Az évezredek során változott a divat. A későbbi piramisok simák voltak és csúcsosak, vagy lapítottak és csillámkővel burkoltak. Még a legmeredekebb köztük, tűnődött Teppik, sem érne többet 1,0-nél egyetlen falmászó skáláján sem, bár a piramisok lába körül csoportosuló — akár vontatógőzösök az örökkévalóság csatahajói körül — sztélék és templomok némelyike érdemelhet némi figyelmet.
Az örökkévalóság csatahajói az Idő ködén át nehézkesen vitorlázva, minden egyes utas első osztályon utazik…
Egy-két csillagot korán kieresztettek. Teppik fölnézett rájuk. Talán, gondolta, van élet valahol másutt. Esetleg a csillagokon. Ha igaz, hogy univerzumok milliárdjai vannak egymás mellé halmozva, s csak egy gondolat vastagsága választja el őket, akkor kell legyenek emberek máshol is.
Ám legyenek bárhol, mindegy, milyen erősen próbálkoznak, mindegy, milyen rendkívüli az erőfeszítés, biztos, hogy nem sikerülhet nekik olyan istenekverte hülyének lenni, mint amilyenek mi vagyunk. Úgy értem, mi dolgozunk rajta. Megkaptuk a szikráját kezdetnek, de az évezredek százai során tényleg tökélyre vittük.
Odafordult Dioshoz, azzal az érzéssel, hogy egy kissé jóvá kéne tennie a kárt.
— Az ember szinte érzi, ahogy sugárzik belőlük a kor, nem? — jegyezte meg csevegő tónusban.
— Tessék, Sire?
— A piramisok, Dios. Olyan vének.
Dios tétován átpislantott a folyón. — Azok? — mondta. — Persze, föltételezem, tényleg azok.
— Neked is lesz? — kérdezte Teppik.
— Piramisom? — kérdezett vissza Dios. — Sire, nekem már van. Sire egyik őse kegyeskedett gondoskodni rólam.
— Az biztos nagy megtiszteltetés — állította Teppik. Dios jóindulatúan bólintott. Az örökkévalóság luxusfülkéit általában fönntartották a királyi család tagjainak.
— Természetesen nagyon apró. Roppant egyszerű. Ám ki fogja elégíteni szerény szükségleteim.
— Valóban? — ásított Teppik. — Az nagyszerű. És most, ha nem haragszol, azt hiszem, lefekszem. Hosszú volt a nap.
Dios úgy hajolt meg, mintha zsanér lenne a közepén. Teppik már előzőleg észlelte, hogy Diosnak legalább ötven finomra hangolt meghajlása van, mindegyik rafinált jelentésárnyalattal. Ez úgy nézett ki, a Hármas Számú, Felséged Alázatos Szolgája Vagyok.
— És igazán kitűnő, ha szabad ezt mondanom, Sire.
Teppik nem talált szavakat. — Úgy gondolod? — tudakolta.
— A felhők összhatása hajnalban különösképp hatásos volt.
— Tényleg? Ó. Kell valamit tennem az alkonnyal is?
— Felséged tréfálni méltóztat — válaszolta Dios — Az alkonyat magától következik be, Sire. Haha.
— Haha — visszhangozta Teppik.
Dios megrecsegtette ujjperceit. — A trükk a napkeltében rejlik — szögezte le.
A Bonyodalom porladó tekercsei azt közlik, hogy a nagy, narancsszín napot minden áldott este megeszi Mi égistennő, aki félretesz egy magot, hogy idővel, másnap reggelre új nap nőhessen. És Dios tudta, hogy ez így is van.
A Sírban Maradás Könyve azt állítja, hogy a nap Yay Szeme, ami minden nap átvánszorog az égen vég nélkül kutatva Lábujjkörmeit[13] És Dios tudta, hogy ez így is van.
A Füstölgő Tükör titkos rituáléi úgy tartják, hogy a nap valójában egy kerek lyuk Nesh istennő kék, pörgő szappanbuborékjában, ami a tüzes igazi világba vezet odatúl, és a csillagok azok a lyukak, amiken át az eső esik. És Dios tudta, hogy ez szintén így is van.
A néphagyomány úgy tudja, hogy a nap tűzgömb, ami körbejárja a világot minden nap, és hogy magát a világot egy irdatlan teknős cipeli a hátán keresztül a véget nem érő űrön. És Dios azt is tudta, hogy ez így is van, habár ez némi gondot okozott neki.
És Dios tudta, hogy Net a Legfőbb Isten, és hogy Fon a Legfőbb Isten, valamint Haszt, Szét, Bin, Szot, Ió, Dhek és Ptuia is; hogy egyedül Herpetin Triszkelesz uralja a holtak országát, s ugyanígy tesz Szinkópa és Szilur, a Törpeharcsafejű Isten, és Orexis-Nupt.
Dios olyan nemzeti vallás maximalista főpapja volt, amely több mint hétezer éven át erjedt és növekedett és pezsgett és sosem dobott ki egy istent se arra az esetre, ha netalán hasznosnak bizonyulna. Tudta, hogy jó csomó, egymásnak kölcsönösen ellentmondó dolog mind igaz. Ha nem lettek volna, akkor a rituálé és hit semmit sem ér, és ha semmit sem érnének, akkor a világ nem létezik. Az ilyesfajta gondolkozás eredményeként a Dzsel papjai teret tudtak adni tudatukban olyan fogalomgyűjteménynek, amitől még egy kvantummechanikus is visszahökkenne és visszaadná szerszámládáját.
Dios botja visszhangot vert a köveken, amikor egyedül a sötétségben végigbicegett a ritkán használt átjárókon, s végül előbukkant egy kis mólón. Elkötve a csónakot, a főpap nehézkesen belemászott, s megszokott helyükről elmozdította az evezőket, valamint saját magát, ki a sötét Dzsel zavaros vizére.
Keze-lába nagyon fázott. Ostoba, ostoba. Már korábban meg kellett volna tegye.
A csónak lassan az árba bukdácsolt, miközben az éjszaka teljesen ráborult a völgyre. A túlsó parton, eleget téve az ősi törvényeknek, a piramisok elkezdték megvilágítani az eget.
A lámpák szintén sokáig égtek a Pteklaszp Üzlettársak, Nekropolisz Építők Dinasztiák Számára, házában. Az apa és ikerfiai vitatkozva gubbasztottak az óriási viasz-tervezőtálca fölött.
— Nem mintha valaha is fizetnének — mondta Pteklaszp IIa. — Úgy értem, nem arról van szó, hogy nem képesek, hanem láthatólag magát a fogalmat nem fogják föl. Más dinasztiák, például Tsort, legalább kifizetik az adósságaik cirka száz éven belül. Miért nem…?
— Az utóbbi háromezer évben piramisokat építettünk a Dzsel mentén — jelentette ki az apja. — És nem vesztettünk rajta, igaz? Nem bizony. Mert a többi királyság a Dzselre néz, látják, hogy van itt egy család, ami tényleg csínját-bínját ismeri a piramisoknak, igazi konyaszőrök, s mind azt mondják, nekünk is kell, ami nekik van, kérem alássan, de még mennyire. Különben is, ők valódi királyi vér. Nem olyanok, mint némelyik manapság, ma itt, s egy évezred múlva nyomuk sincs. Ráadásul félig istenek. Az ember nem számít arra, hogy az igazi királyi vér rentábilis. Egyik jele a valódi királyi vérnek, hogy nincs egy fityingjük.
— Hát akkor náluk királyibb már nem is lehet semmi. Új szó kéne ahhoz — közölte IIa. — Mi magunk majdnem királyiak vagyunk.
— Nem értesz az üzlethez, fiam. Azt hiszed, az egész csak könyvelés. Nos, hát nem.
— Tömeg kérdése. És az erő-súly arányé.
Mindketten Pteklaszp IIb-re bámultak, aki ülve meredt a vázlatokra. Stílusát forgatta a kezében, ami reszketett a rosszul elfojtott izgalomtól.
— Gránitot kell használjunk az alján — mondta magához beszélve. — A mészkő nem bírná. Nem bizony, azzal a rengeteg energiaáramlással. Amik, huhú, óriásiak lesznek. Úgy értem, itt már nem borotvapengékről van szó. Ez ki tudna élesíteni egy sodrófát.
13
Szó szerint „Dhar-ret-kar-tnon”, vagyis „a láb vagdalása”. Bár némely tudós szerint a helyes olvasat „Dar-rhet-kare-mhun”, szó szerint „festékeltávolító vaker”.