— Az lenne? Ó. Igen. Igen. Föltételezem, tényleg az. Igen.
— Egy mindent fölülmúló piramis a Dzsel mentén — fejtegette Dios. — Ez a király parancsa. Ez így helyes és illő.
— Igen, igen, valami ilyesmi. Ööö. A szokásos nagyság kétszerese — bökte ki Teppik kétségbeesve és röpke elégedettséggel nyugtázta, hogy Dios egy pillanatra zavarba jött.
— Sire? — hökkent meg.
— Ez így helyes és illő — idézte Teppik.
Dios tiltakozásra nyitotta száját, meglátta Teppik arckifejezését, és becsukta.
Pteklaszp sietve jegyzetelt, az ádámcsutkája föl-alá ugrándozott. Ilyesmi csak egyszer adódik az üzleti életben.
— Csinálhatunk egy nagyon csinos fekete márványburkolatot a külsejére — ajánlotta anélkül, hogy fölnézett volna. — Lehet, hogy pont elég van hozzá a kőbányában. Ó, égi testek királya — tette hozzá kapkodva.
— Nagyon jó lesz — bólintott Teppik.
Pteklaszp friss táblát kapott elő. — Mondjuk azt, hogy a sisakkövet elektrummal borítjuk? Olcsóbb, ha rögtön kezdetben beépítjük, az ember nem akar ezüstöt használni, aztán bánkódni később, bárcsak lett volna…
— Igen, legyen elektrum.
— És a szokásos mellékhelyiségek?
— Mi?
— Azaz a temetkezési kamra és a külső kamra. Ajánlom a Memfiszt, roppant választékos, vele jár a hozzáillő extra nagy kincseskamra, ami olyan jól jön azokhoz az apróságokhoz, amiket az embernek nincs szíve hátrahagyni. — Pteklaszp megfordította a táblát, s elkezdte a másik oldalt. — És természetesen egy hasonló lakosztály a királyné számára, úgy gondolom? Ó, király, ki mindörökkön élni fog.
— He? Ó, igen. Igen. Azt hiszem — felelte Teppik Diosra pislantva. — Mindent. Tudja.
— És aztán ott vannak az útvesztők — folytatta Pteklaszp, próbálva elnyomni a remegést hangjában. — Nagyon népszerűek ebben a korszakban. Roppant fontos a labirintus, semmi értelme elhatározni, kellett volna bele útvesztő, miután már ott jártak a sírrablók. Lehet, hogy ódivatú vagyok, de én mindig a Labrüszre voksolok. Ahogy mondani szoktuk, lehet, hogy bejutnak, na jó, de sose fognak kijutni. Egy kicsivel többet kóstál, de mit számít a pénz ilyen esetben? Ó, vizek ura.
Csak annyit, hogy nincs nekünk, figyelmeztetett egy hang hátul Teppik tudatában. Oda se fütyült rá. A végzet markában volt.
— Igen — mondta kiegyenesedve. — Legyen a Labrüsz. Méghozzá kettő.
Pteklaszp stílusa repült az írótáblán.
— Egy apának, egy anyának, ó, sziklák sziklája — krákogta. — Nagyon praktikus, nagyon kényelmes. Válogatott csapdákkal a raktárkészletből? Föl tudunk kínálni kelepcéket, vermeket, csúszkákat, gördülő gömböket, lehulló dárdákat, nyIIakat…
— Igen, igen — türelmetlenkedett Teppik. — Kérjük ezeket. Mindet kérjük. Az összest.
Az építész nagy levegőt vett.
— És természetesen szükségesek a szokásos sztélékre, bejárókra, ünnepélyes szfinxekre… — kezdte.
— Rengetegre — értett egyet Teppik. — Ezt teljesen rád bízzuk.
Pteklaszp megtörölte homlokát.
— Remek — jelentette ki. — Csodás. — Kifújta az orrát. — Ha nem haragszik meg merészségemért, felséged atyja, ó, magvak elvetője, szerfölött szerencsés, hogy ilyen kötelességtudó fia van. Hozzátehetem…
— Elmehet — szólt közbe Dios. — És elvárjuk, hogy a munka azon nyomban elkezdődjék.
— Késedelem nélkül, biztosíthatom — felelte Pteklaszp. — Ööö.
Szemlátomást valami óriási filozófiai problémával küszködött.
— Mi van? — érdeklődött Dios. Forró volt a nap, de a főpap hangja libabőrössé tett volna egy pingvint.
— A huh. A huh kérdése. Amivel nem azt akarom mondani, huh. Természetesen legrégibb kliensünk, nagyra becsült fogyasztónk, ám tény az, hogy huh. Abszolúte semmi kétség sem férhet a hitelképességhez huh. Nem szeretném semmiképp sem azt sugallni, hogy huh.
Dios olyan pillantást vetett rá, amitől egy szfinx is pislogott volna és elfordította volna fejét.
— Óhajt valamit mondani? — tudakolta. — Őfelségének rendkívül szoros az időbeosztása.
Pteklaszp némán mozgatta állkapcsát, ám az eredmény előre eldöntött ügy volt. Még az istenek is szégyenlős motyogásra kényszerültek Dios szemével szemben. És úgy tűnt, hogy még a kígyók a főpap botján is őt bámulják.
— Khm. Nem, dehogy. Sajnálom. Én csak, huh, hangosan gondolkodtam. Akkor már megyek is, jó? Olyan sok a teendő. Huh. — Mélyen meghajolt.
Már félúton járt a boltív felé, amikor Dios hozzáfűzte: — Kész legyen három hónap alatt. Időben az Áradásra.[12]
— Mi?
— Az 1398. monarchához beszél — utasította rendre Dios fagyosan.
Pteklaszp nagyot nyelt. — Bocsánat — suttogta. — Úgy értem, micsoda?, ó, nagy király. Úgy értem, egyedül a tömbök vontatása. Huh. — Az építész ajka remegett, ahogy különféle kommentárokkal próbálkozott és a képzeletében teljes sebességgel nekifuttatta őket Dios tekintetének. — Tsortot sem egy nap alatt építették — motyogta.
— Nem hisszük, hogy annak mi szabtuk meg a pályázati feltételeit — közölte Dios. Rámosolygott Pteklaszpra. Valamiképp ez rosszabb volt bármi másnál. — Természetesen — jelentette ki —, prémiumot fogunk fizetni.
— De sose fize… — kezdte Pteklaszp, aztán megroggyant.
— A büntetés a kicsúszásért a határidőből természetesen rettenetes lesz — szögezte le Dios. — A szokásos záradék.
Pteklaszpnak nem maradt mersze a vitatkozáshoz. — Természetesen — mondta teljesen megsemmisülve. — Megtiszteltetés. Ha őeminenciáik kegyesen elbocsátanának? Még van néhány óra a nappalból.
Teppik bólintott.
— Köszönöm — hálálkodott az építész. — Fakadjon valóban gyümölcs kegyességük ágyékából. Megkövetem alássan, Lord Dios.
Hallották, hogy odakinn leszáguld a lépcsőn.
— Pompás lesz. Túl nagy, ám… pompás — jegyezte meg Dios. Kinézett az oszlopok között a nekropolisz látképére a Dzsel túlpartján.
— Pompás — mondta ismét. Megint összerándult a lábába nyIIalló fájdalomtól. Á. Újra át kell keljen a folyón ma éjjel, semmi kétség. Ostobaság volt tőle, hogy napok óta halasztgatja. Ám elképzelhetetlen, hogy olyan helyzetben legyen, hogy ne tudja tisztességesen szolgálni a királyságot…
— Valami baj van, Dios? — kérdezte Teppik.
— Sire?
— Úgy tűnt nekem, hogy kissé elsápadtál.
A pánik kifejezése villant át Dios ráncos vonásain. Kihúzta magát.
— Biztosíthatom, Sire, hogy a lehető legjobb egészségnek örvendek. A legjobb egészségnek, Sire!
— Nem gondolod, hogy túlzásba vitted, igaz?
Ezúttal nem lehetett eltéveszteni a rémület arckifejezését.
— Mit vittem túlzásba, Sire?
— Mindig buzgólkodsz, Dios. Elsőként kelsz, utolsóként fekszel. Lazábban kéne venned.
— Csakis azért létezem, hogy szolgáljak — mondta Dios.
Teppik csatlakozott hozzá. A kora esti nap ráragyogott az emberkészítette hegyvonulatra. Ez itt csupán a központi hegytömb volt, a piramisok a deltától egész a második vízesésig húzódtak, ahol a Dzsel eltűnt a hegyek közt. És a piramisok elfoglaltak a legjobb termőföldet a folyóhoz közel. Még a földművesek is szentségtörésnek véltek volna bármilyen más elrendezést.
Néhány piramis kicsiny volt és durván kinagyolt tömbökből készült, amelyek nyélbe ütötték, hogy sokkal öregebbnek látszódjanak a völgyet a mélysivatagtól elkerítő hegyeknél. Végső soron a hegyek mindig is ott voltak. Az olyan szavak, mint „fiatal” meg „öreg”, nem alkalmazhatóak rájuk. De azokat az első piramisokat emberi lények építették, a gondolkodó víz kis zacskói, amiket a kalcium múlandó halmaza támogat rövid ideig, akik földarabolták a sziklákat, s aztán keservesen újra összerakták őket egy jobb alakba Öregek voltak.
12
Számos folyóvölgyi kultúrához hasonlóan a Királyságnak semmi dolga olyan apróságokkal, mint nyár, tavasz és tél, s naptárát nyíltan a Dzsel roppant szívveréséhez igazítja; ennélfogva három évszak van, Vetésidő, Áradás és Posvány. Ez logikus, egyértelmű és gyakorlatias, és csakis a szentimentális dalokat kedvelő férfi vokálok helytelenítik.[31]