— De te megérinthetsz. És a szolgák is!
— Én pap vagyok, Sire — felelte nyájasan Dios. — És a szolgák különleges föloldozást kaptak.
Teppik az ajkába harapott.
— Ez barbár szokás — jelentette ki.
Diosnak arcizma se rebbent.
— Nem fogják levágni — közölte Teppik. — Én vagyok a király. Megtiltom, hogy levágják, érted?
Dios meghajolt. Teppik fölismerte: 49-es Szám, Elszörnyedt Utálat.
— Úgy lesz, ahogy Sire kívánja, ó, minden bölcsesség forrása. Bár persze lehetséges, hogy a férfi saját, ha szabad ezt mondanom, kezébe veszi az ügyet.
— Hogy érted? — acsargott Teppik.
— Sire, ha a társai nem akadályozták volna meg, megtette volna maga. Vésővel, úgy értesültem.
Teppik rámeredt és azt gondolta, idegen vagyok a hazámban.
— Értem — szólalt meg végül.
Még egy kicsit gondolkozott.
— Akkor a… műtétet a lehető legnagyobb gondossággal végezzék el, és a férfi kapjon utána nyugdíjat, érted?
— Ahogy óhajtja, Sire.
— Méghozzá tisztességeset.
— Igenis, Sire. Egy arannyal bélelt kézfogás, Sire.
— És esetleg találhatunk neki valami könnyű munkát a palotában?
— Félkezű kőművesként, Sire? — Dios bal szemöldöke hajszálnyit fölhúzódott.
— Akármiként, Dios.
— Természetesen, Sire. Ahogy kívánja. Vállalom, hogy utánanézzek, vajon nem vagyunk-e jelenleg dolgos kezek híján bármely részlegben.
Teppik csúnyán nézett rá. — Ha nem tudnád, én vagyok a király! — mondta.
— E tényállás kísért engem minden álmatlan órában, Sire.
— Dios? — szólt Teppik, amikor a főpap távozni készült.
— Sire?
— Néhány hete megrendeltem egy derékaljat Ankh-Morporkból. Fölteszem, nem tudod, mi lett vele?
Dios kifejező mozdulattal intett kezével.
— Úgy értesültem, Sire, hogy a khali partoknál jelentős a kalóztevékenység — válaszolta.
— Semmi kétség, a kalózok felelősek azért is, hogy a Vízvezetékszerelők és Reterátbúvárok Céhének szakértője nem érkezett meg? — firtatta savanyúan Teppik.[14]
— Igen, uram. Vagy esetleg a banditák, Sire.
— Vagy esetleg egy óriási kétfejű madár lecsapott és elhurcolta — tódította Teppik.
— Minden lehetséges, Sire — felelte a főpap; arcáról sütött az udvariasság.
— Elmehetsz, Dios.
— Sire. Emlékeztethetem Sire-t, hogy a küldöttek Tsortból és Ephebéből meg fognak jelenni felséged színe előtt az ötödik órában?
— Igen. Elmehetsz.
Teppik egyedül maradt, vagy legalábbis annyira egyedül, amennyire valaha is, ami azt jelentette, hogy teljesen maga volt, eltekintve két legyezőlengetőtől, egy inastól, két hatalmas termetű howondaföldi őrtől az ajtónál, meg egy pár szolgálólánytól.
Ó, igen. Szolgálólányok. Egyelőre még nem békült ki a szolgálólányok gondolatával. Föltehetően Dios válogatta ki őket, minthogy szemlátomást ő felügyelt mindent a palotában, és meglepően jó ízlésről tett tanúságot olyan ügyekben, mint például olajbarna bőr, keblek és lábak. Az öltözék, amit ez a kettő összesen viselt, elfedhetett volna egy kis tálkát. És az volt a fura, hogy ennek nettó folyományaként csinos és mozgékony bútordarab lett belőlük, annyira nemi jelleg nélkül, mint az oszlopok. Teppik sóhajtott, visszaemlékezve az ankh-morporki nőkre, akik tetőtől talpig brokátba burkolózhattak és mégis egy egész osztály fiú haja tövéig elpirult tőlük.
A gyümölcsöstál után nyúlt. Az egyik szolgálólány azonnal megragadta a kezét, gyöngéden félretolta, és kivett egy fürt szőlőt.
— Kérlek, ne hámozd meg! — szólt Teppik. — A héja a legjobb része. Tele tápláló vitaminokkal és ásványi anyagokkal. Bár nem hiszem, hogy hallottál ilyesmikről, igaz, ezeket csak nemrégiben fedezték föl — tette hozzá, főleg magának. — Úgy értem, az utóbbi hétezer évben.
Ennyit a múló időről, gondolta komoran. Lehet, hogy máshol azt teszi, de itt nem. Itt csak fölhalmozódik, mint a hó. Olyan, mintha a piramisok lelassítanának minket, mint azok az izék, amiket a hajókon használnak, miisanevük, viharhorgonyok. A holnap itt pont olyan, mint a tegnap, fölmelegítve.
A szolgálólány mindenesetre meghámozta a szőlőt, míg a hópehely másodpercek elszállingóztak.
A Nagy Piramis építési területén hatalmas kőtömbök lebegtek helyükre, mint valami fordított robbanás. A kőbánya és a helyszín közt suhantak, némán szálldogálva a tájban, mély, négyszögletes árnyékok fölött.
— El kell ismerjem, a te érdemed — mondta Pteklaszp a fiának, amikor egymás mellett álltak a megfigyelő toronyban. — Döbbenetes. Egy nap az emberek ámulni fognak, hogyan csináltuk.
— Az az egész ügy a rönkgörgetőkkel és korbácsokkal idejét múlta — jelentette ki IIb. — Nyugodtan elfelejtheted. — A fiatal építész mosolygott, bár volt némi mániákus színezet a vicsorában.
Tényleg döbbenetes volt. Sokkal döbbenetesebb, mint kellett volna. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a piramis…
Mentálisan megrázta magát. Szégyellheti magát az ilyen gondolatokért. Ha nem vigyáz az ember, babonássá válhat ebben a munkakörben.
Természetes, hogy a dolgok piramissá formálódjanak — na jó, mindenesetre kúppá. Aznap reggel kísérletezett ezzel. Gabona, só, homok… noha a víz nem, az hibának bizonyult. Ám a piramis csupán takaros kúp, nem igaz, ami úgy döntött, hogy kissé rendesebb lesz.
Talán egy hajszálnyit eltúlozta a parakozmikus méréseket?
Az apja hátba vágta.
— Remek munka — ismételte meg. — Tudod, majdnem úgy látszik, mintha fölépítené magát!
IIb fölkiáltott és beleharapott csuklójába; mindig ehhez a gyerekes szokásához folyamodott, amikor ideges volt. Pteklaszp nem vette észre, mert ebben a pillanatban az egyik művezető a torony felé rohant, szertartásos mérőrúdját lengetve.
Pteklaszp kihajolt.
— Mi az? — akarta tudni.
— Azt mondtam, legyen szíves jöjjön azonnal, ó, mester!
Magán a piramison, félúton föl a munkafelületen, ahol a belső kamrák némelyikének aprólékos kidolgozása folyt éppen, az „imponáló” szó többé nem volt helyénvaló. A „félelmetes” szó jobban illett a helyzetre.
A fejük fölött az égen kőtömbök halmozódtak föl óriási, lassú körtáncban, újra és újra elhaladva egymás mellett, hajcsáraik üvöltöttek egymásra meg a szerencsétlen ellenőrökre lenn a piramis tetején, akik megpróbáltak utasításokat kiabálni a zajban.
Pteklaszp begázolt a középpont körül csoportosuló munkások közé. Itt legalább csönd volt. Halotti csönd.
— Rendben, rendben — mondta. — Mi folyik… ó!
Pteklaszp IIb átkukucskált apja válla fölött és csuklóját a szájába dugta.
Az izé csupa ránc volt. Ősöreg volt. Nyilvánvalóan valaha eleven izé volt. Úgy hevert a tömbön, mint egy rendkívül obszcén aszalt szilva.
— Az volt az ebédem — közölte a fővakoló. — Az átkozott ebédem. Alig vártam, hogy megehessem azt az aknát.
— De még nem kezdődhet el — suttogta IIb. — Még nem alakíthat ki temporális bonyodalmakat, úgy értem, honnan tudja, hogy piramis lesz?
14
Reterátbúvár: pöcegödrök építője és tisztítója. Különösképp dolgos foglalkozás Ankh-Morporkban, ahol a talajvízszint általában padlómagasban van, s olyan hivatás, amely jelentős mértékű tiszteletben részesül. Legalábbis mindenki átmegy az utca másik oldalára, amikor arra jár egy reterátbúvár.