Hátradőlt. Igazságos Teppiknek fognak nevezni, gondolta. A közemberek imádják az ilyesmit.
A földművesek hosszú, üres pillantást vetettek rá. Aztán, mintha mindketten forgókorongra lennének szerelve, megfordultak és odanéztek, ahol Dios ült a helyén, a lépcsőn, alacsonyabb rangú papok csoportjában.
Dios fölállt, lesimította egyszerű köntösét és kinyújtotta botját.
— Figyelmezzetek Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király interpretált bölcsességére! — mondta. — Isteni ítéletünk szerint a vitatott állat Rhumusphut tulajdona. Isteni ítéletünk az, hogy az állatot áldozzák föl az Istenek Csarnokának oltárán köszönetül a Mi Isteni Lényünk Figyelméért. Továbbá azt is ítéljük, hogy mind Rhumusphut, mind Ktoffle dolgozzon három többletnapot a Király földjein fizetségképpen ezen ítéletért.
Dios fölemelte fejét, míg félelmetes orra mentén egyenesen Teppik maszkjába nézett. Fölemelte mindkét kezét.
— Végtelen Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király bölcsessége!
A földművesek rettegő hálával hajlongtak és kihátráltak az uralkodó színe elől, őröktől keretezve.
— Dios — szólt színtelenül Teppik.
— Sire?
— Csak egy pillanatra gyere ide, légy szíves!
— Sire? — ismételte meg Dios, a trón mellé anyagiasulva.
— Nem tudtam nem észrevenni, Dios, elnézést, ha tévednék, egy bizonyos cifrázást a fordításban.
A pap meglepettnek látszott.
— Lehetetlen, Sire. A lehető leghűségesebben közvetítettem Sire döntését, azon kívül csak a részleteket finomítottam a precedensnek és hagyománynak megfelelően.
— Hogy mi? Az átkozott bestia valóban mindkettejükhöz tartozik!
— Ám Rhumusphut közismerten szertartásos hitbuzgalmában, Sire, keresve minden alkalmat, hogy dicsőítse és magasztalja az isteneket, míg Ktoffléról tudott, hogy esztelen eszméket dédelget.
— Mi köze ennek az igazsághoz?
— Minden, Sire — felelte Dios nyájasan.
— De most egyiké se lett az ökör!
— Úgy van, Sire. Ám Klofflénak nincs ökre, mert nem érdemli meg, míg Rhumusphut az áldozatával rangosabb helyet biztosított magának a Másvilágon.
— És fölteszem, te meg marhapecsenyét vacsorázol ma este — fanyalgott Teppik.
Olyan volt, mint egy ökölcsapás; Teppik akár fölkaphatta volna a trónt és megüthette volna vele a papot. Dios egyet lépett hátra, megrendültén, szeme a fájdalom röpke tava. Amikor megszólalt, hangjának sebzett éle volt.
— Nem eszem húst, Sire — mondta. — Az gyengíti és beszennyezi a lelket. Szólíthatom a következő esetet, Sire?
Teppik bólintott. — Tedd azt!
A következő eset száz négyzetöl folyómenti föld bérét vitatta. Teppik figyelmesen hallgatta. A jó termőföld kelendő volt Dzselben, mivel a piramisok oly sokat elfoglaltak belőle. Komoly ügy volt.
Különösen komoly volt, mivel a föld bérlője minden állítás szerint szorgosan és lelkiismeretesen dolgozott, míg tényleges tulajdonosa nyilvánvalóan gazdag volt és ellenszenves.[17] Sajnos, akárhogy keverte az ember a tényeket, neki volt igaza is.
Teppik mélyen elgondolkozott, aztán Diosra kancsított. A pap odabiccentett neki.
— Úgy tűnik nekem — kezdte Teppik olyan gyorsan, ahogy csak tudta, de nem elég gyorsan.
— Figyelmezzetek Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király ítéletére!
— Úgy tűnik nekem… nekünk — ismételte meg Teppik —, hogy, mindent tekintetbe véve a puszta halandó leleményeken túl is, ennek az ügynek igaz és igazságos kimenetele… — elhallgatott. Ez, gondolta, nem az, ahogy egy istenkirály beszél.
— A földesúr megmérettetett és híjával találtatott — zengte a maszk szájnyílásán át. — A bérlő javára döntünk.
Az udvar egy emberként fordult Dioshoz, aki suttogva tanácskozott a többi pappal, majd fölállt.
— Halljátok mostan Ónagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király interpretált szavait! Ptorne, a földműves, azonnal fizessen 18 tunnát földbérhátralékként Imtebos hercegnek! Imtebos herceg azonnal fizessen 12 tunnát a folyó isteneinek perselypénzébe! Éljen soká a király! Jöjjek a következő eset!
Teppik megint odaintette Diost.
— Van egyáltalán bármi értelme annak, hogy itt vagyok? — firtatta túlfűtött suttogással.
— Kérem, Sire, nyugodjon meg! Ha nem lenne itt, honnan tudná a nép, hogy igazság szolgáltatott?
— De te mindent kiforgatsz, amit mondok!
— Dehogy, uram. Sire az ember ítéletét mondja. Én pedig a király ítéletét tolmácsolom.
— Értem — mondta komoran Teppik. — Nos, mostantól…
A csarnokon kívülről felbolydulás hallatszott. Nyilvánvalóan akadt kint egy fogoly, aki kevésbé bízott a királyi igazságszolgáltatásban, és a király ezért nem hibáztatta. Ő maga sem volt elragadtatva tőle, egyáltalán nem.
Kiderült, hogy egy sötét hajú lány, két őrrel birkózva és olyanfajta ökölcsapásokat és sarokrúgásokat osztott ki nekik, amiket egy férfi csak pirulva osztogatna. És nem is viselt megfelelő ruházatot ehhez a feladathoz. Épp csak elegendő lenne ahhoz, hogy szőlőt hámozva heverésszen benne.
Meglátta Teppiket és, a fiú titkos örömére, tiszta gyűlölettel teli pillantást vetett rá. Azután, hogy egész délután úgy bántak vele, mint egy szellemi fogyatékos szoborral, kész gyönyörűség volt olyanra találni, aki érdeklődik iránta.
Nem tudta, hogy a lány mit követett el, de az őrökön csattanó ütésekből ítélve, elég biztosnak tűnt, hogy képességei legvégső határáig elment elkövetés közben.
Dios lehajolt a maszk füllyukának szintjére.
— A lány neve Ptera — mondta. — Sire atyjának szolgálólánya. Nem hajlandó elkortyolni az italt.
— Miféle italt? — kérdezte Teppik.
— Az a szokás, hogy a halott király visz magával szolgákat a Másvilágra, Sire.
Teppik gyászosan bólintott. Féltékenyen őrzött kiváltság volt, egy nincstelen szolga számára az egyetlen mód az örökkévalóság bebiztosítására. Visszaemlékezett nagyapja temetésére és az öregember személyes szolgáinak diszkrét morajára. Napokra mélabúba döntötte az apját.
— Jó, de az nem kötelező — jelentette ki.
— Igen, Sire. Nem kötelező.
— Apának bőven voltak szolgái.
— Úgy értesültem, ez a lány volt a kedvence, Sire.
— Hát akkor pontosan mi rosszat követett el?
Dios sóhajtott, ahogy az teszi, aki egy szerfölött visszamaradt gyermeknek magyaráz.
— Nem hajlandó meginni a mérget, Sire.
— Elnézést. Azt hittem, azt mondtad, hogy nem kötelező, Dios.
— Igen, Sire. Nem az, Sire. Teljességgel önkéntes. A szabad akarat cselekedete. És a lány elutasította, Sire.
— Á! Egyike azoknak a helyzeteknek — mondta Teppik. Dzselébéjbi az ilyen helyzetekre épült. Ha megpróbálnád megérteni őket, megőrülnél. Ha egyik őse kijelentette volna, hogy éjszaka van nappal, az emberek tapogatózva járkálnának a fényben.
Előrehajolt.
— Lépj előre, ifjú hölgy — szólt.
A lány Diosra nézett.
— Őnagysága XXVIII. Teppikamon király…
— Muszáj ezt az egészet minden alkalommal végigszenvedni?
— Igen, Sire… a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király megparancsolja, hogy valld meg bűnöd!
A lány kiszabadította magát az őrök markolásából és a rémülettől reszketve nézett szembe Teppikkel.
— Ő azt mondta nekem, hogy nem akarja, hogy piramisba temessék — mondta. — Azt mondta, hogy annak a sokmillió tonna sziklának elképzelése maga fölött lidércnyomást okoz neki. Nem akarok még meghalni!
— Elutasítod, hogy saját jószántadból mérget igyál? — tudakolta Dios.
— Igen!
— De gyermek — mondta Dios —, a király akkor mindenképp ki fog végeztetni. Hát nem jobb becsülettel elmenni egy méltó életbe a Másvilágon?
— Nem akarok szolga lenni a Másvilágon!
Az egybesereglett papok felől az elszörnyedés nyögése kélt. Dios biccentett.
— Akkor hát el fog téged vinni a Lélekfaló — jelentette ki. — Sire, mi Sire ítéletét várjuk.
Teppik rádöbbent, hogy a lányt bámulja. Volt benne valami kísértetiesen ismerős, amit nem igazán tudott megfogalmazni. — Engedjük szabadon — mondta.
— Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király beszélt! Holnap hajnalban a folyó krokodiljai elé vetünk téged. Páratlan a király bölcsessége!
Ptera megfordult és rámeredt Teppikre. Aki nem szólt semmit. Nem mert, attól félve, hogy mivé válhatnak szavai.
A lány csöndesen ment el, ami rosszabb volt, mint a zokogás vagy kiabálás.
— Ez volt az utolsó eset, Sire — közölte Dios.
— Visszavonulok szállásomra — mondta fagyosan Teppik. — Sok mindenről kell gondolkodnom.
— Hát akkor föl fogom küldetni a vacsorát — felelte a pap. — Sült csirke lesz.
— Utálom a csirkét.
Dios mosolygott. — Dehogy, uram. Szerdánként a király mindig jóízűen csirkét eszik, Sire.
17
A fiatal orgyilkosoknak, akik általában nagyon szegények, nagyon világos elképzeléseik vannak a gazdagság etikájáról egész addig, míg öregebb orgyilkosokká nem válnak, akik általában nagyon gazdagok, s akkor elkezdik azt a szemléletet vallani, hogy az igazságtalanságnak is vannak előnyei.