Nos, innen nincs visszaút. Átvette a pénzt. Vagy túléli, amely esetben természetesen a hagyományoknak megfelelően a Céh özvegyeit és árváit támogató alapítványnak fogja adományozni, vagy a holttestéről fogják visszaszerezni. A kötvény kissé szamárfülesnek tűnt ám nem látott rajta vérnyomokat.
Ellenőrizte késeit megigazgatta kardkötőjét, maga mögé pillantott, és könnyed ügetésben nekivágott.
Mindenesetre, ez legalább némi mázli. A diákfolklór szerint csak fél tucat útvonalat szoktak használni a vizsgán, és nyári éjszakákon azok a város tetőivel, tornyaival, ereszeivel és balekjaival megküzdő tanulóktól hemzsegtek. Az épületmászás szenvedélyesen űzött, internátusok közti sport volt a maga jogán, egyike a kevés dolognak, amikről Teppik biztosan tudta, hogy jó bennük, ő volt a kapitánya a csapatnak, amelyik legyőzte a Skorpió Kollégiumot a Faljátszma döntőben. És ez az egyik legkönnyebb pálya volt.
Szinte súlytalanul átlendült a tető peremén, a tetőgerincen landolt fürgén végigszaladt az alvó épület mentén, átugrott a keskeny rés fölött a Bel-Shamharotht-az-Ichoristent-Követő-Immár-Jó-Útra-Tért Fiatalember-ek Szövetsége tornaterme cserépfedelére, könnyedén végigkocogott a szürke meredeken, lassítás nélkül fölkúszott egy tizenkét láb magas falon, és Vak Ió templomának széles, lapos tetejére szökkent.
Narancssárga telihold függeszkedett a láthatáron. Itt fönn valódi szellő lengedezett, nem erős, de annyira üdítő, mint egy jeges zuhany az utcák fullasztó hősége után. Fölgyorsult élvezve az arcába csapó hűvösséget és akkurátusan leugrott a tető végéről a keskeny deszkapallóra, ami átvezetett a Slágerszerzők sikátorába.
És amit valaki, minden valószínűséggel dacolva, eltávolított onnan.
Ilyen alkalmakkor pereg le az ember élete az ember szeme előtt…
A nagynénje zokogott, meglehetősen színpadiasan, vélte Teppik, mivel az idős hölgy olyan szívós volt mint egy víziló rüsztje. Az apja szigorúnak és méltóságteljesnek látszott, valahányszor nem feledkezett meg magáról, és megpróbálta távol tartani tudatából a szirtek és halak csalogató képeit A szolgákat fölsorakoztatták a csarnok hosszában a főlépcső aljától, szolgálólányok az egyik oldalon, eunuchok és inasok a másikon. A nők pukedliztek, ahogy elhaladt mellettük, eléggé tetszetős színuszhullám látványt hozva ezzel létre, amit a Korong legnagyobb matematikusa, ha épp nem lett volna azzal elfoglalva, hogy egy kistermetű fickó, aki a látszat szerint csak egy hálóinget visel, bottal veri és üvöltözik vele, sokra értékelhetett volna.
— De — fújta ki orrát Teppik nagynénje —, végső soron az foglalkozás.
Az apja megveregette a nagynéni kezét — Badarság, sivatag virága — jelentette ki —, a legenyhébben szólva is hivatás.
— Mi a különbség? — zokogta a nagynéni.
Az apa fölsóhajtott. — A kereset, legjobb tudomásom szerint. Jót fog tenni neki, ha kikerül a világba, és barátokra lel, és levernek róla némi nyerseséget, és ez majd leköti s meggátolja a rosszalkodásban.
— De… orgyilkosság… még olyan fiatal és sose mutatta még a legcsekélyebb hajlandóságot se erre… — A nagynéni megtörölgette zsebkendőjével a szemét. — Ez nem a mi águnkról került a családba — fűzte hozzá vádlóan. — Az a szörnyű sógorod…
— Vyrt bátyó — szólt közbe az apja.
— Szanaszét mászkál a világban és embereket gyilkol!
— Nem gondolnám, hogy ezt a szót használják — felelte az apja. — Azt hiszem, jobb szeretik az olyan szépítéseket, mint az elintézés vagy megsemmisítés. Vagy az elhantolás, úgy tudom.
— Elhantolás?
— Azt hiszem, olyasmi, mint a kihantolás, ó, vizek áradása, csak még a temetés előtt történik.
— Szerintem ez borzasztó. — A nagynéni szipákolt egyet. — De azt hallottam Nuuni úrhölgytől, hogy minden tizenötből csupán egyetlen egy fiúnak sikerül átmennie a záróvizsgán. Talán jobban tesszük, ha engedjük, hogy a fiú kihajtsa a szervezetéből.
XXVII. Teppikamon király komoran bólintott, s egyedül ment elbúcsúzni a fiától. A nővérénél kevésbé volt biztos az orgyilkosság visszatetsző voltában; már régóta ült nyakig a politikában, noha vonakodva, s úgy érezte, hogy bár az orgyilkosság valószínűleg rosszabb a dolgok megvitatásánál, határozottan jobb, mint a háború, amiről némelyek hajlamosak voltak azt hinni, hogy ugyanaz, csak hangosabb. S semmi kétség sem fért hozzá, hogy az ifjú Vyrtnek mindig bőven volt pénze, s a palotába fényűző ajándékokkal toppant be, meg egzotikus napbarnítottsággal, és érdekes emberekről szóló izgalmas történetekkel, akikkel külhonban találkozott, a legtöbbször csak elenyészően rövid időre.
Azt kívánta, bárcsak itt lenne Vyrt, hogy tanácsot adjon. Őfelsége szintén hallott arról, hogy tizenöt diákból csupán egy válik valóban orgyilkossá. Nem volt teljesen bizonyos abban, mi történik a maradék tizennéggyel, de eléggé biztosra vette, hogy ha valaki rossz tanuló az orgyilkosok iskolájában, akkor nem csak a krétát vágják hozzá, ennél azért többet tesznek, és hogy a kétségesség extra dimenziója rejlik az iskolai étkeztetésben. Viszont mindenki egyetértett abban, hogy az orgyilkosok iskolája kínálja a legjobb, minden területre kiterjedő oktatást az egész világon. Egy diplomás orgyilkos bármilyen társaságban otthon fogja érezni magát, s képes legalább egy zeneszerszámon játszani. Bárki, akit a Céh iskolájának végzett növendéke hántol el, azzal a boldog tudattal térhet örök nyugovóra, hogy olyasvalaki semmisítette meg, aki jó ízlésű és diszkrét.
És, ha jobban meggondoljuk, ugyan mi vár rá itthon? Egy két mérföld széles és százötven mérföld hosszú királyság, ami csaknem teljesen víz alá kerül az áradások idején, s mindkét oldalán erősebb szomszédok fenyegetik, akik kizárólag azért tűrik el létezését, mert ha nem lenne ott, állandóan egymással hadakoznának.
Ó, Dzselébéjbi[3] valaha nagyhatalmú volt, akkoriban, mikor az olyan parvenük, mint Tsort és Ephebe még csak egy csapat nomádból álltak, a fejükön abrosszal. Azokból a nagyszerű időkből csak a romlásba döntően költséges palota maradt, néhány poros rom a sivatagban, és — a fáraó sóhajtott — a piramisok. Mindig csak a piramisok.
Az ősei rajongtak a piramisokért. A fáraó nem lelkesedett értük. A piramisok csődbe vitték az országot, szárazabbra csapolták, mint a folyó bármikor. Az egyetlen átok, amit mostanában megengedhetnek maguknak, hogy valamelyik sírbolthoz tapadjon, az a „Húzz a francba!”.
Csakis azokkal a kicsi piramisokkal volt kibékülve, amik a kert végében épültek, minden egyes alkalommal, amikor megdöglött egy macska.
Még annak idején megígérte a fiú anyjának.
Hiányzott neki Artela. Rettenetes veszekedést okozott, hogy a királyságon kívülről házasodik, és a felesége némelyik külföldies szokása még őt is zavarba ejtette, és persze lenyűgözte. Talán tőle kapta el ezt a fura ellenszenvet a piramisokkal szemben. Dzselébéjbiben ez olyannak számított, mintha nem szeretne lélegezni. De azt is megígérte, hogy Pteppik a királyságon kívül járhat iskolába. A felesége ehhez ragaszkodott. — Az emberek soha nem tanulnak itt semmit — jelentette ki az asszony. — Csak emlékeznek a dolgokra.
Bárcsak ő is emlékezett volna, hogy nem tanácsos a folyóban úszni…