Rendelnem kell egy normális ágyat és pehelypárnát Ankh-ból, ez lesz az első dolgom reggel. Én, a király, mondom, hogy márpedig így lészen.
Megfordult, s a feje nagyot csattant a párnán.
És csatornázás. Micsoda remek ötlet. Döbbenetes, hogy mit lehet elérni egy földbe vájt lyukkal.
Igen, csatornázás. És francos ajtók. Teppik határozottan nem volt hozzászokva, hogy kíséretének számos tagja egyfolytában a rendelkezésére álljon, ezért a lefekvés előtti tisztálkodás szerfölött zavarba ejtőnek bizonyult. És az emberek is. Eltökélte, hogy megismerkedik az emberekkel. Ez nem helyes, ez a meglapulás a palotában.
És mégis hogyan képzelik, hogy az ember elaludjon, mikor a folyó fölött az ég úgy villog, mint a tűzijáték?
Végül a puszta kimerültség a testét az alvás és ébrenlét közti zónába gyűrte, és tébolyult képek meneteltek szemgolyóján.
Ott volt az ősei szégyenkezése, amikor jövendő régészek lefordították uralmának még meg nem festett freskóit: „Kacskaringó, székrekedéses sas, kígyózó vonal, vízilófenék, kacskaringó: És Cephnet Ciklusának évében Teppik Napisten Bevezetette a Csatornázást és Megvetette Elődei Párnáját.”
Khuftról álmodott — óriásian, szakállasan, mennydörgés és villámlás közepette beszélt, lehívva a mennyek dühét leszármazottjára, aki elárulta a nemes múltat.
Dios lebegett át látomásán elmagyarázva, hogy egy több ezer éves ediktum folyományaképp életbevágó, hogy feleségül vegyen egy macskát.
Különféle-fejű istenek versengtek figyelméért elmagyarázva az istenség részleteit, míg a háttérben egy távoli hang megpróbálta magára vonni figyelmét és sikított valamit arról, hogy nem akar eltemetve lenni egy halom kő alatt. De nem volt ideje, hogy erre koncentráljon, mert látott hét kövér tehenet és hét sovány tehenet, s az egyik harsonázott.
Ám ez réges-régi álom volt, ezt álmodta csaknem minden éjjel…
És aztán egy férfi nyilakkal lőtt egy teknősre…
És aztán a sivatagban ment és talált egy pöttöm piramist, alig néhány hüvelyk magasat. Szél támadt és elfújta a homokot, csak immár nem szél volt, hanem a piramis emelkedőben, a homok lepergett csillogó oldalairól…
És egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, nagyobbra, mint a világ, így végül olyan nagy lett a piramis, hogy az egész világ csak egy pötty volt a közepén.
És a piramis közepén valami nagyon fura történt.
És a piramis zsugorodott, magával vitte a világot és eltűnt…
Ha fáraó vagy, egészen kiváló minőségű érthetetlen álmok járnak neked.
Újabb nap virradt, a király kegyelméből, aki összegömbölyödve feküdt az ágyon, összetekert ruháit használva párnának. A palota kőlabirintusában a királyság szolgái elkezdtek fölébredni.
Dios csónakja lágyan siklott a vízen és nekidöccent a mólónak. Dios kimászott, s besietett a palotába, hármasával vette a lépcsőket, s kezét dörzsölgette arra a gondolatra, hogy előtte áll egy új nap, minden óra és rituálé takarosan helyén ketyegve benne. Oly sok a szerveznivaló, oly sok mindenhez van rá szükség…
A főszobrász és múmiakoporsó-készítő föltekerte mérőszalagját.
— Remek munkát végzett, Dil mester — ismerte el.
Dil bólintott. Mesterek között nincs helye az álszerénységnek.
A szobrász oldalba bökte. — Micsoda csapat, mi? — mondta. — Kelméd bepácolja, én bedobozolom őket.
Dil biccentett, de jóval lassabban. A szobrász lenézett az ovális viaszra kezében.
— Ellenbe' nem mondhatom, hogy nagy véleménnyel vagyok erről a halotti maszkról — jelentette ki.
Gern, aki keményen dolgozott a Királynő egyik néhai macskáján egy kőasztalon a sarokban, amit megengedtek neki, hogy egész egyedül csinálja, elszörnyedve nézett föl.
— Nagyon gondosan csináltam — duzzogta.
— Pontosan ez a lényeg — szögezte le a szobrász.
— Tudom — merengett Dil. — Az orr az, ugye.
— Inkább az áll.
— Meg az áll.
— Igen.
— Igen.
Komor csöndben meredtek a fáraó viaszmására. Így tett a fáraó is.
— Semmi baja az államnak!
— Tehetne rá kelméd szakállat — javasolta végül Dil. — Az sokat eltakar, mármint egy szakáll.
— Akkor is ott az orr.
— Levehetne belőle fél hüvelyknyit. És csinálhatna valamit az arccsontokkal is.
— Igen.
— Igen.
Gern elborzadt. — Az a néhai királyunk arca, amiről beszélni tetszenek — mondta. — Nem lehet olyat tenni vele! Különben is, észrevennék a népek — tétovázott. — Észrevennék, nem?
A két mesterember egymást méregette.
— Gern — szólt Dil türelmesen. — Persze, hogy észreveszik. De nem fognak szólni érte. Elvárják tőlünk, hogy, ööö, javítsunk a dolgokon.
— Elvégre — jegyezte meg vidáman a főszobrász —, nem hiszed, ugye, hogy majd odalépnek és azt mondják „Ez teljesen rossz, valójában olyan képe volt, mint egy rövidlátó csirkének”?
— Nagyon szépen köszönöm. Mondhatom, igazán nagyon szépen köszönöm. — A fáraó leült a macska mellé. Úgy tűnt, hogy az emberek csak akkor tartják tiszteletben a holtakat, amikor azt gondolják, hogy a holtak odafigyelnek.
— Gondolom, nem — felelte némi bizonytalansággal az inas. — Tényleg kissé csúnyábbnak tűnt a freskóknál.
— Ez a lényeg, nem igaz — hangsúlyozta Dil sokatmondóan.
Gern nagy, becsületes, pattanásos képe lassan megváltozott, mint a csupakráter táj, amikor felhők haladnak el fölötte. Ráébredt, hogy ez a bevezetés az ősi mesterségbeli titkokba címszó alá tartozik.
— Úgy tetszik érteni, hogy már a festők megváltoztatják a… — kezdte.
Dil összeráncolt homlokkal nézett rá.
— Erről nem beszélünk — közölte.
Gern megpróbálta vonásait az érdemes komolyság kifejezésébe kényszeríteni.
— Ó! — mondta. — Igen. Értem, mester.
A szobrász hátba verte.
— Okos fiú vagy te, Gern — jelentette ki. — Meg fogod érteni. Végül is, épp elég rossz csúnyának lenni, míg élsz. Gondold csak el, milyen szörnyű lenne csúnyának lenni a Másvilágon.
XXVII. Teppikamon király megrázta a fejét. Mi mind egyformának kell látsszunk, míg élünk, gondolta, és most ezek gondoskodnak róla, hogy azonosak legyünk halálunkban is. Micsoda királyság. Lenézett, s megpillantotta a néhai macska lelkét, ami mosakodott. Amikor életben volt, utálta őket, de ez most kifejezetten barátságosnak tűnt. Óvatosan megveregette az állat lapos fejét. Az egy pillanatig dorombolt, aztán megkísérelte lemarcangolni a húst a fáraó kezéről. Eltökélten püfölte a nagy semmit.
A fáraóban növekvő borzalommal tudatosult, hogy a trió most egy piramist beszél meg. Az ő piramisát. A valaha létezett legnagyobb lesz. Egy kiválóan termékeny, lejtős földdarabra fog épülni príma helyszínen a nekropoliszban. Olyannak fog látszani tőle a létező legnagyobb piramis, mint valami, amit egy gyerek alkothatott egy homoktálcán. Márványkertek és gránitobeliszkek fogják körbevenni. Ez lesz a leghatalmasabb emlékmű, amit valaha egy fiú az apjának emelt.
A király fölnyögött.
Pteklaszp fölnyögött.
Sokkal jobb volt az apja idejében. Az embernek csak egy átkozottul nagy csapat rönkgörgető munkásra volt szüksége, meg húsz évre, ami hasznos volt, mert mindenkit távoltartott a zűröktől Áradásidőn, amikor a földeket elöntötte a folyó. Most meg csak egy intelligens fickó kell egy darab krétával meg a megfelelő varázsigék.