Pteklaszp a szemét forgatta. Csak egy nemzedéknyi dinasztiáig jutott és a dolog máris csupa gond. Az egyik fia született könyvelő, a másik meg szerelembe esett ezzel az újmódi kozmikus mérnöki mesterkedéssel. Nem volt semmi ilyesmi fiatalkorában, csak építészet. Az ember megrajzolta a terveket, aztán bevont tízezer markos legényt másfélszeres fizetéssel, dupla műszak hétvégéken. Csak egymásra kellett rakják a mifenéket. Az embernek nem kellett kozmikusnak lennie ettől.
Ivadékok! Az istenek úgy látták jónak, hogy adjanak neki egy olyan fiút, aki a „Jó reggelt!” kimondása közben vett levegőt is fölszámítja neked, meg egy másikat, aki bálványozza a geometriát és egész éjjel fönnmarad, hogy vízvezetéket tervezzen. Az ember fogához veri a garast és takarékoskodik, hogy a legjobb iskolába küldhesse őket és aztán azzal fizetnek neked vissza, hogy tanult ember lesz belőlük.
— Miről beszélsz? — csattant föl.
— Csak maga a kisülés… — IIb odahúzta magához az abakuszt és zörgetni kezdte a cserépgolyókat a drótokon. — Mondjuk, hogy a Kormányzati modell magasságának kétszereséről beszélünk, aminek a tömege… plusz további okkult jelentőségű kódolt dimenziók a pályázati feltételek szerint… tisztában vagytok vele, ugye, hogy még száz évvel ezelőtt se tudtuk volna megcsinálni, azokkal a primitív módszerekkel nem ám… — az ujja elmosódott a sebességtől.
IIa fölhorkant és megragadta a saját számológépét.
— A mészkő tonnája két talentum… — mormolta. — A szerszámok értékcsökkenése… kőműves kiadások… fekbér… töréskár… ó, jaj, ó, jaj… rezsi… fekete márvány tartalékalkatrész áron…
Pteklaszp sóhajtott. Két golyós számológép kattog tandemben egész álló nap, az egyik megváltoztatva a világ alakját, a másik siratva a költségeket. Mi a fene lett a két fadarabbal és a függőónnal?
Az utolsó golyók nekikattantak az ütközőléceknek.
— Egész kvantumugrás lesz a piramidológiában — jegyezte meg IIb, hátradőlve messianisztikus mosollyal arcán.
— Egész kua… — kezdte IIa.
— Kvantum — javította ki IIb élvezettel.
— Egész kvantumugrás lesz a csődbe — nyilatkozta IIa. — Erre is ki kell találjanak egy új szót.
— Meg fogja érni mint minden áron alul adott reklámcikk — közölte IIb.
— Az biztos. Ha értéken aluli eladásról esik szó, miénk lesz a deficitek gyöngye — válaszolta savanyúan IIa.
— Gyakorlatilag ragyogni fog! Az eljövendő évezredek alatt az emberek majd ránéznek és azt mondják, „az a Pteklaszp, az igen, ismerte a piramisait kívül-belül”.
— Pteklaszp Haszontalanságának fogják hívni, arra gondolsz!
Mostanra már mindkét fivér fölállt, orruk csaknem összeért.
— Az a gond veled, tesó, hogy tudod mindennek az árát, de semminek az értékét!
— Az a gond veled, hogy… hogy… hogy te meg nem!
— Az emberiségnek muszáj mindig fölfelé törekednie!
— Igen, de Khuftra mondom, szilárd pénzügyi alapokon!
— A tudás szomja…
— A törekvés a feddhetetlenségre…
Pteklaszp csak állt és kibámult az udvarra, ahol a fáklyák fényében az alkalmazottak lázasan leltároztak.
Kisvállalkozás volt, amikor az apja ráhagyta — csak egy udvarnyi kőtömb és különféle szfinx, obeliszk, sztélé és egyéb szokványos raktárkészlet, meg a kifizetetlen számlák vaskos kötege, többségük a palotának címezve és tisztelettudóan rámutatva, hogy a mélységes alázattal és kilencszáz évvel ezelőtt benyújtott számláról szemlátomást megfeledkeztek és az azonnali kiegyenlítés igen lekötelezne. De akkoriban élvezetes volt a munka. Csak ő volt, ötezer melós, és a könyvelést megcsinálta Mrs. Pteklaszp.
Piramisokat kell csinálj, mondta az apja. Minden profit a masztabákból, kis, családi sírhalmokból, emlékobeliszkekből és általános nekropoliszi órabérből származik, de ha nem csinálsz piramisokat, nem csináltál semmit. Még a legalacsonyabb származású fokhagyma-termelő, amikor valami takarosát és hosszan tartót keres, esetleg zöld márványtöredékekkel, ám a még szoros büdzsén belül, se menne olyan emberhez, akinek nevéhez nem fűződik piramis.
Így hát piramisokat épített, és azok jók voltak, nem olyanok, mint némelyik manapság, téves számú oldallal és olyan falakkal, amin át tudod dugni a lábad. És igen, valahogy egyre jobban erősödtek.
Megépíteni a lehető legnagyobb piramist a világon…
Három hónap alatt…
Rettenetes büntetéssel, ha nem készül el időre. Dios nem részletezte, mennyire rettenetes, ám Pteklaszp ismerte az emberét és valószínűleg krokodilok lesznek belekeverve. Hát az tényleg elég rettenetes…
Bámulta a pislákoló fényt a szobrok hosszú sorain, köztük egyik az átkozott Hat volt, a Váratlan Vendégek Keselyűfejű Istene, amit évekkel korábban megvett pillanatnyi elmezavarában és a kliens elutasította a csőrműfaj gyenge minősége miatt, s azóta se kell senkinek, még árengedménnyel se.
A minden idők legnagyobb piramisa…
És miután kiköpted a tüdőd gondoskodva arról, hogy a nemesség megkapja a jegyet az örökkévalóságba, megengedik neked, hogy szaktudásod hazafelé fordítsd, azaz, egy csinos piramisocskát magadnak és Mrs. Pteklaszpnak, hogy biztosítsd a biztos megérkezést a Másvilágra? Naná, hogy nem. Még apának is csak egy masztabát engedélyeztek, noha az egyik legjobb volt a folyónál, ezt el kellett ismerje, azt a vöröseres márványt egész Howonda-földről kellett megrendelni, rengetegen kérték aztán ugyanazt, jót tett az üzletnek, pont, ahogy apa szerette volna…
A minden idők legnagyobb piramisa…
És persze sosem emlékeznek, ki van alatta.
Nem számít, hogy Pteklaszp Haszontalanságának vagy Pteklaszp Dicsőségének nevezik. Pteklaszpnak fogják hívni.
Fölbukkant gondolatai tavából, hogy hallja a fiait veszekedni.
Hát, ha ez az utókor, inkább megkockáztatja a 600 tonnás mészkőtömböket. Azok legalább némák.
— Hallgassatok el, ti ketten — mondta.
Abbahagyták és morogva leültek.
— Döntöttem — közölte.
IIb összevissza firkálgatott a stílusával. IIa nyekergette az abakuszát.
— Megcsináljuk — jelentette be Pteklaszp, és kimasírozott a szobából. — És bármelyik fiú, akinek nem tetszik, kihajíttatik a külső sötétségbe, ahol lészen siránkozás és fogaknak csikorgatása — kiáltotta vissza a vállán keresztül.
A két magára maradt fivér sandán egymásra meredt. Végül IIa megszólalt: — Különben is, mit jelent a kvantum?
IIb vállat vont. — Azt jelenti, hogy adj hozzá még egy nullát — felelte.
— Ó! — lepődött meg IIa. — Ennyi az egész?
Végig a Dzsel-folyó völgyeiben a piramisok csöndesen ragyogtak az éjszakában, kisugározva a nappal fölgyülemlett energiáját.
Hatalmas hangtalan lángok csaptak ki sisakköveikből s táncoltak fölfelé, cakkosak, mint a villám, fagyosak, mint a jég.
A sivatag mérföldek százaira csillogott a holtak csillagzataitól, az antikvitás koronáitól. Ám magában a Dzsel-völgyben a fények összefolytak egyetlen tömör tűzszalaggá.
A padlón volt és egyik végén hevert egy párna. Ágynak kellett lennie.
Teppik úgy találta, ezt kétli, ahogy forgolódott, hogy végre találjon olyan részt a matracon, ami hajlandó legalább félúton találkozni vele. Ez ostobaság, gondolta, ilyen ágyakon nőttem föl. És sziklából faragott párnákon. Ebben a palotában születtem, ez az örökségem, késznek kell lennem az elfogadására…