— Odanyúltam érte és olyannak érződött… nagyon kellemetlennek érződött — panaszkodott a vakolómester.
— És ráadásul negatív csomópont — mondta IIb. — Egyáltalán nem lenne szabad, hogy olyan kialakuljon.
— Még mindig ott van? — kérdezte Pteklaszp, és hozzátette. — Mondd, hogy igen.
— Ha több tömb kerül a helyére, nem lesz ott — válaszolta a fia vadul nézve körbe —, tudod, amikor a tömeg középpontja megváltozik, a csomópontokat magával húzza.
Pteklaszp félrehúzta a fiatalembert.
— Erre most mit mondasz? — követelt választ rekedt suttogással.
— Rá kellene tegyük a sisakkövet — motyogta IIb. — Hogy lobbantsa ki a csapdába ejtett időt. Akkor nem lesz semmi probléma…
— Hogy tudjuk rátenni a csúcsot? Még átkozottul messze a befejezés — szögezte le Pteklaszp. — Mit tettél? A piramisok nem kezdenek fölhalmozni, amíg nincsenek befejezve. Amíg nem piramisok, tudod? Piramisenergia, érted? A piramisokról nevezték el. Ezért hívják piramisenergiának.
— Biztos van valami köze a tömeghez vagy valamihez — reszkírozta meg az építész. — És az építkezés gyorsaságához. Az időt csapdába ejti az építmény. Úgy értem, elméletileg előfordulhatnak kis csomópontok építkezés közben, de annyira gyöngék, hogy észre sem veszed, ha beleállsz az egyikbe, esetleg néhány órával fiatalabb vagy idősebb leszel vagy… — hadarni kezdett.
— Emlékszem, amikor XIV. Kheneth sírját csináltuk, a freskófestő azt mondta, két órájába került, hogy elkészüljön a festéssel a Királynő Termében és mi azt mondtuk, három nap volt és megbírságoltuk — mondta lassan Pteklaszp. — Nagy hűhó volt a Céhben, arra emlékszem.
— Ezt már mondtad — felelte IIb.
— Mit mondtam?
— A freskófestőt. Alig egy perce.
— Nem, dehogy. Nem is hallhattad — erősködött Pteklaszp.
— Megesküdtem volna, hogy mondtad. Mindenesetre, ez rosszabb — állította a fia — És valószínűleg újra és újra meg fog történni.
— Még több ilyenre számíthatunk?
— Igen — felelte IIb. — Nem lenne szabad negatív csomópontokat kapnunk, de úgy néz ki, fogunk. Számíthatunk gyors áramlásokra és ellentétes sodrokra, és valószínűleg még rövid hurkokra is. Attól tartok, mindenféle temporális anomáliára számíthatunk. Jobb lesz, ha eltávolítjuk a munkásokat.
— Föltételezem, nem tudnál kidolgozni valami módszert, hogy gyors ütemben dolgoztassuk őket és lassúban fizessünk nekik? — érdeklődött Pteklaszp. — Csak egy ötlet. A bátyád biztos, hogy föl fogja vetni.
— Nem! Tarts mindenkit távol! Először betesszük a tömböket és rájuk a sisakkövet!
— Jól van, na, jól van, na. Csak hangosan gondolkoztam. Mintha nem lenne elég bajunk…
Pteklaszp begázolt a középpont körül csoportosuló munkások közé. Itt legalább csönd volt. Halotti csönd.
— Rendben, rendben — mondta. — Mi folyik… ó!
Pteklaszp IIb átkukucskált apja válla fölött és csuklóját a szájába dugta.
Az izé csupa ránc volt. Ősöreg volt. Nyilvánvalóan valaha eleven izé volt. Úgy hevert a tömbön, mint egy rendkívül obszcén aszalt szilva.
— Az volt az ebédem — közölte a fővakoló. — Az átkozott ebédem. Alig vártam, hogy megehessem azt az almát.
Pteklaszp habozott. Ez az egész nagyon ismerősnek tűnt. Már korábban is volt ilyen érzése. A reja vu elsöprő élménye.[15]
Szeme beleakadt fia elszörnyedt tekintetébe. Együtt, rettegve attól, amit esetleg látni fognak, lassan megfordultak.
Magukat látták a hátuk mögött állva és vitatkozva valamin, amiről IIb esküdözött, hogy már hallotta korábban.
És én is, döbbent rá Pteklaszp rémülten. Az ott én vagyok. Egész másként nézek ki kívülről. És az amott szintén én vagyok. Ugyancsak. Nemkülönben.
Ez egy hurok. Olyan mint egy csöpp örvény a folyóban, csak az idősodorban. És épp most mentem benne körbe kétszer.
A másik Pteklaszp ránézett.
A temporális megterhelés hosszú, agonizáló pillanata, olyan hang, mint mikor egy egér fölfújja a rágógumiját, után a hurok megszakadt és az alak elenyészett.
— Tudom, mi okozza — mormolta IIb, érthetetlenül a csuklója miatt. — Tudom, hogy a piramis még nincs kész, de az lesz, ezért a hatások valahogy visszaverődnek, apa, most azonnal le kell állítsuk, túl nagy, tévedtem…
— Hallgass! Ki tudod számítani, hogy hol fognak kialakulni csomópontok? — kérdezte Pteklaszp. — És gyere el onnan, mindegyik melós téged bámul. Szedd össze magad, fiam!
IIb ösztönösen övszámológépére tette a kezét.
— Nos, valószínűleg igen — válaszolta. — Csupán a tömegeloszlás függvénye…
— Nagyszerű — mondta az építő határozottan. — Kezdd el! És aztán szólj az összes művezetőnek, hogy látni akarom őket.
Volt egy villanás, mint valami csillámkő, Pteklaszp tekintetében. Az állkapcsa előrefeszült, mint egy gránittömb. Lehet, hogy a piramistól gondolkozom így, mondta magának, de tudom, hogy villámgyorsan kattog az agyam.
— És a bátyádat is küldd ide — fűzte hozzá.
Valóban a piramis hatása. Emlékszem az ötletre, amim majd támadni fog.
Jobb, ha inkább nem gondolkozunk erről. Legyünk gyakorlatiasak.
Körbenézett a félig kész építkezésen. Az istenek tudják, hogy nem tudnánk időben befejezni, gondolta. Most már nem is kell. Olyan sokáig csinálhatjuk, ameddig csak akarjuk!
— Jól vagy? — kérdezte IIb. — Apa, jól vagy?
— Ez is az egyik időhurkod? — tudakolta Pteklaszp álmodozón. Micsoda ötlet! Soha többé senki sem fog elnyerni előlük egy szerződést, prémiumot fognak kapni a befejezésért és nem fog számítani, milyen sokáig csinálták!
— Nem! Apa, nekünk muszáj…
— De te ki tudod számolni, hol fognak ezek a hurkok fölbukkanni, igaz?
— Igen, azt hiszem, de…
— Remek. — Pteklaszp izgalomtól remegett. Talán többet kell fizessenek a munkásoknak, de megéri, és IIa feltétlenül ki fog ötölni valami praktikát, a pénzügyek majdnem olyan jók, mint a mágia. A melósoknak el kell fogadnia. Elvégre panaszkodnak, ha szabad emberekkel kell együtt dolgozzanak, panaszkodnak, ha howondaföldiekkel kell együtt dolgozzanak, panaszkodnak, ha bárkivel együtt kell dolgozzanak, kivéve a tisztességes, fizető céhtagokat. Szóval aligha panaszkodhatnak, ha saját magukkal kell együtt dolgozzanak.
IIb hátralépett, és megnyugtatásul megmarkolta az abakuszt.
— Apa — szólalt meg gyanakodva. — Mire gondolsz?
Pteklaszp ragyogó mosolyt vetett rá. — Doppelgengekre — közölte.
A politika érdekesebb volt. Teppik úgy érezte, hogy ebben legalább közre tud működni.
Dzselébéjbi ősrégi volt. Tisztelték. Ám kicsiny is volt, és a kardél értelmében, és manapság csak ez számít, nem volt semmi hatalma. Nem mindig volt ez így Dios elmondása szerint. Valamikor ők uralták a világot a nemesség puszta erejével, szinte szükség se volt a huszonötezres állandó hadseregre, amit azokban a szép időkben fönntartottak.
Most rafináltabb hatalmat gyakoroltak keskeny államként Tsort és Ephebe óriási és tolakodó birodalmai között, mindkettő egyszerre fenyegetés és védelem. Több mint ezer éve őrizték a békét a kontinens teljes forgáselleni oldalán a Dzsel menti királyok rendkívüli diplomáciával, kifinomult modorral és egy adrenalinfüggő százlábú lábmunkájával. Csupán a hétezer éves lét maga félelmetes fegyver lehet, ha megfelelően forgatod.