlyokat és hosszakat és hajítótávolságokat, de a tanárok sose…

A csupasz rettegés rövidre zárta agyát s emlékezetét egyetlen rúgással sebességbe kapcsolta. Az oldal fókuszba pattant.

— „A hajítókés maximális hossza tíz ujj szélessége lehet, vagy tizenkettő nedves időben” — mondta föl a leckét. — „A hajítótávolság…”

— Nevezzen meg három mérget, amelyek fülön keresztül történő alkalmazása elfogadott.

Szellő lebbent, de nem tett semmit a levegő lehűtéséért, csak körbekavargatta a hőséget.

— Uram, az ádázcsiperke, az Ikhorion üszög és a Mustick — vágta rá Teppik azonnal.

— A gerrincs miért nem? — förmedt rá Mericet, sebesen, mint egy kígyó.

Teppiknek leesett az álla.

— U-uram, a gerrincs nem méreg, uram — nyögte. — Az szerfelett ritka ellenmérge bizonyos kígyómérgeknek, és… kivonható — egy kissé lecsillapodott, biztosabban önmagában, azok a hosszú órák, amiket vénséges szótárak böngészésével töltött, kifizetődtek — kivonható a felfújható manguszta májából, amely…

— Mi ennek a jelnek a jelentése? — kérdezte Mericet.

— …föllelhető kizárólag a… — Teppik hangja motyogásba fúlt. Lekancsított a bonyolult rúnára a kártyán Mericet kezében, aztán újra egyenesen elbámult a vizsgáztató füle mellett.

— A leghalványabb fogalmam sincs róla, uram — közölte. Azt gondolta, hogy a füle sarkából hallja a levegővételek leghalkabbikát, az elégedett morranás legparányibb csíráját.

— Ám ha a másik oldalával lenne fölfelé, uram — folytatta —, akkor a „Zajos kutyák ebben a házban” jelentésű tolvajjel lenne.

Egy pillanatig teljes csönd támadt. Aztán, pont a válla mellett, azt firtatta az idős orgyilkos hangja: — Minden kategóriában engedélyezett a kötél általi halál?

— Uram, a szabályok csak három kérdést követelnek meg, uram — tiltakozott Teppik.

— Á! Akkor hát ez lenne rá a maga felelete?

— Uram, nem, dehogy, uram. Csak megjegyzés volt, uram. Uram, a válasz, amire vár, az, hogy minden kategória elszenvedheti a kötél általi halált, de csak a harmadik rangfokozatba tartozó orgyilkosok használhatják a három lehetőség egyikeként, uram.

— Teljesen biztos maga ebben?

— Uram.

— Nem óhajtja ismét fontolóra venni? — A vizsgáztató hangjával szekeret lehetett volna zsírozni.

— Uram, nem, uram.

— Rendben van. — Teppik ellazult. Zubbonyának háta hozzátapadt, hűvösen az izzadságtól.

— És most azt akarom, hogy induljon el saját tempójában a Könyvelők utcája felé — jelentette ki Mericet egykedvűen. — Betartva az összes jelzőtáblát és így tovább. A Rovancs sikátor útkereszteződésénél lévő gongtorony teteje alatti szobában fogok találkozni magával. És… legyen szíves, vegye ezt át!

Átnyújtott egy kis borítékot Teppiknek.

Teppik átadott egy elismervényt. Aztán Mericet belépett a kéményfedő melletti árnyéktócsába, és eltűnt.

Ennyit a ceremóniáról.

Teppik néhányszor nagy levegőt vett, s tenyerébe ürítette a boríték tartalmát Céhkötvény volt tízezer ankh-morporki tallérról, kiállítva a „Bemutatónak”. Imponáló irat volt, amit megkoronázott a Céh pecsétje a fondorlattal és az álcázott tőrrel.

вернуться

2

Kezdetnek rögtön a lélegzését.