Az igaz, hogy imponáló, már persze, ha szereted az ilyesmit.
Pteklaszp IIb körbesétálta a hatalmas kőtömböt, itt tisztázott egy egyenletet, ott kiemelt egy hermetikus feliratot. Fölnézett, s kurtán odabiccentett apjának.
Pteklaszp visszasietett a királyhoz, aki kíséretével a kőbányára tekintő sziklán állt, a nap megcsillant a maszkján. Királyi látogatás mindennek a tetejébe…
— Készen állunk, ha ez tetszésére lel, ó, égbolt íve — jelentette, s kiverte a verejték, minden józan ész ellenére remélve, hogy…
Ó, istenek. A király már megint Meg Fogja Őt Nyugtatni.
Könyörögve tekintett a főpapra, aki mindössze vonásai apró megvonaglásával jelezte, hogy nem áll szándékában bármit is tenni ez ellen. Ez már tényleg túl sok, nem ő az egyetlen, aki ellenzi, csak tegnap történt, hogy Dilt, a balzsamozó mestert teljes félóráig alávetette annak, hogy a Családjáról kellett Beszéljen, ez helytelen, az ember elvárja, hogy a király maradjon a palotában, ez túl…
A király nemtörődöm módon közelgett felé, ami elképzelése szerint a mesterépítésszel éreztetni fogja, hogy barátok között van. Jaj, ne, gondolta Pteklaszp, még a Nevemre is Emlékezni fog.
— Azt kell mondjam, irtó sokat elvégeztél kilenc hét alatt, majdnem késznek látszik. Ööö. Pteklaszp, ugye? — kérdezte a király.
Pteklaszp nagyot nyelt. Most már hiábavaló a remény.
— Igen, ó, kéz a vizek fölött — válaszolta. — Ó, forrása…
— Azt hiszem, a „Sire” vagy a „Felség” elegendő lesz — mondta Teppik.
Pteklaszp pánikba esett és rettegve pillantott Diosra, akinek arca megvonaglott, ám ismét biccentett.
— A király azt kívánja, hogy — a fájdalom kifejezése suhant át arcán — bizalmasan szólítsa még. A barb… külföldi országok modorában.
— Bizonyára roppant szerencsés embernek tartod magad, hogy ilyen tehetséges és keményen dolgozó fiaid vannak — jegyezte meg Teppik lebámulva a kőbánya szorgos látképére.
— Én… azt fogom tenni… ó… Sire — motyogta Pteklaszp, parancsként értelmezve ezt. Miért nem parancsolgatnak a királyok az embernek, mint a régi szép időkben? Akkoriban tudtad, hol a helyed, a királyok nem mászkáltak szerte elbűvölően és úgy bánva veled, mintha valahogy egyenlő lennél velük, mintha te is képes lennél fölkelteni a napot.
— Bizonyára lenyűgöző foglalkozás — folytatta Teppik.
— Ahogy Sire kívánja, Sire — felelte Pteklaszp. — Ha Felséged kiadná a parancsot…
— És pontosan hogy működik ez az egész?
— Sire-séged? — nézett rá Pteklaszp elborzadva.
— Fölröppented a kőtömböket, nem?
— Igen, ó, Sire.
— Ez nagyon érdekes. Hogy csinálod?
Pteklaszp majdnem átharapta az ajkát. Árulja el a Mesterség titkait? Elszörnyedt. Minden várakozás ellenére, Dios a segítségére sietett.
— Bizonyos titkos jelek és pecsétek útján, Sire — közölte —, amelyek eredetét nem lenne bölcs dolog firtatni. Ez a… — megakadt — a modernek bölcsessége.
— Sokkal gyorsabb, mint az a rengeteg vonszolás, gondolom — jelentette ki Teppik.
— Valóban van benne egy bizonyos valami, Sire — értett egyet Dios. — És most, ha szabadna javasolnom…?
— Ó! Igen. Csak rajta, folytassák!
Pteklaszp megtörölte homlokát és a kőbánya szélére rohant.
Meglengette a kendőt.
Mindent a neve határoz meg. Változtasd meg az elnevezést és megváltoztattad az elnevezettet. Na persze, ennél azért lényegesen többről van szó, ám parakozmikus szempontból ez a dolog veleje…
Pteklaszp IIb könnyedén megkocogtatta a követ botjával.
A levegő fölötte hullámzott a hőségben, s aztán, kevéske port hullajtva, a tömb puhán fölemelkedett, míg néhány lábnyira ingott a talaj fölött, kikötőkötelek tartották féken.
És ennyi volt az egész. Teppik valami mennydörgésre számított, vagy legalább egy lánglobbanásra. De a munkások már másik tömb köré csoportosultak, és két férfi vontatta az első sziklát az építkezés felé.
— Roppant imponáló — jegyezte meg szomorkásan.
— Valóban, Sire — válaszolta Dios. — És most vissza kell térjünk a palotába. Hamarosan itt az ideje a Harmadik Óra Szertartásának.
— Jó, jó, rendben — csattant föl Teppik. — Remek munka, Pteklaszp. Csak így tovább.
Pteklaszp hajlongott, mint egy libikóka, lelkes izgalommal és összezavarodva.
— Úgy lesz, Sire-séged — felelte és elhatározta, hogy nekifut a nagy hának. — Megmutathatom Sire-ségednek a legújabb terveket?
— A király már jóváhagyta a terveket — szögezte le Dios. — És, bocsássa meg, ha tévednék, de úgy tűnik, a piramis már jócskán épülőben van.
— Igen, igen, de — mondta Pteklaszp — fölmerült bennünk, hogy itt ez a sétány, tudja, a bejáratra néz, micsoda remek hely, gondoltuk, egy szobornak, mondjuk Hat szobrának, a Váratlan Vendégek Keselyűfejű Istenének, gyakorlatilag önköltségi áron…
Dios rápillantott a vázlatokra.
— Ezek szárnyak akarnak lenni? — tudakolta.
— Nem is önköltségi áron, ugyan, dehogy, megmondom, mit ajánlok… — mondta kétségbeesetten Pteklaszp.
— Ez orr? — érdeklődött Dios.
— Inkább csőr, inkább csőr — magyarázta Pteklaszp. — Figyeljen, ó, pap, mi lenne, ha…
— Nem hinném — döntött Dios. — Nem. Tényleg nem hinném. — Tekintetével végigfürkészte a kőbányát Teppik után, fölnyögött, odalökte a vázlatokat az építőmester kezébe és futni kezdett.
Teppik lesétált az ösvényen a várakozó harciszekerekhez, vágyódva nézegette a sürgés-forgást maga körül, s megtorpant, hogy szemügyre vegyen egy csapat munkást, akik egy sarokkövet nagyoltak. Megmeredtek, amikor megérezték, hogy a fáraó őket figyeli, és ügyefogyottan álltak, szájuk tárva.
— Nahát, nahát — mondta Teppik, megvizsgálva a követ, bár mindazt, amit tudott a kőművességről, föl lehetett volna vésni egy homokszemre. — Milyen csodás szikladarab.
Odafordult a legközelebbi férfihoz, akinek leesett az álla.
— Kőműves vagy, ugye? — kérdezte. — Az biztos nagyon érdekes foglalkozás.
A férfi szeme kidülledt. Leejtette vésőjét — Örk — nyögte.
Száz öllel arrébb Dios köntöse lábát csapkodta, ahogy dübörgött le az ösvényen. Fölkapta a szegélyt és csattogó szandállal vágtázott.
— Hogy hívnak? — tudakolta Teppik.
— Aaaargle — nyöszörögte a férfi rémülten.
— Hát, nagyszerű — mondta Teppik, megragadta a férfi ellen nem álló kezét és megrázta.
— Sire! — bömbölte Dios. — Ne!
És a kőműves elperdült, jobb kezét csuklójánál fogva tartva, küzdve vele, sikítva…
Teppik megragadta a trón karfáját és rámeredt a főpapra.
— De hát csak a barátság gesztusa, semmi több. Ahonnan jövök…
— Ahonnan jön, Sire, az itt van! — mennydörögte Dios.
— De az ég szerelmére, levágni? Túl kegyetlen!
Dios előre lépett egyet. Most a hangja visszatért szokásos olajsima tónusába.
— Kegyetlen, Sire? De hiszen akkurátusan és gondosan fog megtörténni, gyógyszerekkel, hogy ne fájjon. Egész biztosan túl fogja élni.
— De miért?
— Már egyszer elmagyaráztam, Sire. Nem használhatja a kezet anélkül, hogy megszentségtelenítse. Ájtatos ember, és ezt nagyon jól tudja. Értse meg, Sire, hogy felséged isten, Sire!